Hosszú évek óta képtelen megfejteni a teljes SZDSZ vezérkara, hogy ha az ország lakosságának közel 20 százaléka magához közelállónak érzi a liberális értékeket, akkor miért kell az SZDSZ-nek minden négy évben az 5 százalékos parlamenti küszöb miatt izgulnia. Jól látható, erre a problémára nem tudott megoldást sem Demszky Gábor, sem Kóka János, de még maga Kuncze Gábor sem – s a tavalyi (na meg az idei) kampányt látva nem tud Fodor Gábor sem.

 

A ’98-as vereség óta egyetlen érdemi változás történt: a párt vezetői elfogadták, hogy „a liberális eszmék támogatottsága mindig kicsi”, ezért az SZDSZ-ből, a hajdani, nagy, erős, több mint 100 képviselőt adó pártból valóban kicsi, 20 képviselős rétegpártot alakítottak ki. Ma már deklaráltan nem cél „gyűjtőpártként az összes választóhoz szólni”. Ma elfogadott, hogy a cél a „saját szavazóbázis megszólítása és mozgósítása”. Ez a szemlélet azonban téves, és szükségszerűen hozza magával a törpepárti lét minden nehézségét.

 

Ha én elnök lennék, elgondolkodnék azon, vajon miért is van szükség ma Magyarországon – ami ugye formailag egy fejlett, nyugati, tehát liberális demokrácia – liberális pártra. Sokan hivatkoznak ugyanis arra, hogy az alapvető liberális értékek már minden politikai párt alapvetései között megtalálhatók.

Ez azonban nem igaz: a magyar politikai rendszer valóban egy liberális demokrácia intézményrendszerére épül, de sem a nagy pártok működése, sem a közélet alapvető mechanizmusai, sem a közgondolkodás és a közbeszéd nem tartalmazza azokat a liberális értékeket, amitől a demokrácia valóban működőképes – és hétköznapjaink valóban élhetőek lennének.

Ez tehát az első olyan pont, amiben az SZDSZ-nek elháríthatatlan feladata és felelőssége lenne: a liberalizmust lefordítani a hétköznapok nyelvére, az átlagember számára is olyan tartalommal tölteni meg, amit ért és elfogad, amivel bizony szívesen azonosulna. A „hagyjatok élni!” állapot például minden felnőtt korba lépő fiatal természetes, elkerülhetetlen állapota, így ez a réteg – ha esetleg átmenetileg is, de – szükségképpen liberális, a szabadság értékeivel könnyen azonosuló lenne. A „békés egymás mellett élés” napi tapasztalata a társadalom széles rétegei számára kézzelfogható és érthető kiindulópont jelentene. Föl lehetne tehát építeni egy új liberalizmus-képet, ami egyfelől élhetőbb közösségeket, normálisabb országot jelentene, másfelől pedig, szükségképpen több támogatót. Ehhez azonban az is szükséges, hogy a valós súlyán kezeljük az olyan „klasszikus liberális témákat”, mint a drogkérdés, vagy a másság kezelése.

 

Ha én elnök lennék, elgondolkodnék azon is, hogy a választási eredményeinkben vajon nem játszott-e szerepet az SZDSZ területi elhelyezkedése – konkrétan az a tény, hogy az ország jelentős területein évek-évtizedek óta nem láttak élő liberálist. Tévében persze igen, talán még átutazóban is, de olyat, aki helyben élne, akivel beszélni lehetne, ne adj’ Isten részt venne a hétköznapi küzdelmekben! Nem akarok elmerülni a számok és statisztikák világában, mindenesetre tény: a ’98-as „Nagy Vereség” idején körülbelül a szavazatok harmada származott a Központi Régióból, másik harmada az ország nyugati területeiből, szintén harmada a keleti részekről, és a fejlettebbnek számító nyugati részek erősebbek voltak a keletieknél. Ezzel szemben 2006-ban a szavazatok már közel fele a Központi Régióból származott, és csak negyede-negyede jutott az ország keleti és nyugati részeire, ráadásul az elmaradottabb keleti területek megelőzték a nyugati országrészt. 1998-ban mindössze 17 jelölt végzett az 5 százalékos küszöb alatt, 71 jelölt ért el 10 százalék fölötti és 6 jelölt 20 százalék fölötti eredményt. A „Nagy Vereség” idején a jelöltek több mint fele 10 százalék körüli, vagy azt meghaladó eredményt ért el. 2006-ban 79 jelölt 5 százalék alatt maradt, közülük 20 „betlizett” (a jelöléshez szükséges 750 szavazatnál is kevesebbet kapott). Mindössze 26 fő ért el 10 százalék fölötti, és csak 2 fő 20 százalék fölötti eredményt. A jelenség egyértelműen azt jelzi, hogy eltűntek a párt vidéki „erős emberei”. Kevés kivételtől eltekintve a helyi önkormányzatokban tevékenykedő politikusaink, polgármestereink sem tudták szavazatokra váltani az elmúlt időszakban végzett munkájukat, népszerűségüket. (Fájdalmasan igazolta vissza ezt a tényt a 2006-os önkormányzati választás.)

Ez tehát a második olyan pont, ami tovább nem halasztható: pártot kell építeni. Nem Budapestről, és nem központi irányítással. Sajnos ez a módszer nem működik. Neki kell állni, és „lemenni a terepre”, elmerészkedni olyan helyekre, ahol évek óta nem jártunk. Beszélni az ott élőkkel, vállalni a szembesülést az ország „nem ránk szavazó” részének véleményével is. Megkeresni – mi több: felkutatni! – azokat a valóban rátermett, helyben élő embereket, akiknek a liberalizmus új, hétköznapi értelmezése tetszik annyira, hogy vállalják velünk a közösséget. Nem a pártért, hanem a saját környezetük, a saját közösségeik élhetőbbé tételéért. Új szervezetek, új emberek, új arcok, célok, elképzelések kellenek. Meg kell végre jelennünk az emberek között. A gondolatainkat hétköznapi beszélgetéseken és nem médiakampányokon keresztül kell eljuttatnunk az emberekhez. Vagy bárkiben kétség lenne, hogy az egészségügyi reform sem akadt volna el, ha egy erős, helyben aktív párt lelkes aktivitására építettük volna? Nem megkerülhető kulcsszó tehát: pártépítés, pártépítés, pártépítés! Sok, még több, és még annál is több beletett, apró, nem látványos munka. Rengeteg kudarc, és sok frusztráció. Apró lépések, kis diadalok. Lassan a helyükre kerülő mozaikkockák, amikből csak a végére fog kirajzolódni egy szabadabb Magyarország – és egy erős, stabilan 10 százalék fölött liberális párt képe.

 

Végül, ha én elnök lennék, elgondolkodnék a politika mibenlétéről is. Fájdalmas tapasztalat, hogy az az „izé”, amit ma politikának hívunk, köszönő viszonyban sincs azzal, ami a politika valójában. Mi több, azzal sem, aminek a politika indult a rendszerváltás után. Ma a politika elsősorban hatalomra törést jelent, annak is a legprimitívebb módján: hogyan tudjuk minél több embernek eladni magunkat, hogyan leszünk a legnépszerűbbek. Ennek érdekében minden politikai szereplő hazudik – a probléma azonban az, hogy ma már a hazugságok teljes mértékben elrugaszkodtak mind a valóságtól, mind a politika valós tartalmától, az ország működésének javításától. Az elmúlt évek nyilvánvaló dilemmája éppen ez: ahhoz, hogy Gyurcsány Ferenc érdemi politikát folytathasson, győznie kellett. Győzni azonban csak ennek megtagadásával, hazugsággal tudott, ez pedig lehetetlenné tette a későbbi érdemi politizálást. Orbán Viktor szintén hatalomra tör, s ennek leghatékonyabb eszköze az elmúlt években szintén az érdemi politika tagadása volt. Most azt látjuk, hiába tudja megragadni a hatalmat, utána ő sem lesz képes valódi lépésekre, mert ezeket tőle sem fogja elfogadni a lakosság. Az erről szóló közvélemény kutatás világosan jelzi ezt.

A harmadik pont tehát, amivel sürgősen tenni kell valamit, a politika tartalmának helyreállítása. Szükséges, hogy legyen egy olyan párt, aki – még a korábbi időszaknál is világosabban – szakmai és valóban politikai, elvi alapon politizál. Nagy kérdés azonban az, hogy ezt hogyan lehet elfogadtatni a választókkal!

Pártelnökként én három fontos lépést javasolnék:

1. A párt működését alapozzuk – a kezdeti idők hagyományaihoz visszatérve (emlékszik még valaki, miért szövetség az SZDSZ?) – a helyi csoportok működésére! Építsünk arra, hogy elsősorban a helyi kérdésekre, problémákra, ötletekre adjunk adekvát és sikeres válaszokat, ezekre illesszük rá az országos politikát, és ne fordítva! Ilyen módon a helyben erős szervezetek hitelesen – és választókhoz közel, emberarcúan – tudják képviselni az országos ügyekben is az elvi – tehát tartalmilag megalapozott, de esetleg kellemetlen – álláspontot is.

2. Adjuk vissza a politikának a szakmai jellegét! Ismételten szükséges lenne a párt körül valóban élő, és nyilvánosan működő szakmai műhelyek kialakítására – ahogy arra is szükség lenne, hogy a jelenleginél nyilvánvalóbb legyen a pártban tevékenykedő szakpolitikusok köre is. Persze, ma is van Liberális Egészségügyi Tanács, Liberális Gazdasági Tanács, Liberális Oktatási Tanács és ki tudja, mennyi még, ezek azonban nem tűnnek szakmailag nyitott fórumnak, és nincsenek hozzá látható szakpolitikus arcok, akik az SZDSZ álláspontját láthatóan képviselnék. Ma valószínűleg senkinek nem lenne tippje arra, hogy egy tisztán liberális kormányban ki lenne a belügyminiszter, a pénzügyminiszter, a szociális miniszter, vagy akár a környezetvédelmi miniszter.

3. Végül pedig vissza kell állítani a politika szolgálat jellegét. Ma az ország lakossága meg van győződve arról, hogy politikusnak lenni a legjobb állás, mert az ember közel van a húsosfazékhoz, és annyit vesz ki belőle, amennyit nem szégyell. A politikus motivációjából is ennyi felismerhető: jól akar járni. Ahhoz, hogy a politika ismét visszanyerje a tekintélyét, olyan politikusokra van szükség, akik képesek megjeleníteni e feladat valódi, hivatást jelentő tartalmát. Ehhez elsősorban erős önkorlátozásra lenne szükség: el kellene fogadni, hogy a különböző posztok elsősorban feladatot, felelősséget, és munkát jelentenek, nem pedig hatalmat, pénzt és kényelmet. Ebből a kiindulási pontból világossá válik, hogy miért lenne indokolt a különböző pozíciók szétválasztása: ha komolyan vesszük például a parlamenti munkát, akkor az teljes embert kíván. Ne legyen az illető közben pártvezető, vagy önkormányzati vezető. Az „egy személy – egy feladat” elv súlyt adna minden posztnak, cáfolná az anyagiasságra vonatkozó népszerű társadalmi „hiedelmeket” – és nem utolsó sorban sokkal több embernek tenné lehetővé, hogy a maga részét hozzátegye a közös munkához.

 

Nyilván, mint kívülálló, sok mindent rosszul látok. Nem véletlen, hogy nem én vagyok az elnök. Meggyőződésem azonban, hogy e három lépés tökéletesen újrapozícionálná az SZDSZ-t a társadalomban, a támogatottságát stabilan 10 százalék fölé emelné, miközben senki nem mondhatná azt, hogy akár csak egy fokkal is eltért az eredeti értékeitől, vagy célkitűzéseitől. Ezért csinálnám ez, ha én elnök lennék…