HTML

freagle blogja

Ez egy liberális blog, többnyire közéleti témákkal. Azért hoztam létre, hogy - számomra - fontos témákról véleményt tudjak formálni, és megteremtsem a lehetőségét ezek kritikájának, más véleményekkel való ütköztetésénak. Tehát... Ha véleményed van, szólj hozzá! Ha tetszik, add tovább! Ha privátban reagálnál: a freagle@freemail.hu címet használd! Barátsággal freagle

Friss topikok

  • 1third: Haragszom rád (na jó, nem). Mert sajnos mindenben, de mindenben igazad lett (a többi posztot is cs... (2012.01.22. 03:18) Fékek és ellensúlyok
  • Revolutionist: A hazugság kora azóta tart, amióta lejöttünk a fáról. Egyetlen korban élt még csak az emberi lény.... (2011.11.09. 15:23) Hazugságok kora III. - A Rendszerhiba
  • R_John: Tardos Marcival voltam még együtt kirándulni. Akkor derült ki a betegsége. Persze én akkor még gim... (2010.04.18. 18:52) Halottak napja
  • freagle: Javítottam 2010. március 26-án. (2010.03.26. 14:27) Jelölnek, vagy csalnak?
  • Janovszki Zsolt: Pontosítok: Az Új Generáció elnöksége lemondott, a tisztújítást előkészítő választmányi ülés 13-án... (2009.07.06. 23:01) Indul a végjáték... (?)

Linkblog

Rémesek és ostobák

2016.10.03. 10:09 freagle

A tegnapi népszavazás minden politikai elemzésnél pontosabban mutatta meg a hazai közállapotokat. Természetesen az eredmények értékelése és a tanulságok levonása fontos és hosszan tartó folyamat kell, legyen, három megjegyzést azonban már most érdemes tennünk.

 

1. Van egy ellenzékünk, amely most diadalmámorban úszik, és hatalmas győzelemről beszél. Ennek hevében már új választási szövetségeket tervez, a 2018-as győzelemre készül, miközben Gyurcsány és Vona egymással versengve szólítják fel a miniszterelnököt lemondásra.

Az ellenzék viselkedése arról árulkodik, hogy totálisan félreértelmezi az eredményeket.

Kétségtelen tény, hogy a választók nagyobb része otthon maradt, így a szavazás érvénytelen lett, ami kudarc a kormánynak és a Fidesznek.

Ugyanakkor a 46% fölötti részvétel egyáltalán nem rossz eredmény, senki nem mondhatja, hogy látványosan kevesebb, mint amit más népszavazások alkalmával megszokhattunk, azaz nyomokban sem látszik az ellenzék munkájának eredménye.

Ráadásul a 3,2 millió NEM szavazat, a véleményt nyilvánítók elsöprő többsége támogatta a kormányt. (Ez úton gratulálunk Fodor Gábornak a Budapesten megszerzett 9856 IGEN vokshoz. Talán itt lenne az ideje befejezni a néphülyítést és/vagy önáltatást.)

A számok tükrében tehát a Fidesz valóban nem nyert, de messze nem bukott meg.

Az ellenzék pedig egy jottányit sem lépett előre, teljesen mindegy, mekkora győzelmi lázban ég most.

Ennek szemléltetésére elegendő elvégeznünk egy egyszerű gondolatkísérletet: tekintsünk el attól, mennyire nevetséges „hangemberkedés” egy ilyen helyzetben a miniszterelnök lemondását követelni, és játsszunk el a gondolattal, hogy ez megtörténik! Mi lesz ezután? Van ma Magyarországon reálisan gondolkodó ember, aki a magát demokratikusnak nevező oldalon lát bárkit, aki képes lenne kormányozni? Bárkit, akiről feltételezhető, hogy egyszer majd képes lesz?

Az ellenzéknek szembe kellene néznie végre azzal a ténnyel, hogy semmilyen szinten nem jelentenek alternatívát a Fidesz kormánnyal szemben. A Fidesz megingathatatlan népszerűsége mögött vastagon az áll, hogy nincs más választék, nincs kire szavazni.

És ezen a tegnapi népszavazás az égvilágon semmit nem változtatott.

 

  1. Annak ellenére, hogy a népszavazás
  • Alkotmányos szempontból nonszensz volt
  • A kampányt tekintve abszurd, hiszen másról szólt az uszítás, mint a feltett kérdés
  • És eleve egy nem létező témára lett kiírva, tehát nyilvánvalóan felesleges volt

a Fidesznek mégis sikerült 3,2 millió embert elvinnie az urnákhoz, és maga mögé állítani.

Ez nagyjából azt jelenti, hogy a Fidesz félgőzzel, fél lábon is könnyedén nyeri majd a 2018-as választásokat.

Persze, lehet azzal jönni (Vona Gábor), hogy a 3,2 millióból 1 millió jobbikos szavazó, csak ez egyrészt nem igaz, másrészt a szavazás éppen azt mutatta meg, hogy ezeket az embereket mennyire könnyű elszipkázni a Jobbiktól.

A 3,2 millió támogató azt jelenti, hogy ha a Fidesz értelmes kérdéseket tenne föl szavazásra, amelyeknél van tétje az ellenvéleménynek, akkor bizony ezeket a kérdéseket rendre mind meg is nyerné.

A 3,2 millió ember azt jelenti, hogy de facto a Fidesz tényleg bármit megtehet az országban, mert áll mögötte olyan támogatás, ami a helyzetét ehhez elég stabillá teszi.

(Ez a szám egyben azt is jelzi, hogy nincs a politikai propagandának olyan mélysége, ami ne hatna, és amit ezért figyelmen kívül lehetne hagyni.)

Amennyiben tehát az ellenzék valóban foglalkozik azzal a problémával, hogyan fogja (egyszer majd, valamikor) legyőzni a Fideszt, akkor talán érdemes lenne eltöprengeni azon, miként fogja megszólítani ezt a 3,2 millió embert: milyen csatornákon jut el hozzá egyáltalán, és ha már eljutott, mit fog nekik mondani.

A népszavazás talán legörömtelibb eredménye az a 6,2%-nyi résztvevő, akik érvénytelenül szavaztak. Ez a több mint 200 ezer ember politikailag elég aktív ahhoz, hogy véleményt mondjon, és elég autonóm, hogy ne lehessen teljesen hülyének nézni. Ez a 200 ezer ember alapvetően egy liberális párt társadalmi bázisa – lehetne. Ez a 6,2% erős jelzés arra, hogy igenis van társadalmi igény a racionális, értelmes politikára, igenis lehetne olyan politikai szervezetet létrehozni, amely az állampolgári felelősségérzetre, és felnőttségre épít.

 

3. Az elmúlt két évtized elég világosan bizonyította, hogy a Fidesz meglehetősen szabadon értelmezi a demokráciák alapelemeit, és finoman szólva „unortodox” módon használja is azokat. Megvan a maga sajátos elképzelése a Parlamentről, a képviselők szerepéről és úgy általában a „népképviseletről” (jellemző módon a parlamenti képviselőik elsősorban Orbán Viktor jóindulatától függnek, és nem a választóiktól – na, vajon kinek az érdekeit képviselik igazán?). Hasonlóképpen a „fékek és ellensúlyok rendszeréről” (ezt jól mutatja, hogy az összes pozícióban – a Köztársasági Elnöktől a legfőbb ügyészig, a számvevőszék elnökétől a médiahatóság elnökéig, mindenhol pártkatonák ülnek), vagy éppen a sajtószabadságról (ld. Fidesz-közeli médiabirodalom, a köztévé megszállása stb.). 2008 óta azt is tudjuk, hogy a népszavazásról is mást gondol, mint amit az egyszeri demokrata feltételezne. A „szociálisnak” csúfolt népszavazás esetében sem volt fontos, hogy az az alkotmánynak megfelelő témában szülessen meg, és a feltett kérdésről szóljon. Ehelyett egy totális politikai támadás lett, amely végül az akkori koalíció felbomlásához, a reformok elakadásához és végső soron a Gyurcsány-kormány (és az MSZP) bukásához vezetett. (Mellékes megjegyzés: az egészségügy jelenlegi helyzetét elnézve talán érdemes lenne átgondolni, mennyire is volt bölcs dolog akkor a reformok ellen szavazni…)

A helyzet ma is hasonló: mint említettem, a jelenlegi népszavazás is nonszensz volt alkotmányossági szempontból, hiszen nemzetközi szerződéseket érintő kérdésre vonatkozott. A témája most sem az volt, ami a papíron szerepelt, hiszen a kampány arra vonatkozott, akarunk-e „migránsokat” befogadni az országba, a kérdés meg arra, hogy elismerjük-e az Unió jogát e témában a közösségi megoldás kialakításában. Ennek megfelelően az eredmény is nyilvánvalóan csak politikai lehet.

A kérdés az, vajon el lehet-e játszani azt Európában, amit Magyarországon lehetett? A kérdés az, vajon sikerül-e exportálni az „unortodox demokrácia-felfogást” az Európai Unióba is? A kérdés az, vajon képes-e veszélyeztetni Orbán Viktor és a Fidesz az európai demokratikus értékeket is?

Őszintén remélem, hogy az európai közösség demokratikus intézményei ellenállóbbak lesznek az agresszív ravaszkodással szemben, mint a hazaiak voltak.

Szólj hozzá!

Címkék: kampány politika választás orbán fidesz kormány reform agresszió parlament fodor tolerancia társadalom liberalizmus demokrácia népszavazás miniszterelnök liberális igazság megosztottság

A brit kilépéshez

2016.07.01. 20:02 freagle

Szólj hozzá!

Címkék: kampány politika választás orbán fidesz kormány program reform parlament tolerancia társadalom liberalizmus demokrácia válság népszavazás miniszterelnök liberális képviselet konzervatív megosztottság integráció ep

Egészségügyi Reform 2. rész

2016.05.17. 10:44 freagle

A finanszírozási keretek után vessünk egy pillantást az intézményi rendszerre is!

Ezt két részre oszthatjuk: az igazgatás intézményeire és az ellátás intézményeire. Kezdjük az előbbiekkel!

Mint azt korábban említettem a 2006. évi Egészségügyi Reform nagy eredménye volt, hogy a már korábban is létezett Országos Egészségbiztosítási Pénztárat sikerült újjászervezni, és olyan érdemi funkciókkal ellátni, amelyek a mai napig segítenek működtetni a rendszert. Ennek következtében történt meg a járulékfizetők revíziója és a potyautasok kiszűrése – ezért lehetséges, hogy a mai napig is tudjuk, ki jogosult az ellátásra, ki nem, és megvan az az eljárásrend, amellyel az elmaradt törvényi kötelezettséget rendezni lehet, anélkül, hogy az érintettek ellátásának biztonsága sérülne.

Szintén az átszervezéseknek köszönhetően vált az OEP a teljesítések fontos ellenőrzőjévé: az OEP az, amely meghatározott ellátásokra szerződik az egészségügyi intézményekkel, s az OEP az is, amely ellenőrzi, majd kifizeti ezek teljesítését. Az OEP adatai mutatnák meg elvben leginkább, hogy az ellátásban hol kevés a kapacitás, és hol sok, miként lehetne hatékonyabban felhasználni a rendelkezésünkre álló forrásokat, illetve mikor van valóban szükség többletfinanszírozásra. Az OEP adatai mutatnák meg azt is, hogy egyes kórházak, ellátók milyen elszámolási eszközökkel próbálnak meg csalni és több bevételhez jutni (ld. 105%-on kihasznált ágyszám, óránként 100 ellátott beteg, indokolatlan és valójában el sem végzett vizsgálatok, egyes ellátások életszerűtlenül magas aránya – császármetszés? – kiugróan magas gyógyszer, vagy segédeszköz felírás hogy csak néhány példát említsek…).

Az egyéni betegéletutak nyilvántartásával egy olyan adatbázis jött létre, amely a hosszú távú tervezésnél – na meg a lehetséges informatikai fejlesztéseknél is – aranybánya lehetne. Az adatok megfelelő kezelésével (és bővítésével) rendelkezésünkre állhatnának azok a bizonyos „valid népegészségügyi adatok”, amelyekre annakidején Mikola István hivatkozott előszeretettel (igen helyesen), mint az ellátórendszer fejlesztésének kiindulópontjai. Valóban, ahhoz, hogy a jövő kihívásainak is megfelelő ellátórendszert építsünk, mindenképpen tisztában kellene lennünk a társadalom jelenlegi egészségi állapotával, valamint a már ma is érzékelhető trendekkel, amelyek meghatározzák, a jövőben milyen problémákra kell számítanunk. Ezekhez az elemzésekhez az OEP adatok jó kiindulási alapot jelenthetnének.

És persze az OEP fontos kifizetőhely is, amely gondoskodik a pénzbeli ellátások folyósításáról, valamint az egészségügyi szolgáltatók finanszírozásáról.

Fontos tehát leszögezni, hogy az Egészségügyi Reform volt az, amely az OEP-ből hangsúlyos és sokrétű irányító szervet, jól működő hatóságot csinált.

Ezzel párhuzamosan nem szabad elhallgatni azt sem, hogy az Egészségügyi Reform indulásakor végrehajtott jelentős mértékű létszámcsökkentés volt az, ami megindította az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálatot (ÁNTSZ) a hanyatlás felé.

Az ÁNTSZ-nek megkerülhetetlen és nélkülözhetetlen szerepe van a társadalom biztonságának fenntartásában: az ÁNTSZ adja ki a megfelelő engedélyeket minden olyan tevékenység esetén, amelyek az egészségre veszélyesek lehetnek, legyen szó gyógyító tevékenységről, vagy vendéglátásról, ivóvízről, vagy rendezvényekről. Az ÁNTSZ-hez tartozik a járványügy és a közegészségügy, a népegészségügy és a szakmai felügyelet. Ezernyi feladat, amelyek ugyan nincsenek szem előtt, de az ellátásuk minősége alapvetően befolyásolja mindannyiunk biztonságát.

Az ÁNTSZ már korábban is küzdött a feladatok megfelelő szintű teljesítésével, hiszen azok száma, valamint a minőségi elvárások – természetesen – folyamatosan nőttek. Az egyre nyilvánvalóbb problémák egyértelműen forrás- és kapacitásbővítésért kiáltottak, sőt, a rendszer újragondolása sem lett volna ésszerűtlen. Ehhez képest elvonások és leépítések következtek, amiből nyilvánvalóvá vált, hogy az ÁNTSZ a túléléséért dolgozik, nem képes a feladatait a megfelelő szinten ellátni. (A mai napig ezt bizonyítják a húsvéti „Sonka-razziák”, karácsonyi „Csillagfény-akciók”, amikor egy-egy jól kommunikált projekttel igyekszik az intézmény bizonyítani a hatékonyságát – holott ezek az akciók épp azt bizonyítják, hogy az ÁNTSZ egyéb időpontokban nem képes hatékonyan ellátni ezeket a funkciókat.)

Megítélésem szerint az ÁNTSZ ellehetetlenítése az Egészségügyi Reform egyik legsúlyosabb hibája volt.

Harmadik intézményként mindenképp szólni kell a 2007-ben létrehozott Egészségbiztosítási Felügyeletről (EBF). Ezt a hatóságot a későbbi több-biztosítós rendszer ellenőrzésére és felügyeletére találták ki, de már a létrehozásakor számos fontos funkciót ellátott. Ezek közül a leglátványosabb a betegjogok védelme volt: az EBF, mint hatóság, minden olyan jogosultsággal rendelkezett, amellyel a panaszolt esetek teljes mértékben kivizsgálhatóak voltak, és megvolt arra is a felhatalmazása, hogy az eredmények alapján a vétkesnek talált intézményeket szankcionálja. Ráadásul az EBF-ben elsősorban fiatal jogászok dolgoztak – nem orvosok, ellentétben az ÁNTSZ-szel – akik így nem voltak részei az egészségügyi (orvos) társadalomnak, ilyen módon az egyébként sokszor tetten érhető elfogultság és részrehajlás sem jellemezte őket. Nem volt véletlen, hogy az egészségügyiek nagy többsége szívből gyűlölte az EBF-et – na és persze félte is. Az EBF ellenőrző funkciója nyilvánvaló kényszerítő erő volt az intézmények számára, hogy az ellátást szabályosabban, és a betegek nagyobb elégedettségére tekintettel végezzék. Ezt a hatást igyekezett maximálni az EBF által kidolgozott és nyilvánosságra hozott – körülbelül 200 mutatót tartalmazó – indikátor-rendszer is, amely alapján (elvben) bárki objektív képet kaphatott az őt érdeklő egészségügyi intézményekről.

Az EBF másik fontos feladata volt a várólisták nyilvántartása és ellenőrzése. Egy független hatóság felügyelte tehát azt is, hogy ne fordulhassanak elő visszaélések, és azt is, hogy a várólisták hossza miként alakul, nem szükséges-e állami közbelépés egyes ellátási területek egyensúlyának helyreállításához.

Az EBF alapvető szemléletbeli változást jelentett az egészségügyi ellátás történetében: sem előtte, sem azóta nem volt olyan megoldás, amely ennyire komolyan vette volna a betegjogokat, és ennyire hatékonyan védte volna azokat. Ugyanakkor mindenképp fontos megemlíteni azt is, hogy az EBF nem kapott elég időt ahhoz, hogy valóban érezhető hatású hatósággá nője ki magát: az évi néhány ezer kivizsgált eset hatalmas teljesítmény volt a rendelkezésre álló apparátustól, de mégiscsak elenyésző szám volt az előforduló, és kivizsgálásra érdemes esetek számához képest. Nagyon sajnálatos, hogy az EBF minden józan érv ellenére is a politika áldozatává vált.

 

A 2010-es kormányváltás után a 2. Orbán-kormány már a megalakulásakor elkövette a legnagyobb rombolást, amit lehetett: megszüntette az önálló egészségügyi tárcát és az ágazatot államtitkárságként az „ember-minisztériumba” (NEFMI, majd később EMMI) „integrálta”. Az átszervezés azért halálos, mert az ágazat irányítója így kikerült a kormányból: miniszterként fölé egy olyan ember került, aki nyilvánvalóan nem érthet a felügyelete alá tartozó területek mindegyikéhez (egészségügy, közoktatás, felsőoktatás, kultúra, sport, vallásügy, szociális ellátás, család- és ifjúságpolitika), s amihez ért, arra sincs ideje, hogy érdemben foglalkozzon vele. Ráadásul – rövid kitérő után – sikerült is megtalálni az „ideális” minisztert. Balog Zoltán végletekig lojális, és megbízhatóan nem ért semmihez, amit képviselnie kellene. Ennek eredményeképpen az általa felügyelt területeken szabadon érvényesülhet a kormányfő akarata. Ezt látjuk a közoktatás és a felsőoktatás átszervezésében, a sporttámogatások átalakításában – és persze az egészségügyben is. Gyakorlatilag mindegy (persze valójában egyáltalán nem), hogy az ágazatot irányító államtitkár mennyire felkészült, eltökélt, vagy jó szándékú: a keretek és az irányok „magasabb szinten” már ki vannak jelölve, az ő feladatuk „mindössze” annyi, hogy ezekből megpróbálják a lehető legtöbbet kihozni. Az eredményt jól látjuk.

A rombolás azonban itt nem fejeződött be: az egyes feladatok (nemzetközi ügyek, fejlesztéspolitika, humángazdálkodás, jogi ügyek, ügyfélszolgálat stb.) központosításával, és a bevezetett létszámstoppal sikerült az egészségügy központi irányításáért felelős állományt a 2006-os 270 főről 70 fő körüli létszámra csökkenteni. A rendszerbe feltűnően nagy számban kerültek be megbízható, ám az ágazathoz egyáltalán nem értő munkatársak, miközben egyre inkább felerősödött a régi szakemberek elvándorlása. Az eredmény riasztó: a mind mennyiségében, mind minőségében egyre inkább elégtelen állomány nemcsak túlterhelt, de egyre kevésbé is alkalmas a megfelelő minőségű munka elvégzésére. A szakmai munka mellett azonban a közigazgatást (bürokráciát) jellemző évtizedek óta megbízhatóan működő eljárásrendek is egyre inkább elveszni látszanak. A szakmai kontinuitás megszakításával mind a szakmai, mind az eljárásrendi biztonság és minőség elvész.

Az új kormány egyik első lépése az volt, hogy megszüntette az Egészségbiztosítási Felügyeletet. Ezt „szimbolikus lépésnek” szánták, amellyel jelzik az orvostársadalom felé, hogy szolidárisak velük, véget vetnek az „értelmetlen kötözködésnek”. A feladatokat egy tollvonással áttolták az ÁNTSZ-re – amely így a maga túlterheltsége mellé megkapta még a betegjogok teljes körű ellátását is. Nem meglepő, hogy kétségbeesésükben addig igyekeztek, míg sikerült elérni, hogy a kivizsgálásokat ne közigazgatási hatósági eljárásként, hanem a panasztörvénynek megfelelően panaszként kelljen kezelniük. A két eljárás között az a különbség, hogy a közigazgatási hatósági eljárás során a panaszos az eljárás bármely pontjába betekinthet, az iratokat megismerheti, és ha elégedetlen az eredménnyel, akkor fellebbezhet – ellenben a panaszkezelésnél mindössze egy tájékoztató levelet kap a folyamat végén, amelyet kénytelen elfogadni, akkor is, ha nyilvánvaló tévedés van benne leírva. A változtatásnak köszönhetően tehát mára a betegek jogait egyáltalán senki, semmilyen mértékben nem védi.

A helyzet lehetetlenségét az új vezetés is érzékelte, ezért aztán – hosszas küzdelem után, mert a kormányzat ennyit sem akart engedni – sikerült létrehozni az Országos Betegjogi, Ellátottjogi, Gyermekjogi és Dokumentációs Központot (OBDK), ami alá bevonták a korábban is működő betegjogi képviselői hálózatot. A probléma ezzel az, hogy az OBDK-nak – éppen úgy, mint a betegjogi képviselőknek – semmiféle hivatalos felhatalmazása nincs a betegjogok képviseletére. Egyfajta jószolgálati tevékenységet végez, de hatásköre semmi sincs. Minden érdeme ellenére nem több egy jól kinéző sóhivatalnál.

A következő csapást a „közigazgatási reform” jelentette. Ennek keretében az OEP és az ÁNTSZ regionális, megyei és járási szerveit elvették a két hatóságtól és a megyei kormányhivatalok alá rendelték – mára azok főosztályaivá váltak. Ezzel az egészségügyi hatósági ügyintézés (is) politikai irányítás alá került, hiszen a kormányhivatalokat irányító kormánymegbízottak nyilvánvalóan politikusok. Ennél is nagyobb baj, hogy a jól bevált vertikális szakmai kapcsolatokat, az önreflexió, a folyamatos szakmai fejlődés lehetőségét is sikerült ezzel szétverni. Az OEP és az ÁNTSZ (OTH) központi szakmai felügyelete elvben megmaradt (vagyis irányítás szempontjából „kétfejűvé” vált a rendszer), a központoknak azonban valódi beleszólása nincs a létrejött „főosztályok” életébe. Kicsiben a kormányhivatalokban is ugyanaz a helyzet, mint a minisztériumban: a kormánymegbízott alá annyiféle terület tartozik, hogy képtelenség mindegyikre érdemben figyelnie, képtelenség, hogy az egyes területek érdekeit valóban meg tudja érteni és a súlyukon tudja kezelni. Emiatt kódolva van a rendszerbe a minőség folyamatos romlása, a korábban működő rutinok elvesztése. Ezzel azonban a két meghatározó egészségügyi hatóság működésének hatékonysága tovább romlik.

A probléma oka valószínűleg ott van, hogy a gyanú szerint az ágazat vezetői sem voltak igazán tisztában e két hatóság szerepével. Erre enged következtetni több olyan döntés is, amelyekbe még adatszolgáltatási szinten sem vonták be őket, holott illetékesek lettek volna (pl. az első, „háromhavi” pótlék kiszámításakor, a kórházak államosításakor stb.), és a funkciók ellátására létrehozott giga-háttérintézmény, a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet (GYEMSZI) is. Ez utóbbi már jelentős karcsúsításon és profiltisztításon esett át, és jelenleg mint Állami Egészségügyi Ellátó Központ (ÁEEK) az állami kézbe vett fekvőbeteg ellátó intézmények üzemeltetése (és ezzel együtt az ellátás térségi alapú, koordinált megszervezése) a feladata. (Az ÁEEK működésére a későbbiekben még visszatérünk.)

Mindenesetre a GYEMSZI létrehozása ismét csak hozzájárult a két meghatározó háttérintézmény, az OEP és különösen az ÁNTSZ (OTH) további gyengüléséhez, helyzetének bizonytalanná válásához.

A szakmaiatlan pusztítás folyamatára a koronát Lázár János miniszter bejelentése tette fel: a nyilván leginkább hozzáértő és ezért igazán kompetens miniszter a „bürokráciacsökkentés” jelszavával konkrétan az összes (!!!) egészségügyi hatóság (az OEP és az ÁNTSZ mellett az ENKK – Egészségügyi Nyilvántartási és Képzési Központ -, és az OGYÉI – Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézet) megszüntetését (pontosabban a minisztériumba integrálását) javasolta. (Megjegyzem, az ENKK-t jogutód nélkül[!], de emellett olyan intézményeket is megszüntetne önállónak lenni, mint az Országos Epidemiológiai Központ, vagy az Országos Vérellátó Szolgálat.) Hogy értsük: a másodvonalba száműzött, 70 főre leépített ágazati igazgatási egység (államtitkárság) alá (tehát a „harmadvonalba”) gyömöszölnék be az egyébként jórészt szétvert, de még így is sok ezer embert foglalkoztató teljes hivatali rendszert… Hát, ha ettől nem nő ugrásszerűen a minőség, akkor semmitől!

Mi lehetne a megoldás?

Mindenekelőtt elengedhetetlen az ágazat szakmai integritásának helyreállítása, azaz újra önálló Egészségügyi Minisztérium létrehozása. Sajnos az elmúlt évek rombolása miatt az egyszerű visszaállítás már nem lehetséges, azonban ebben a helyzetben is meg lehet találni a pozitívumot: lehetőség van arra, hogy a funkciók és feladatok újragondolásával határozzuk meg a szükséges erőforrásokat, és így olyan tárcát hozzunk létre (mind struktúrájában, mind személyi állományában, mind a rendelkezésére álló erőforrások tekintetében), amely valóban alkalmas megfelelni az elvárásoknak.

Külön ki kell emelnem az ágazatai fejlesztések területét, amelyeket jórész elvontak a jelenlegi államtitkárságtól: ma előfordulhat (elő is fordul…), hogy az NGM úgy ad fejlesztési támogatást kórházaknak, hogy arról a legfelső szakmai irányítás nem is hallott. Hasonlóképpen előfordulhat, hogy a miniszterelnök úgy ígér meg fejlesztéseket, hogy azok mögött nincs se kidolgozott szakmai program, se tervezett pénzügyi fedezet (ld. Modern Városok Program, Székesfehérvár). A hatáskör hiányának azonban nem lehet más eredménye, csak a káosz: lobbi-érdekek mentén megvalósuló, értelmetlen fejlesztések, fölöslegesen elfolyó források, átláthatatlan, a feladatainak megfelelni képtelen ellátási rendszer. Valamint a miniszterelnöki csodálkozás, hogy ha 500 milliárd forintot költöttünk fejlesztésre, akkor miért nem működik. Erre elég egyszerű a válasz: ha rosszul (értsd: átgondolatlanul, egységes fejlesztési stratégia nélkül, pazarlóan) költjük el a fejlesztési pénzeket, és közben még a fenntartáshoz szükséges minimális forrásokat sem biztosítjuk, akkor a rendszer semekkora összeg befektetésével sem képes jól működni. Alapvető elvárás, hogy a fejlesztések tervezése visszakerüljön az ágazathoz, ahol a szakmai szempontok (a hosszú távú célok és az egész rendszer fejlesztésének) figyelembevételével, a rendelkezésre álló fenntartási forrásokra tekintettel, ésszerűen lehet azokat megvalósítani.

A második legfontosabb lépés lenne az OEP újbóli megerősítése, és valódi biztosítóvá fejlesztése. Ez azt jelenti, hogy az OEP-nek ne csak a szerződésben rögzített teljesítmény mennyiségére legyen hatása, de a minőségére is. A szerződésekben igenis jelenjenek meg minőségi elvárások, és az OEP kapjon jogosultságot ezek ellenőrzésére.

Hasonlóképpen az OEP-hez kellene kerülnie a betegjogok védelmének. Az OEP, mind kellő súllyal rendelkező hivatal megfelelő tekintéllyel tudná képviselni a panaszosok érdekeit. Mint hatóság, a kapacitások és a hatáskörök bővítésével hamar alkalmassá válhatna arra, hogy akár nagy tömegben is képes legyen az ügyeket kezelni, és bár az egészségügyi rendszer része, még sincs olyan mértékű összefonódással és elfogultsággal terhelve, mint az ÁNTSZ.

Nem lehet elhallgatni ugyanakkor azt, hogy az OEP ilyen irányú átalakítása csak akkor hozhat eredményt, ha a feltételek megteremtése mellett az érdekeltséget is megteremtjük. A jogszabályban rögzített kötelezettség nem feltétlenül elegendő ahhoz, hogy valóban hatékonyan lássák el az új feladataikat – erre az OEP eddigi működése, de akár a NAV (volt APEH) is jó figyelmeztető példa.

(Ezt a célt szolgálta volna a több-biztosítós modellben a magántőke bevonása. Ha azonban az OEP esetében szeretnénk megmaradni az állami biztosító ideájánál – márpedig szeretnénk – akkor más eszközök után kell néznünk, de az nyilvánvaló, hogy valamilyen érdekeltségről, pl. anyagi ösztönzőkről beszélünk.)

Harmadik lépésként mindenképpen helyre kell állítani az ÁNTSZ egységét, sőt, feltétlenül szükséges a kapacitásainak fejlesztése is. Egy sor feladat esetében érdemes lenne tisztázni a pontos elvárásokat (és ezek függvényében rendelni hozzá az erőforrásokat), más feladatoktól (pl. a betegjogok védelmétől) egyszerűen meg kellene szabadítani. (Ez nem jelenti azt, hogy ezekben az ügyekben ne lenne továbbra is szükség a szakértői tevékenységükre!)

Szintén felvetődik a kérdés, hogy az ellenőrző funkció hatékonyságát mivel lehetne javítani. Nyilván a megfelelő feltételek biztosítása sokat segít, de ehhez is szükséges lenne valamiféle ösztönző rendszer, és nem utolsó sorban érdemi ellenőrzés is.

Szintén meg kellene erősíteni az ÁNTSZ-t a lakosság biztonságát szolgáló területek központi ellátásában: ilyen a járványügy (Országos Epidemiológiai Központ), a környezet-egészségügy (Országos Környezetegészségügyi Intézet), vagy a népegészségügy (Nemzeti Egészségfejlesztési Intézet), bár ez utóbbinak a feladatai nyilvánvalóan megértek az újragondolásra.

Tekintettel arra, hogy az ÁNTSZ az engedélyező hatóság mindenféle egészségügyi szolgáltatás indítása esetén, elképzelhető lehetőség lenne az ENKK ÁNTSZ alá szervezése is. Ebben az esetben ugyanis az ÁNTSZ-nek „első kézből” lennének információi az intézményekben foglalkoztatott dolgozókról, és kisebb lenne a veszélye annak, hogy nem megfelelő felkészültségű munkavállalók kerülnek/maradnak a rendszerben.

Hasonló megfontolásból szintén az ÁNTSZ felügyelete alá kerülhetne az OGYÉI – már ha feltétlenül szükséges az önállóságát megszüntetni. A rendszer logikája alapján – hogy legyen egy hivatal, amely kézben tartja a lakosság egészségének biztonságát érintő területeket – elférne a többi országos intézmény között.

(folyt. köv.)

Szólj hozzá!

Címkék: politika kormány program reform kórház társadalom demokrácia egészségügy megújulás szakértelem ellátás járóbeteg fekvőbeteg

Egészségügyi Reform 1. rész

2016.04.18. 16:46 freagle

2006-ban, 10 évvel ezelőtt jelent meg az egészségügy Zöld Könyve. Azért érdemes erre emlékeznünk, mert ez volt az utolsó olyan átfogó, szakpolitikai tanulmány, amelyben az ágazatot érintő fontos kérdéseket és problémákat őszintén fel lehetett vetni, és azokra valóban szakmai, nemzetközi tapasztalatokon nyugvó megoldási alternatívákat, választási lehetőségeket lehetett adni.

A 2008-as szociálisnak csúfolt, valójában mélyen demagóg, és kizárólag hatalmi-politikai célokat szolgáló népszavazás egyik – talán nem várt, de mindenképp nagyon szomorú – következménye, hogy a kérdések egy jelentős köre kikerült a szakpolitika hatóköréből, ilyen módon nemcsak felvethetetlenné, de megválaszolhatatlanná is vált.

Az egészségügy lassan tíz éves, egyre aggasztóbb agóniája nem kis részben erre vezethető vissza: teljesen mindegy, mennyire hozzáértő, mennyire elkötelezett és jó szándékú emberek kerülnek az ágazatvezető székébe, ha egyszer alapvető kérdésekre nem is kereshetik a választ.

 

Az egyik ilyen sarkalatos kérdés a finanszírozás ügye.

A hazai ellátás alapvetően a társadalombiztosítás elveire épül: a kötelező járulékfizetés keretében mindenki a lehetőségei mértékében kiveszi a részét a költségekből, és a szükségletei mértékében részesül a szolgáltatásokból. A járulékokból külön egészségügyi kasszát képezünk, ez az Egészségbiztosítási Alap.

A 2006-os reform komolyan vette ezt az alapelvet: az Országos Egészségbiztosítási Pénztárat, az Egészségbiztosítási Alap kezelőjét valódi (állami) biztosítóvá tette. Az OEP kötelessé vált nyilvántartani a befizetéseket, és folyamatosan regisztrálni a jogosultságot. (Talán emlékszünk még a „potyautasok” kiszűrésére indított projektre, amelynek elején kiderült, hogy az OEP közel 1 millió honfitársunkról nem tudja, jogosult-e ellátásra, vagy sem. A projekt eredményeképpen az ellenőrzés lezajlott, a nyilvántartásokat rendbe szedték, és a potyautasnak tekinthető emberek számát 100 ezer körüli értékre szorították le. Ezzel párhuzamosan jelentősen javult a járulékfizetési morál, azaz nőttek a bevételek.)

Hasonlóképp fontos lépés volt, hogy az OEP szolgáltatás vásárlói és ellenőrző funkciója is erősödött. Megszűnt egyszerű „állami kifizetőhelynek” lenni: olyan hivatallá vált, amely a teljesítmény szempontjából az egészségügyi intézmények fontos kontrollját volt képes ellátni.

A társadalombiztosítási elv érvényesítésének másik fontos finanszírozási része volt a költségvetési hozzájárulás struktúrájának átalakítása. Korábban a befizetett járulékok és a szükséges kifizetések közötti hiányt a költségvetés a kormány (a pénzügyminiszter) döntése alapján meghatározott mértékig vállalta át. Ez azt is jelentette, hogy a járulékfizetés mögött ott áll „biztosítéknak” a költségvetési „bőségszaru”, amelyből – legvégső esetben – bármekkora túlköltést kezelni lehet.

A 2006-os reform során a költségvetési hozzájárulás alapja a fejkvóta lett: az állam átvállalta azok hozzájárulását, akik indokkal nem rendelkeznek járulékalapot képező bevétellel (nyugdíjasok, gyerekek, diákok, rokkantak stb.), és ezek után fejkvóta szerint járult hozzá a költségekhez. Ezzel a lépéssel megszűnt az Egészségbiztosítási Alap függése az aktuális kormánytól, vagy pénzügyminisztertől, a bevételek előre kalkulálhatóvá váltak.

A rendszer megalkotói azonban tisztában voltak annak gyengeségeivel: az állam nem vált attól felelősebb gazdává, mert az OEP több biztosítói feladatot is ellátott. A betegek nem lettek jobban megvédve, a visszaélések nem tűntek el, a források felhasználása nem racionalizálódott. Az ezekhez szükséges motiváció nem jelent meg az átalakítások eredményeképpen.

Ezért született meg a több biztosítós modell javaslata. Az állami garancia mellé társuló piaci verseny éppen azokat a változásokat lett volna képes megindítani, amelyek a valóban hatékony működéshez kellettek volna.

(Azt senki nem állítja – és nem is állította – hogy a bemutatott elképzelések bármelyike tökéletes lett volna. Azt viszont igen, hogy számos problémát kezelni lehetett volna általuk. Különösen fájó, hogy a több biztosítós modell úgy vérzett el végül, hogy valóban érdemi, szakmai vita soha nem folyt róla. A politika szereplői egyszerűen nem vették a fáradságot arra, hogy mi is az, amit felhasználnak a csatározásaikban a másik fél legyőzése érdekében.)

A 2008-9-es válság világosan megmutatta ugyanakkor a reform során kialakított – félkész – rendszer gyengeségeit is. A gazdaság teljesítményének összeomlásával a járulékbevételek is drasztikusan csökkentek – ennek következtében állami beavatkozás nélkül, vagyis a tisztán társadalombiztosítási elven működő rendszerben, az egészségügyi költségvetés is összeomlott volna. (Azt ugyanakkor soha nem fogjuk megtudni, hogy mennyit segített volna a rendszer egyensúlyának fenntartásában, ha annak felelősségét a kormány már megosztotta volna a létrejött biztosítókkal, illetve a mögöttük álló, nemzetközi biztosító társaságokkal.)

2010 óta a finanszírozás kérdése érdemben nem vethető fel. A rendszer papíron továbbra is társadalombiztosítás – valójában azonban a Nemzetgazdasági Minisztérium dönt arról, mennyi pénz kerülhet az Egészségbiztosítási Alapba. Jól bizonyítja ezt a költségvetési hozzájárulás alakulása: 2013-ban a járulékfizetés elérte a mélypontot, mindössze 768 milliárd forintot tett ki, ezt a költségvetésnek 967 milliárd forinttal kellett kiegészítenie. 2014-ben a 897 milliárd forint járulékbevételt ugyanannyi (897 milliárd, azaz majdnem 70 milliárd forinttal kevesebb, mint az előző évben) költségvetési forrás tette teljessé, 2015-ben pedig, amikor a járulékbevétel megugrott (1223 milliárd forint), a hozzájárulás drasztikusan, több mint 332 milliárd forinttal (!!!) csökkenve, mindössze 565 milliárd forintra esett vissza. (Mindehhez tegyük hozzá, hogy 2013-ban 7 milliárd, 2014-ben több mint 25 milliárd, 2015-ben több mint 17 milliárd forinttal kevesebb költségvetési hozzájárulást fizetett az állam, mint amennyit a költségvetésben előzetesen tervezet.)

Mindez azt mutatja, hogy a kormány a saját elképzelései alapján határozza meg, mennyi forrás szükséges az egészségügy üzemeltetéséhez, és ennyit, és csak ennyit hajlandó rá áldozni. Nyilvánvaló, hogy a döntést nem az ágazat vezetője hozza, sőt, valószínűleg még csak a döntéshozatali folyamatba sincs bevonva, így fordulhat elő, hogy a kormány évek óta nem veszi észre, hogy a meghatározott összeg nem elegendő még a jelenlegi rendszer tartós fenntartásához sem, nemhogy a javításához.

 

Amikor tehát új egészségügyi stratégiát akarunk alkotni, az első sarkalatos kérdés, amit fel kell tennünk, és amire választ kell találnunk, hogy milyen forrásokból, hogyan finanszírozzuk az egészségügyet.

 

A korábbi tapasztalatok alapján egy „háromlábú” rendszer tűnik kielégítőnek: a források legnagyobb részét továbbra is a járulékbefizetések adnák, ezt egészítené ki a költségvetési hozzájárulás, és stabilizálná egy olyan tartalék alap, amely a váratlan helyzetekből adódó veszélyek kiküszöbölésére jönne létre.

Nyilvánvalóan érdemes lenne megragadni a lehetőséget, hogy a járulékfizetés módját, a kötelezettség körét és mértékét újra át lehessen gondolni.

A költségvetési hozzájárulást ismét fejkvóta alapúvá kellene tenni, méghozzá reális értéken: a társadalomban a járulékfizetők, és az államilag támogatottak együttes száma közel állandó, ha tehát a járulékfizetők száma – pl. egy válság miatt – jelentősen csökken, szükségszerűen nő az államilag támogatottak száma. Ebből következően a jól megállapított fejkvóta képes lenne minimalizálni a válsághelyzetekben is a pénzügyi összeomlás veszélyét.

Szintén érdemes megemlékeznünk arról is, hogy a reform idején a több biztosítós modell kidolgozása kapcsán jött létre az úgynevezett Fejkvóta Bizottság. A rendszer először nézett szembe hivatalosan is – nem csak a szlogenek szintjén – az ellátásban tapasztalható területi egyenlőtlenségekkel: világossá vált, hogy más összegbe kerül a fővárosiak és az elmaradott régiók lakosainak ellátása. A Fejkvóta Bizottság – egyik – feladata lett volna ennek a különbségnek a folyamatos mérséklése, majd megszüntetése, de úgy, hogy közben tekintettel van a realitásokra, vagyis az intézmények fenntarthatóságára. Ezekre a szempontokra az újonnan létrehozandó rendszerben is szükséges lenne tekintettel lenni.

A tartalék alaphoz hasonló konstrukciót vis maior alap néven eddig is ismert a rendszer. Ez az elkülönített összeg szolgál a váratlan helyzetek, jelentősebb kiadások finanszírozhatóságának fenntartására. A vis maior alap azonban az Egészségbiztosítási Alap része, ilyen módon az egész konstrukciót veszélyeztető hatások kivédésére nyilvánvalóan nem alkalmas (nem is feladata). A tartalék alap olyan független, elkülönített pénzügyi forrás (felelősségvállalás) lenne, amelyet a rendszer stabilitásának fenntartására, tehát valóban vészhelyzetekre hoznánk létre. A tartalék alap garantálná a rendszer működését válsághelyzetben is, ugyanakkor védené a költségvetést is, hiszen nem növelné annak hiányát.

Normális esetben a tartalék alap felhasználására nem kerülne sor (vagyis elszámoláskor javítaná a költségvetés egyensúlyát), azaz a következő évre átvihető lenne, nem feltétlenül jelentene évről-évre plusz költséget. Persze olyan időszakokban, amelyekre konjunktúra jellemző, az is elképzelhető lenne, hogy a tartalék alap minden évben belekerül a költségvetésbe, az előző évi, áthozott összeg pedig az ágazati fejlesztések pénzügyi alapját adhatná.

 

Mindenesetre a magyar társadalom demográfiai összetételének ismeretében előre kiszámíthatóak lennének azok a modellek, amelyek világosan körvonalazzák, hogy a magyar társadalom mennyit képes, és főként mennyit hajlandó az egészségügyi ellátás finanszírozására fordítani. Ennek ismeretében lehet csak ugyanis reális elvárásokat megfogalmazni a rendszerrel szemben.

 

A másik központi kérdés a pénzügyek terén, hogy milyen elvek mentén, mire fordítjuk a rendelkezésünkre álló forrásokat.

Régóta ismert a vita, hogy a közszolgáltatásokat, köztük az egészségügyet állami feladatként meghatározva, bázis finanszírozás alapján, vagy szolgáltatásként tekintve teljesítmény-finanszírozás alapján működtessük.

Az első megközelítés arra épül, hogy egy hivatást nem szabad pénzügyi korlátok közé szorítani: az orvos dolga, hogy gyógyítson, ne számolgassa a betegeket. Lásson el minden hozzá fordulót, ehhez pedig a fenntartó biztosítsa a feltételeket. A probléma ezzel az, hogy az esetek többségében nem áll rendelkezésre annyi forrás, hogy a rendszerben dolgozók valóban mindent megkapjanak és elégedettek legyenek – ennek hiányában azonban motiváltak sem lesznek, márpedig fizetést a teljesítményüktől függetlenül kapnak. Ennek megfelelően az ilyen rendszerek hatékonysága könnyen csökken az elfogadható szint alá. Hosszú várakozás, lassú ellátás, alacsony színvonal, figyelmetlenség és udvariatlanság ütheti fel a fejét.

A második megközelítés arra épül, hogy ha a teljesítményt díjazzuk, akkor a rendszerben dolgozók teljesíteni fognak. A megoldás nehézsége, hogy a teljesítményt szigorúan ellenőrizni kell, ellenkező esetben megjelenik és egyre nagyobb méreteket ölt a túlteljesítés, hiszen az plusz pénzt jelent.

A 2006-ban induló egészségügyi reform előtt az Egészségbiztosítási Alap túlköltése (hiánya) már meghaladta az évi 350 milliárd forintot (!), és ez már önmagában is súlyos veszélyt jelentett az egész költségvetésre.

A reform első szakaszának legfontosabb célja tehát a költségvetési egyensúly helyreállítása volt: ennek volt „hírhedt” eszköze a – ma is működő – teljesítményvolumen-korlát (TVK). (Ez az eszköz korábban is létezett, de míg korábban a túlköltéseket degresszióval, csökkentett értéken fizették ki, a reformnak köszönhetően a degresszió mértéke 0% lett, vagyis egyáltalán nem járt a túlteljesítésért pénz. Csakis ettől a drasztikus szigortól lehetett ugyanis azt várni, hogy a szándékos túlteljesítések, a felesleges ellátások, és az „adminisztratív teljesítések” – csalások – érdemben csökkennek, miközben mindenki tudta az első perctől kezdve, hogy az intézkedés zavart fog okozni a biztonságos ellátásban.)

A TVK szigorítás hátrányos következményeinek enyhítésére több eszközt is alkalmazott az akkori tárcavezetés. Ilyen volt a félévenkénti felülvizsgálat, ahol az OEP adatai alapján igyekeztek a TVK átcsoportosításával a lehető legteljesebb mértékben a szükségletekhez igazítani a TVK szabta lehetőségeket. Ilyen volt a tartalék TVK-keret felhasználása, amelyből indokolt esetben ki lehetett pótolni egy-egy intézmény elfogyó TVK-ját. Ilyen volt a védett TVK keretek kialakítása, vagyis, hogy bizonyos területek (pl. a gyermekgyógyászat, az onkológiai ellátás, vagy a traumatológia) TVK keretét nem lehetett más területekre átcsoportosítani (ugyanakkor a többi terület TVK-ját a kórház szabadon használhatta a szükségleteknek megfelelően). Ilyen volt az ellátási idők rendeleti meghatározása („5 perces szabály” a háziorvosnál, hasonló rendelet a fogorvosnál, vagy éppen az „1 ágyban 1 beteg” elv a kórházaknál). És persze ilyen volt a várólista rendszer kialakítása, vagyis annak megteremtése, hogy a kórház tervezhesse a nem sürgős ellátásokat, és ezzel a rendelkezésére álló TVK felhasználását is.

A legfontosabb lépés azonban – ami sajnálatos módon a több biztosítós modell bevezetésével kapcsolatban valósult meg végül, és azzal együtt el is halt – a Kódkarbantartó Bizottság létrehozása volt. A teljesítményt ugyanis pontérték alapján, az egyes ellátásokhoz meghatározott szorzók alkalmazásával fordítja le kifizetendő összegre az OEP. Ezek a kódok azonban az idők során elavulttá váltak, így könnyen előfordulhatott, hogy egy újabb ellátási forma „jobban fizetett” mint egy – egyébként elegendő, és sokkal inkább megfelelő, de elavult pontértékű – régi, ezért az orvosok az újabbat preferálták, hiába lett volna egyszerűbb és jobb a régi megoldás. Ez a folyamat azonban, sajnos, a reform bukásával maga is megállt – azóta sem tette senki rendbe az elszámolási kódokat és azóta sem szűrte ki az ebből fakadó anomáliákat senki. Fontos hozzátennünk ehhez még azt is, hogy a finanszírozási protkollok megalkotásának nyilvánvaló alapfeltétele lenne a szakmai protokollok megalkotása: ez a folyamat is elindult a reform során, de mára ez a munka is elhalt. A ma rendelkezésre álló protokollok szinte mindegyike 2013. óta érvénytelen, mert nem gondolta újra, nem aktualizálta őket senki.

Ez azért nem tűnik fel senkinek, mert mára ugyanolyan átláthatatlan „katyvasz”-rendszer alakult ki a finanszírozás területén is, mint a bevételeknél. Elvben ma is teljesítmény alapú finanszírozás működik, a valóságban azonban – miután a TVK zárt, nincs magasabb összeg – a rendszer inkább a bázis finanszírozás jellegzetességeit mutatja. A rossz elszámolás miatt a befolyó pénz nem elegendő sem az eszközök, gyógyszerek és feltételek biztosítására, sem a dolgozók megbecsülésére, ennek következtében nem lehet színvonalas ellátást nyújtani, és nincs is nagyon senki, akinek erre legalább szándéka lenne. (Nagy tisztelet az erős hivatástudattal rendelkező kivételeknek.) Mindezekből az is következik, hogy a jelenlegi rendszerben sem forrás oldalról, sem a felhasználás megszervezésének oldaláról nincs benne az előrelépés lehetősége: ez a kilátástalanság az egyik legerősebb hajtóerő, amely az erre leginkább alkalmas orvosainkat és szakdolgozóinkat az elvándorlásra készteti.

 

Amennyiben tehát érdemi előrelépést akarunk, szükségszerűen a finanszírozási rendszerhez is hozzá kell nyúlni.

A probléma halmazból három – szerintem a leginkább fontos – területet emelnék ki.

 

Az első az alapellátás finanszírozása. E téren a legtöbb problémát a duális finanszírozás mibenlétre, valamint a praxisjog bizonytalansága okozza.

Az előbbi alapja, hogy az önkormányzatnak törvényben rögzített feladata az alapellátás biztosítása, ezért értelemszerűen szerződik a szolgáltatást nyújtó vállalkozásokkal, vagy alkalmaz egészségügyi dolgozókat. Ezzel többnyire fenntartási kötelezettségei is lesznek: maga adja a helyet, esetleg felel a fejlesztésekért, a karbantartásért stb. Tekintettel azonban az önkormányzatok anyagi helyzetére, ezt a kötelezettséget a többségük igyekszik eltolni magától. Ugyanakkor a működést a szolgáltató számára az OEP finanszírozza; e forrással kapcsolatban azonban szigorú előírás, hogy az innen befolyó pénzt kizárólag az ellátás biztosítására lehet fordítani – tehát pl. fejlesztésre, karbantartásra nem. Állandó konfliktusforrás tehát, hogy az önkormányzat milyen formában és mértékben veszi ki a részét az alapellátás fenntartásából, vagy éppen (bérleti díjakkal, iparűzési adóval stb.) maga nehezíti meg a szolgáltató boldogulását.

A praxisjogból származó bizonytalanságok szintén az önkormányzat ellátási kötelezettségéből erednek. Ha ugyanis a feladat az önkormányzaté, tulajdonképpen mi is az a praxisjog, amelynek értékét a vállalkozó háziorvos vagyonként megkapja? Az ellátási terület nyilvánvalóan nem, ahogy a klientúra sem, illetve az ellátás során keletkezett adatok sem. Kizárólag a körzet ellátásának joga tartozik bele, ami viszont meglehetősen bizonytalan, könnyen elveszhet, hiszen az emberek nem maradhatnak ellátatlanul. Hiába örökölhető tehát, ha nincs (házi)orvos leszármazott, gyorsan elvész. Ha az önkormányzat szerződést bont, a praxisjog sem érvényesíthető, patthelyzet áll elő. A praxisjogot nehéz megszerezni, de még nehezebb pénzzé tenni.

Elvben létrejött a Praxiskezelő, ám ez csak regisztrálja és hirdeti a kínált (és keresett) praxisjogokat, nem vásárolja és értékesíti azokat. Elindultak Praxisprogramok, hogy a pályakezdőket, illetve a tartósan betöltetlen körzeteket vállalókat segíteni lehessen, ez azonban egyáltalán nem segít az idős, nyugdíjba készülő orvosokon, akik pedig szabadulnának a praxisjogtól, elkótyavetyélni azonban nem akarják.

 

A második terület a szakellátások finanszírozása. Ezekkel kapcsolatban említettük már, hogy alapvető problémát jelent a kódrendszer karbantartásának hiánya, ami torzítja az ellátásban az érdekeltségi rendszert. Ehhez járul még hozzá a TVK hatása, illetve ebből fakadóan a félelem, hogy olyan ellátásokat nyújt az intézmény, amelyeknek nem lesz fedezete, ergo veszteséghez vezet. Mindennek következtében a intézmények egyfelől igyekeznek a már elvállalt és nyújtott szolgáltatásokat a lehető legdrágábbnak feltüntetni, másfelől törekszenek arra, hogy a feltétlenül szükségesnél több esetet véletlenül se lássanak el. Ez aztán „jobb esetben” a várakozási idők extrém növekedéséhez, „rosszabb esetben” a fizetős egészségügy kialakulásához vezet: azok ugyanis, akik bármilyen okból nem akarnak, vagy nem tudnak várni, inkább kifizetik a magán ellátást – sokszor ugyanannál az orvosnál, akár ugyanott is, ahonnan „hivatalból” elküldték őket.

A jelenség következtében egyre nyilvánvalóbban körvonalazódik a kétszintű egészségügy: létezik az állami, pénztelen, eszköztelen, hosszú várakozásokkal járó ellátás, ami „ingyen van”, viszont garanciát kizárólag az orvos hivatástudata (illetve, hogy azt az adott esetben éppen hogy éli meg) jelent – ezt nyugodtan nevezhetjük „szegény-ellátásnak” – és létezik a magán, fizetős ellátás, ahol van eszköz, gyógyszer, minőség és figyelem, nincs komoly várakozás és a pénzért cserébe elvárásai lehetnek a páciensnek – ez pedig a „gazdag-ellátás”.

A kettő között húzódó „szürke zóna” az állami szektornak a hálapénzzel szennyezett része, ahol a beteg a félelmei enyhítése érdekében fizet – gyakran sokat fizet! – az orvosnak, valójában azonban semmi garanciát nem kap, hogy ezzel vásárolt is valamit, a kiszolgáltatottsága semmit nem csökkent. (Különösen igaz ez, ha hozzátesszük, hogy a nem megfelelő körülmények között, eszköz, gyógyszer és emberhiány mellett a legkiválóbb orvos sem tud csodát tenni…)

 

A harmadik kérdés az egészségügyi, illetve egészségügyben dolgozók bérezése.

Ez a kérdés ma minden másnál nagyobb hangsúlyt kap, hiszen sokan ezt azonosítják az elvándorlás elsődleges okaként. Fontos azonban tisztázni: az elvándorlás fő oka egyáltalán nem a fizetések mértékében keresendő.

Az európai munkaerőpiac hazánk 2004-es csatlakozásával nyílt meg, az elvándorlás folyamata is ekkor indult meg – nem csak az egészségügyi ágazatban, de gyakorlatilag minden piacképes területen. A hazai bérek és feltételek soha nem voltak versenyképesek a nyugat-európai lehetőségekhez képest (és sajnos még jó sokáig nem is lesznek).

Az elvándorlás jelensége azonban sokáig nem jelentett problémát; az elmúlt tíz évben azonban egyre inkább látszik, hogy a folyamat mérséklése nélkül kezelhetetlen szakemberhiány alakul ki az egészségügyben. Sok területen a helyzet már ma is több, mint aggasztó: az alapellátás az összeomlás határán van, számos kórházi osztály elégtelen humánerőforrással működik, máshol a problémát szerződésekkel álcázott, egyébként szabálytalan túlmunkával igyekeznek megoldani. A hatóságok kényszerűen félrenéznek, nem lépnek fel a szakmai szabályok (a minimumfeltételek) nyilvánvaló megsértése ellen, mert úgy tartják, egy rosszul működő osztály még mindig jobb, mint ha egyáltalán nem is létezne…

Ezért igyekszik a kormányzat a leginkább kitett, és talán a leginkább befolyásolható (hiszen egyelőre kialakult egzisztenciával még nem rendelkező) réteget, a rezidenseket és a frissen végzett szakorvosokat megfogni, és ezért lehetséges, hogy az egészségügyi dolgozók alkupozíciója a kormánnyal szemben erősödik. Ezért esik több szó az egészségügyiek béréről függetlenül attól, hogy önmagában e kérdés megoldásától semmi nem javul meg az egészségügyben, sőt, az elvándorlás sem mérséklődik érdemben.

Az ágazatban dolgozóknak ugyanis nem elsősorban béremelésre (értsd: kicsit több pénzre) van szükségük, hanem normális feltételekre, reális és inspiráló jövedelemre, valamint (nem utolsó sorban) személyes és ágazati perspektívára. Ezek azok a dolgok, amelyek képesek itthon tartani az orvosainkat, ápolóinkat, akkor is, ha a fizetésük továbbra is jelentősen kevesebb lesz, mint a nyugat-európai kollégáiké.

 

Mindhárom kérdésre a vegyes finanszírozású modell megfontolását javasolnám megoldásként: egy olyan rendszerét, amely megpróbálja egyesíteni mind a bázisfinanszírozás, mind a teljesítményfinanszírozás előnyeit.

 

Az alapellátás esetében ez azt jelentené, hogy az ellátási kötelezettséggel rendelkező önkormányzat feladata lenne a feltételek biztosítása, beleértve az ingatlan mellé annak fenntartási költségeit (rezsi), valamint a felújítási, fejlesztési költségeit (pl. bútor, műszer) is. Ez azt jelentené, hogy az alapellátásban tevékenykedő orvosok megszabadulnának a fenntartási költségek fizetésének rémétől, nem fordulhatna elő, hogy a számlák befizetése elviszi a pénzt az asszisztens bére, vagy az orvos megélhetése elől. „Cserébe” megszűnne a kártyapénz, azaz a háziorvos nem lenne a továbbiakban érdekelt az egészséges páciensek gyűjtésében…

Az állandó költségek mellett az alapellátásban dolgozók az OEP-től kapnának fizetést, amelynek kiszámítása nem térne el a szakellátásban dolgozók bérezésétől. Ennek módját a későbbiekben részletezem.

A hatékony működéshez újra kellene definiálni – és a gyógyszerészekre vonatkozó személyi joghoz hasonlatossá tenni – a praxisjog fogalmát. Jelenleg az önkormányzat, mint ellátási kötelezettséggel rendelkező fél, a szerződéskötés megkerülhetetlen szereplője – ahogy a praxisjogot megvásárló orvos is. Ha azonban ellentét alakul ki a két fél között, egyik sem tud lépni a másik hozzájárulása nélkül: az önkormányzat nem tudja elláttatni a törvényben előírt kötelezettségét, ha a praxisjoggal rendelkező orvos megakadályozza, hogy mással szerződjön, és hasonlóképpen, hiába rendelkezik az orvos a praxisjoggal, ha az önkormányzat nem szerződik vele. Az orvos értékesíteni sem tudja a praxisjogot, ha az önkormányzat előre jelzi, hogy nem szerződik a leendő vevővel. Így azonban a praxisjog értékét veszti, sőt, akár kisajátíthatóvá is válik. Nem látszik ugyanakkor az az előny, amiért ezeket a konfliktusforrásokat érdemes megtartani.

Nyilván a háziorvosoknak – ugyanúgy, mint a gyógyszerészeknek – meg lehet adni azt a jogot, hogy ők, és csak ők láthassanak el háziorvosi körzeteket, csak ők szerződhessenek az önkormányzatokkal. Ez a szerződés önmagában elegendő kell, legyen, hogy garantálja az ellátás biztonságát. Szükségtelen, hogy a háziorvosokat extra kiadásra kényszerítsük, és ezzel megnehezítsük mind az ellátásba való belépésüket, mind a kilépésüket.

Külön kell szólni a szabad háziorvos választás lehetőségéről is, amit eddig a leadott kártyák igazoltak. Tekintettel arra, hogy ma is működik a területi ellátási kötelezettség, meggyőződésem, hogy a rendszerben nem okozna fennakadást, ha a szabad háziorvos választást a valós teljesítménnyel, és nem az egyszeri adminisztratív döntéssel mérnénk: magyarul a beteg a rendelőben választhat, hogy melyik háziorvoshoz megy be (ha van választék…), függetlenül attól, területileg melyik van számára kijelölve. Nyilván az ellátási kötelezettséggel nem rendelkező orvos indokolt esetben (pl. éppen túl sok a várakozó, személyi összeférhetetlenség van stb.) elutasíthatja a területen kívülről érkező beteget, ebben az esetben azonban a „hivatalból kijelölt” orvosnál kaphatná meg így is az ellátást.

 

A szakellátások finanszírozása hasonlóképpen két részből tevődne össze: a fenntartó fizetné a fenntartási költségeket (rezsi, amortizációs költségek, fejlesztési költségek) az OEP pedig – a felülvizsgált, korszerűsített, újraszámolt pontértékek alapján – a működési költségeket. Ezzel egyszerre lehetne garantálni a működés biztonságát (ld. bázisfinanszírozás, a fenntartó hozzájárulásából kifizethetők a fix költségek és elkerülhető az eladósodás), és megőrizni a teljesítmény motiváló hatását.

Fontos kiemelni, hogy a fenntartói hozzájárulás nem azt jelenti, hogy a fenntartó fizeti a számlákat! Azt jelenti, hogy kiszámítható előre, hogy az intézmény működéséhez az egyes közszolgáltatások biztosítása pontosan mennyibe kerül, kiszámítható az időegységre jutó amortizáció, és ez az összeg átutalható az intézménynek, amely aztán ebből a forrásból (is) maga gazdálkodik, és viseli a teljesítés felelősségét.

A teljesítményfinanszírozás kapcsán (ismét) fontos kiemelni, hogy annak alapfeltétele a finanszírozási protokollok és a vonatkozó pontrendszerek teljes felülvizsgálata – ehhez pedig elengedhetetlen a szakmai protokollok felülvizsgálata is.

 

A harmadik kérdés az egészségügyben dolgozók bérezésének ügye. E téren is előrelépést jelentene, ha kétlépcsős rendszert vezetnénk be. Az első rész a fix alapbér lenne, amelyet minden körülmények között megkap a dolgozó, függetlenül a teljesítményétől. Ez a mai bértáblához hasonlóan lenne számítható, ami azt jelenti, hogy megjelennének benne a végzettségből és a pályán eltöltött időből adódó különbségek. Ugyanakkor mindenképpen törleszteni kellene egy régi adósságot: a közszolgálatban alkalmazott különféle szorzókat illene végre az államilag meghatározott minimálbérhez kötni, és nem valami ettől független, gyakorlatilag változtathatatlan összeghez. Ez nyilvánvalóan extrém módon megköti az állam kezét a minimálbér tárgyalásokon, hiszen innentől minden forint emelés súlyos milliárdokban mérhető plusz kiadást jelent. Ugyanakkor megszűnnének az ágazat(ok)on belüli bérfeszültségek, egyszer s mindenkorra lekerülne a béremelések kérdése a napirendről, és erős jele lenne a közszolgálat társadalmi megbecsülésének.

A fizetés másik részét a teljesítményarányos kifizetés jelentené. Minden ellátásnál meghatározható, hogy milyen humánerőforrásra van szükség a biztosításához, s ezzel párhuzamosan az intézményeknek megvan a lehetősége arra, hogy rögzítsék, melyik ellátást melyik – éppen szolgálatot teljesítő – team nyújtotta. Ez a nyilvántartás nemcsak az ellenőrizhetőséget (ld. betegbiztonság, betegjogok) növelhetné, de azt is nyomon követhetővé tenné, hogy valójában kik, mennyit dolgoztak. Ha ehhez még egy anonim betegelégedettség mérést, és erre épített, a fizetésben is megjelenő értékelő faktort is hozzáteszünk, akkor a teljesítményértékelő rész mindjárt olyan eszközzé válik, amely több, hatékonyabb és nagyobb elégedettséget biztosító munkára ösztökél.

A rendszer előnye lenne, hogy kijönnének a teljesítménybeli különbségek mind a szakmai tudás, mind a vállalt feladatok, mind az emberi hozzáállás alapján, így a jobb orvosok többet kereshetnének, és éreznék, hogy jobbnak lenni anyagilag is megéri.

(Nyilván a szabadságok idejére valamiféle átlagértéket érdemes számítani, hogy ne érje hátrány azt, aki a megérdemelt pihenését tölti.)

 

(folyt. köv.)

 

Szólj hozzá!

Címkék: politika program reform kórház társadalom liberalizmus egészségügy költségvetés liberális igazság molnár szakértelem ellátás járóbeteg fekvőbeteg

Újévi köszöntő

2016.01.05. 15:13 freagle

Igazán nagy örömmel töltött el, hogy az év első perceiben az ország első embere Szent Pál Szeretethimnuszát idézte. Régóta meggyőződésem, hogy ez a bibliai részlet olyan szöveg, amelyre nemcsak lehet, de érdemes is lenne egy társadalmat alapozni.

 Sajnálatosnak tartom ugyanakkor, hogy Elnök Úr a teljes szövegből csak részeket idézett. A Szeretethimnuszt ugyanis előszeretettel szokás félreértelmezni, és valamiféle megható, érzelmes bölcselkedésnek tekinteni: „a szeretet türelmes, a szeretet jóságos, bla-bla-bal”, csupa rózsaszín felhő, meg cukormáz. Hát egyáltalán nem.

 

A szeretet himnusza

Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén,

Ha szeretet nincs bennem,

Csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom.

 

Mindjárt az első mondat nagyon komoly figyelmeztetés: nem elegendő jónak látszani.

Igen, kedves Elnök Úr, nem elegendő visszafogott, ünnepi ruhát venni, és bölcs aggodalommal, komolyan nézni a kamerába. Nem elegendő magunk mellé állítani a világ legcsinosabb jeltolmácsát és udvariasan koccintani vele. Nem elég mélyenszántó gondolatokat vetni egy papírra, és felolvasni a kitűzött időpontban. Mindez nem több mint „zengő érc, vagy pengő cimbalom”.

Hasonlóképpen nem elég büszkén beszélni az elért, vagy vetített sikerekről, és hozzátenni, „senkit nem hagyunk az út szélén”, „a kormány a fiatalokkal van”, „Magyarországon nincs gyermekéhezés” – és még hosszan sorolhatnánk.

Nem elegendő jónak látszani.

De a szöveg ennél jóval keményebb állítással folytatódik.

 

Legyen bár prófétáló tehetségem,

Ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt,

Legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak,

Ha szeretet nincs bennem,

Mit sem érek.

 

A jó szándék és a küldetéstudat is kevés.

Sokan magyarázzák a kormány, vagy egyes pártok, politikusok cselekedeteit ezzel: „a magyar érdekeket védik”, „az a cél vezérli őket, hogy…”, „jót akar”.

Sokan vannak, akik igazuk biztos tudatában ítélkeznek, vagy gázolnak át másokon. Vagy éppen építenek olyan rendszereket, amelyek megteszik ugyanezt helyettük (lásd közoktatás). Sokan vannak, akik úgy gondolják, a „nagy cél”, a kezükben tartott igazság feljogosítja őket arra, hogy maguk számára ne vegyék kötelezőnek a törvény és a szokás előírásait.

Tévednek – mit sem érnek.

És még mindig nincs vége!

 

Osszam el bár egész vagyonom a szegényeknek

S vessem oda testem, hogy elégessenek,

Ha szeretet nincs bennem,

Mit sem használ nekem.

 

Még a jótettek sem elegendőek önmagukban!

Igen, kedves barátaim, Szent Pál szerint még az sem elegendő, ha amit teszünk, az jó. Nem mentegetheti magát senki azzal, hogy pl. a családi adókedvezmény mennyire „családbarát” minden gyerekes családnak, ha alapvetően a hozzá hasonló keresetűek számára ideális. Vagy a „rezsicsökkentéssel” (sic!), mikor az elsősorban a jómódban élők költségeit csökkenti igazán.

Nem mentség, hogy mennyit fejlesztettünk itt meg ott, és az milyen sok embernek lett jó, miközben az erre szánt pénzek a „baráti” vállalkozókhoz, és egyéb kedvezményezettekhez vándorolnak.

Önmagukban még azok a jótettek sem számítanak, amelyeknek „véletlen melléktermékeként” nem járunk jól, amelyek „csak úgy” jók. „Ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem”.

De hát mi is az a szeretet, amelyről azt állítjuk, hogy ennyire nélkülözhetetlen?

 

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,

A szeretet nem féltékeny,

Nem kérkedik, nem gőgösködik,

Nem tapintatlan, nem keresi a magáét,

Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója,

Nem örül a gonoszságnak,

De együtt örül az igazsággal.

 

„A szeretet türelmes, a szeretet jóságos” – vagyis olyan feltétel nélküli jó szándékú hozzáállás, amely független attól, éppen kivel kapcsolatban gyakoroljuk.

„Nem féltékeny” – például nem törekszik kizárólagosságra, nem akar eltaposni, kiszorítani mindenkit, aki nem ő. Sem a politikából, sem a kultúrából, sem a hitből, sem a hétköznapokból. De még a gazdaságból sem.

„Nem kérkedik, nem gőgösködik” – nem hivalkodik Gucci táskával, meg nem száll ki a terepjárójából rugdosódni. Nem mondja, hogy „mindenki annyit is ér, amennyije van”. Nem intéz el egy kérdést annyival, hogy „csak”.

„Nem tapintatlan” – nem mondja meg például, hogy kinek (mondjuk a nőknek) mi a „dolga”. Nem gondolja úgy, hogy a paralimpikonok teljesítménye kevesebbet ér. Nem beszél arról, hogy az éhező gyerekek valójában „így szokták, nem is éhesek”.

„Nem keresi a magáét” – nem nő magától a lakása alapterülete. Váratlan ajándékként nem aszfaltozzák le a háza előtti földutat a tőle függők. Nem esik a fejére állami kölcsön, hogy állami tulajdont vásárolhasson. Nem talál egyszer csak otthon néhány trafikot véletlenül. Nem válik közbeszerzések állandó győztesévé. Nem lesznek a semmiből kőbányái, meg szőlőbirtokai. Nem lesz közszolgálatból, állami fizetésből egyszerre milliárdossá.

„Haragra nem gerjed, a rosszat nem rója föl” – nem bontja el csak úgy még mások ebül szerzett hirdetőoszlopait sem. Nem intéz büntetőhadjáratot civil szervezetek ellen. Nem büntet egyházakat. Vagy éppen iskolákat.

„Nem örül a gonoszságnak” – például nem huny szemet afölött, amikor mások démonizálnak és ellenséggé tesznek szerencsétlen rászorulókat. Nem fordítja el a tekintetét a szükséget szenvedők felől. Nem tűri hang nélkül, hogy ellehetetlenítsék azokat, akik a szeretet parancsát követve segíteni akarnak (legyen szó hajléktalanokat támogató kisegyházról, vagy menekülteket segítő civilekről).

A szeretetbe semmi nem fér bele, ami az önzés felé mozdít, vagy ami falakat emel ember és ember közé.

 

Mindent eltűr, mindent elhisz,

Mindent remél, mindent elvisel.

 

A szeretet a mi, belülről fakadó hozzáállásunk a világhoz, az emberekhez, önmagunkhoz. A szeretet lényege, hogy merjünk nyitni, merjünk „baleknak lenni” azért, hogy közünk lehessen egymáshoz, hogy kapcsolataink, közösségeink lehessenek.

Ugyan miért vállalná ezt bárki is?

 

A szeretet soha el nem múlik.

A prófétálás megszűnik,

A nyelvek elhallgatnak,

A tudomány elenyészik.

Tudásunk csak töredékes,

Töredékes a prófétálásunk is.

Mikor azonban eljön a beteljesedés,

Ami töredékes, véget ér.

 

Hát ezért: jó lenne megérteni, a Gucci táska, a szőlőbirtok, a kőbánya, a Pasakerti lakás és a svájci számlán őrzött milliók (milliárdok) el fognak múlni. Önáltatás arra gondolni, hogy majd a „saját lábon álló” gyerekek továbbviszik a vagyont, és ez milyen jó.

Mindannyian üres kézzel érkezünk és üres kézzel távozunk.

És a közte eltelő idő jóval rövidebb, mint ahogy azt reméljük.

Hiába gyűjtünk bármit, az előbb-utóbb kifolyik a kezünkből.

Csak a szeretet marad meg.

 

Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek,

Úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek.

De mikor férfivá nőttem, elhagytam a gyermek szokásait.

Ma még csak tükörben, homályosan látunk,

Akkor majd színről-színre.

Most csak töredékes a tudásom,

Akkor majd úgy ismerek,

Ahogy én is ismert vagyok.

 

Természetes, hogy senki nem kezdi szentként. Azonban az ember feladata a növekedés, a fejlődés, és nagyon nem mindegy, ehhez milyen irányt választ.

Lehet egyre többet gyűjteni: pénzt, vagyont, hatalmat, befolyást, élményt, összeköttetést, élvezetet. Lehet élvezni azt, ahogy egyre inkább „valakivé álunk” itt a Földön, hogy lehetőségünk lesz mások fölé emelkedni, mások kárára előnyt szerezni.

A „tükörben, homályosan” úgy is tűnhet, ezzel elértünk valamit, a Himnusz azonban világosan figyelmeztet mindnyájunkat, ezek „mit sem használnak” nekünk, csak „zengő érc, és pengő cimbalom” vagyunk.

„Akkor majd”, amikor eljön a teljesség, és „színről-színre” látunk, világossá válik mi az, ami halott és üres.

Mindaz, amiben nincs szeretet.

 

Most megmarad a hit, remény, szeretet,

Ez a három,

De köztük a legnagyobb a szeretet.

 

A hit az a megmagyarázhatatlan, bizonyíthatatlan bizonyosság, hogy a dolgok nem a születéstől a halálig tartanak.

A remény, hogy el tudunk jutni a tökéletességre, nevezzük akár Istennel való találkozásnak, üdvözülésnek, Paradicsomnak, Nirvánának, a Léttel, Létben való egység megélésének, vagy feloldódásnak az Erőben.

A szeretet az út, az eszköz, az állapot, amelyen keresztül a tökéletesség elérhető.

Nem valamiféle „morális érték”, amely szabadon választható, amelyet néha alkalmazva kicsit jobbá tehetjük a környezetünket, kicsit örömet okozhatunk a szeretteinknek: az egyetlen lehetőségünk arra, hogy a reményünket valósággá váltsuk.

A szeretet megélése, vagy meg nem élése élet, vagy halál kérdése.

 

Vajon ezzel a tartalommal is idézte volna a Szeretethimnuszt, Elnök Úr?

 

Azzal kezdtem, hogy ez a bibliai részlet olyan szöveg, amelyre nemcsak lehet, de érdemes is lenne egy társadalmat alapozni.

 

Ha így lenne, a politikai elit nem gazdagodásra, befolyásra és hatalomra törne, hanem megelégedne a tisztes megélhetéssel, hogy az idejét és az energiáit egy jobb ország, jobb feltételek kialakítása érdekében használhassa. Tanulna és tervezne, vitatkozna és egyeztetne. Az országot járná, hogy ismerje, mi az, ami a gondjaira van bízva. Művelné és fejlesztené magát, mert érezné a köz szolgálatával járó felelősséget.

Az önkormányzatok valóban az egy településen élők összefogásával, érdekeik, elképzeléseik, lehetőségeik koordinálásával és szükségleteik minél teljesebb kielégítésével foglalkoznának. a találkozás, az együttműködés, a közügyekben való részvétel megosztásának színterei lennének.

Közösségeink – akár a lakóközösségről, egyházi, vagy baráti közösségről, sportklubról, szervezetről, vagy családról beszélünk – befogadóak, támogatóak és élőek lennének, amelyekben mindenki biztonságban és otthon érezhetné magát.

A szociális problémák enyhülnének, hiszen az egymásért vállalt felelősség megnyitná a szemünket, kinek, hol van szüksége segítségre, és azt együtt, helyben meg is oldanánk.

A kölcsönös tisztelet, odafigyelés és megbecsülés légkörében jó lenne együtt lenni.

Olyan országunk lehetne, amelyben nemcsak a Gucci táskás gazdagok, de mindenki jól érezhetné magát.

 

E felhívás azonban nemcsak – sőt, nem is elsősorban – a „hatalomnak”, vagy a politikai elitnek szól, hanem mindannyiunknak, hétköznapi embereknek, egyenként. A Szeretethimnusz mindannyiunk számára iránymutatás, figyelmeztetés és ítélet.

Ahogy a késő Kádár-rendszer viszonylagos stabilitását is a benne élő „kisemberek” „hétköznapi kollaborációja”, megalkuvása alapozta meg, a mai rendszer rendíthetetlenségét is mindannyiunk „napi túlélése” erősíti.

Mi magunk vagyunk azok, akik hagyjuk, hogy a ma látható érték(telenség)ek általánossá és elfogadottá váljanak. Mi vagyunk azok, akik fenntartunk és létezővé teszünk egy élhetetlen, halálos szellemiségű rendszert.

 

Miénk tehát a feladat is, hogy ezen változtassunk.

Nem látványos akciókkal, demonstrációkkal, vagy hangzatos politikai szólamokkal.

Belül, a saját világunkban, azzal, hogy megértjük a Szeretethimnusz valódi üzenetét, és elkezdünk a szerint élni.

Hogy nem vagyunk hajlandóak félni és gyűlölni, bárki is akar rábeszélni minket.

Hogy nem vagyunk hajlandóak ellenséget látni a menekülőben, a hajléktalanban, a szegényben, a másként gondolkodóban (ne adj’ Isten másként élőben), a különbözőben.

Hogy azokat a dolgokat vesszük észre, amelyek összekötnek, és nem azokat, amelyek elválasztanak.

Hogy elsőre a másik szükségét vesszük észre, és nem mindig magunkkal vagyunk elfoglalva.

Hogy képesek vagyunk barátságosan szólni és kezet nyújtani.

Képesek vagyunk nagyvonalúak lenni.

Hogy képesek vagyunk a közösségeinket (első lépésként a saját családunkat, aztán szabadon bővíthető a kör) szolgálni, anélkül hogy uralni akarnánk.

Hogy képesek vagyunk felelősséget vállalni a tágabb környezetünkért, sőt, végső soron az országunkért és a nemzetünkért is.

Hogy olyan közeget hozunk létre magunk körül, amelyben a szeretet az uralkodó: ahol a velünk kapcsolatba kerülő emberek megpihenhetnek, felüdülhetnek, feltöltődhetnek kicsit.

Minden ilyen ember körül megváltozik az ország.

 

Persze, ha csak egy ilyen ember akad, akkor valóban ő az, aki „mert baleknak lenni”.

De két ember már közösség, három pedig már képes valódi változást hozni.

Ahogy nő a szám, úgy növekszik a szeretet ereje is, míg végül képes lesz alapjaiban megváltoztatni az egész társadalmat.

 

Akarhatunk-e ennél többet?

 

Most megmarad a hit, remény, szeretet,

Ez a három,

De köztük a legnagyobb a szeretet.

 

Törekedjetek a szeretetre!

Szólj hozzá!

Címkék: közösség politika vallás egyház parlament tolerancia társadalom demokrácia megújulás igazság elnök megosztottság

A vereség margójára

2014.05.12. 08:33 freagle

Az elmúlt időszak aggasztó eseményei szükségessé teszik, hogy néhány gondolatot írásban rögzítsek és közzétegyek.

 

Az áprilisi parlamenti választáson a(z elvben a) progressziót képviselő politikai szereplők – ismét – súlyos vereséget szenvedtek. Ezzel a ténnyel önmagában nem lenne probléma, de van két komoly, figyelmeztető körülmény, amire feltétlenül fel kell hívni a figyelmet.

 

  • A választási vereség hónapokkal (talán évekkel is) korábban nagy biztonsággal megjósolható volt. A választás valódi tétje nem a győztes személye volt tehát, kizárólag az, sikerül-e megakadályozni az újabb kétharmadot. Nem sikerült.

 

  • Az elmúlt hónapban – szükségszerűen és nagyon helyesen – számos elemzés jelent meg a vereség okairól, de semmiféle érdemi változás, előremutató lépés nem történt. A jelenlegi tendenciák alapján már most valószínűsíthető a Fidesz 2018-as győzelme, és újra csak az a kérdés, lesz-e harmadszor is kétharmad, vagy legalább ezt sikerül végre megakadályozni.

 

Mindkét körülmény azt jelzi, hogy alapvető bajok vannak a progressziót képviselő oldallal.

 

Természetesen hosszan lehet elemezni azt, hogy a Fidesz által kialakított feltételek – a választási törvény átírása, az új választókerületek, a kampány szabályozása, a kialakított médiafölény, vagy éppen a finanszírozás feltételei – mennyiben befolyásolták az eredményt. Ki lehet mutatni, hogy a választás nem volt tisztességes és igazságos. Szembe kellene azonban nézni a ténnyel, hogy a Fidesz ezt a választást (is) minden választási rendszerben fölényesen nyerte volna, a vereség oka tehát nyilvánvalóan nem ezekben keresendő.

 

Szintén hosszan lehet arról polemizálni, hogy vajon az összefogást jókor, jól kötötték-e meg, azok voltak-e benne, akiknek kellett, múlt-e valami az LMP különutas stratégiáján, megfelelő volt-e a kampány, jók voltak-e a jelöltek (kiemelten a miniszterenök-jelölt például). Lehet elemezni a kampánystratégia és a megvalósítás hibáit. Szembe kellene azonban nézni azzal is, hogy a vereségért nem a stratégia, nem a rossz kampány és nem is a rossz személyi politika a felelős. Ezek a politikai tömörülések semmilyen körülmények között nem tudtak volna lényegesen jobb eredményt elérni, Gyurcsány Ferenc, vagy Bajnai Gordon vezetésével sem.

 

A választási vereség – ahogy a 2010-es vereség, és az azt követő négy év ellenzéki „teljesítménye” is – azt jelzi, hogy a progresszív oldal súlyos válságban van. E válság pedig alapvetően az elmúlt 24 évben a társadalom felé felhalmozott adósságaiból fakad.

Ezek közül, mint legfontosabbakat, az alábbi hármat emelném ki:

 

1. A progresszív oldal nem helyezett hangsúlyt a politikusképzésre. Nincs felnövekvő, új generáció, nincs utánpótlás, nincs se tanulási, se önképzési, se gyakorlási lehetőség. Sőt, hogy a helyzet még ennél is rosszabb legyen, a progresszív oldal azt sem határozta meg, hogy mit is ért a politikus fogalmán. Ennek köszönhetően ma a közvélemény szemében a politikus az az ember, aki egy pártban a hatalom megszerzéséért dolgozik (legyen szó a párt, vagy a saját, személyes hatalmáról), lényegében bármilyen eszközzel, és elsősorban azért, hogy a pénzügyi erőforrásokhoz hozzáférjen – magyarul, hogy meggazdagodjon. Vulgárisabban megfogalmazva a lakosság többsége számára a politikus egyenlő a semmihez sem értő, gerinctelen, de mohó karrieristával.

A progresszív oldal hibája és mulasztása, hogy nem mutatott fel ezzel szemben egy alternatív definíciót, és nem kezdett el tömegeket képezni ennek mentén. Ennek köszönhető, hogy ma riasztóan kevesen készülnek politikai pályára, s akik mégis, azok éppen a fenti készségekben (értsd.: elvtelen lojalitás, kíméletlen törtetés, gátlástalan szerzés) igyekeznek kitűnni. Ennek köszönhető, hogy mára gyakorlatilag eltűntek az úgynevezett szakpolitikusok, akik egy-egy területhez igazán értettek. És meggyőződésem, ennek köszönhető az is, hogy a nők szégyenteljesen alulreprezentáltak a politikában.

E mulasztás következménye volt az is, hogy a kampány során lehetetlen volt valóban esélyes miniszterelnök-jelöltet állítani, nem lehetett felmutatni egy árnyékkormányt és nem lehetett hiteles arcokat társítani a felvetett témákhoz (már amikor voltak…) sem.

A progresszív oldal személyi állományban gyakorlatilag nem létezik…

 

2. A második mulasztás a társadalom közgondolkodásának formálása terén látszik. A rendszerváltás idején létrejöttek a demokratikus intézmények – ugyanakkor semmiféle erőfeszítés nem történt abban az irányban, hogy a társadalom tagjai maguk is a demokrácia elvei, normarendszere mentén kezdjenek gondolkodni. Nyilvánvaló pedig, hogy demokraták még egy hierarchikus rendszerben is képesek a demokratikus értékek szerint együttműködni (ld. iskola), a demokratikus intézmények azonban semmiféle garanciát nem jelentenek, ha a használóik nem demokraták (ld. 2008-as „szociális” népszavazás, politikai vezetésű ügyészség, médiafelügyelet, számvevőszék stb., vagy éppen a „szavazógép” parlament). E mulasztásnak köszönhető, hogy a választások már jó ideje (ahogy egyébként maga a politikai is, ideértve a kommunistázást és a nácizást is) a „Jó és a Rossz harcáról” szólnak az alternatívák versengése helyett. E mulasztásnak köszönhető az önkormányzatiság elvének fokozatos háttérbe szorulása, íz újraerősödő centralizáció és államosítás. Ennek köszönhető a helyi közösségek és a civil kezdeményezések hiánya. Szintén ennek köszönhető, hogy az egyéni és közösségi felelősségvállalás helyett egyre általánosabb az egymásra mutogatás és a bűnbakképzés, s a párbeszéd helyett az agresszió, az erőpolitizálás, illetve a korrupció. Áttételesen tehát e mulasztás alapvetően felelős a szélsőségek megerősödéséért és térnyeréséért. Ennek eredménye az, hogy lassan elfogy a progresszív oldal mögül a társadalmi bázis, s hogy a fiatalok előbb választják a szélsőséges irányzatokat, mint a progresszív eszméket. Ezért nem voltunk se sokan, se elegen…

 

3. A harmadik mulasztás pedig a társadalmi problémák feltárása, a megoldások (közös) keresése és a jövőkép kialakítása terén mutatkozott meg. Senki nem tudja, hogy a progresszív oldal (illetve annak képviselői, gondolkodói, szakértői) szerint milyen is lenne az ideális Magyarország, az általuk vezetett, „jövő Magyarországa”. Senki nem tudja, vannak-e olyan szellemi műhelyek, szakmai körök, fórumok, ahol ezzel kapcsolatban valamilyen munka folyna, ahol ennek utána lehetne nézni, ne adj’ Isten, be lehetne csatlakozni. A progresszív oldal hosszú ideje nem beszél őszintén (sem) a problémákról: hogy mit kezdene a szegénységgel, mit gondol a társadalmi szolidaritásról, hogyan látja a romák integrációjának hiányából fakadó problémákat. Ezek nélkül azonban nincs megalapozott szociálpolitika. Nem beszélnek a megváltozott körülményekből fakadó, egyre gyorsabban változó elvárásokról sem, amelyek alapvetően írják át a képzés, oktatás feltételeit. Az az oktatási rendszer, ami esetleg 5-10 éve még elfogadható volt, mára totálisan elavultnak számít. Nem beszélnek arról sem, hogy a képzésnek igenis elengedhetetlen eleme a nevelés, legyen szó akár a kommunikációs és szociális készségekről, akár az egészségről, környezettudatosságról, akár értékekről és erkölcsről, vagy állampolgári ismeretekről. Nem beszélnek a magyarságról, amely a történelem fekete lapjai ellenére is érték – de nem beszélnek az európaiságról sem, így gyakorlatilag semmiféle olyan fogódzót nem adnak, ami a társadalom tagjai számára az identitás kialakítása során kapaszkodót, viszonyítási pontot jelenthetne. Nem beszélnek őszintén az ország működéséről sem, a költségvetés működéséről, a behatárolt lehetőségekről, az önkormányzatiságról, a korrupcióról, a környezetvédelemről, a hosszú távú összefüggésekről, a döntésekről, amiket az egyénnek, vagy a közösségnek felelősen kell(ene) meghoznia. Nem beszélnek arról, hogy mi az egyén joga, lehetősége és kötelessége egy modern országban, egy modern Európában. A mai szemlélettel szemben, ami elsősorban alattvalóknak nézi az állampolgárokat, nem mutatnak fel semmit, pláne nem olyat, ami vonzó, érdekes, vagy lelkesítő lenne. A mai tekintélyelvű, kapcsolatokra épülő, erős államban gondolkodó Magyarországgal szemben nem fogalmaznak meg másik Magyarország képet. Nincs alternatíva, mert nincs szakmai munka, ami alapján azt meg lehetne fogalmazni. Ezért nem volt érdemi mondanivalója a „kormányváltóknak” a kampányban.

 

Rossz hír a progresszió híveinek:

Amíg az adósságaikat nem törlesztik, nem lesz új, életképes progresszív oldal (nevezze magát akár balnak, akár liberálisnak, akár szocdemnek, vagy zöldnek) és nincs esélyük arra, hogy legyőzzék a jelenleg regnáló politikai elitet.

Az alapozást, az apró munkát nem lehet megúszni.

 

Ideje lenne belevágni.

 

Szólj hozzá!

Címkék: kampány politika választás parlament demokrácia megújulás kétharmad

Államforma

2013.03.18. 12:27 freagle

Országgyűlés van!

De minek?

Elnöke hűbéres,

Tagjai szolgák.

 

Független bíróság van!

De minek?

Elnöke hűbéres,

Tagjait megláncolják.

 

Köztársasági Elnök van!

De minek?

Maga is hűbéres,

Bólintását várják.

 

Ügyészség is van!

De minek?

Hűbéres vezeti,

S a kormányt szolgálják.

 

Alkotmánybíróság van!

De minek?

Tagja sok hűbéres,

S kezét leláncolják.

 

Közszolgálati média van!

De minek?

Ki vezeti, hűbéres,

S a propagandát sulykolják.

 

Kormány, na, az is van!

De minek?

Csupa hűbéres,

Az utasítást várják.

 

Miniszterelnök van,

Ki inkább király:

Szava a törvény,

Élet-halál ura,

S célja nyájas önkény.

 

S vagyunk mi

Kik játsszuk a demokráciát

Hazudjuk a demokráciát

Álmodjuk a demokráciát

De szolgasorban senki sem szabad

S e feudális rendben

A hűbéresek között

Meghúzódunk csendben,

Míg álmunkból semmi sem marad.

 

(Alexander Guesst)

 

Szólj hozzá!

Címkék: politika választás parlament tolerancia társadalom liberalizmus demokrácia miniszterelnök liberális megújulás igazság megosztottság

Március 15.

2013.03.16. 16:12 freagle

Nemzeti ünnep.

Évek óta az a nap, amit növekvő feszültséggel, egyre nagyobb kínban várunk, mert tudjuk, a politikusok ki fogják sajátítani, és helyzetüktől függően hol öntömjénezésre, hol a politikai riválisaik ostorozására használják majd.

Így indult az idei év is: már hetekkel korábban megkezdődött a szerveződés, a "ki, kivel és kivel nem, hol, és hol nem" politikai cirkusza.

Aztán a természet közbeszólt: megjöttek az első meteorológiai előrejelzések, és szép sorban a kormány is, a pártok is lemondták a rendezvényeiket.

És végül lesújtott ránk a havazás és a vihar.

Azt gondoltam, végre egy nyugalmas, politikamentes ünnepünk lesz, később azonban egyre aggodalmasabban hallgattam a híreket a hó helyzetről, meg a közlekedési problémákról. Az egyre több járhatatlan útról, az elakadó autókról, kamionokról, a balesetekről, lehetetlen helyzetben rekedt emberekről.

Az első különös hír még szinte észrevétlenül érkezett: egy veszteglő kocsisor mellett fiatalok tűntek fel, teát, üdítőt, édességet és szendvicset kínáltak a bajbajutottaknak, akik először maguk sem értették a helyzetet, azt hitték, árusokkal van dolguk. De nem, ezek a fiatalok segítségként, ingyen adták az ételt és az italt.

Később egyre több felől érkeztek hasonló esetek: itt egy család fogadott be elakadt utazókat éjszakára, ott egy panzió nyitotta meg ingyen a szobáit, amott egy pékség dolgozott ingyen, egész éjjel, hogy a rászorulóknak legyen friss ennivalója. Felajánlások keringtek a neten, és köszönetnyilvánítások sora, ahogy egyre világosabbá vált: a civil társadalom megmozdult, hogy segítsen a bajba került tagjain. Amit politikusaink hosszú éveken át, oly gondosan építgettek, azt a hó és a hideg – ha csak átmenetileg is, sajnos – egykettőre eltüntette: egységesen mozdult a lakosság, a társadalom. Nem arról érkeztek hírek, hogy az emberek egymás pártállását, vallását,származását, vagy nemi identitását firtatták volna a segítségnyújtás előtt. Egyszerűen csak segítettek, mert meglátták egymásban a rászorulót, az embert, a másik magyart, akik akár ők maguk is lehettek volna. És megérezték a szolidaritást, a közösséget, ami összeköt mindannyiunkat minden nézetkülönbségünk és problémánk ellenére. Felismerték, hogy van lehetőségük tenni és segíteni, és meg is találták magukban az elszántságot, hogy a zord idő ellenére – vagy éppen hogy azért – tegyenek is.

Természetesen nagy köszönet illeti a hivatalos szervek szolgálatban lévő munkatársait is: a mentőket, a tűzoltókat, a rendőröket, a katasztrófa védelmiseket és mindenkit, aki a helyzet megoldásán, az emberek segítésén fáradozott.

Az idei március 15-e üzenete azonban mégiscsak az a felemelő és reményt adó tapasztalat:

Lehet, hogy az állam ebben a „katasztrófa helyzetben” megbukott, a nemzet azonban kitűnőre vizsgázott.

Szólj hozzá!

Címkék: kampány közösség politika program tolerancia társadalom liberalizmus demokrácia hit liberális megújulás igazság megosztottság

Én, a liberális

2013.03.14. 10:09 freagle

Én, a liberális

 

Liberális vagyok.

Liberális.

A helyzetem nem éppen ideális.

Röhög rajtam minden tahó és paraszt,

Hazámban ma nem hull rám malaszt.

 

Liberális,

Nem buzi, zsidó, cigány,

S más becsmérlő jelző valahány,

Csak amennyire adta az Ég

No meg a történelmi szükségszerűség.

 

Liberális,

Mert gondolkodó vagyok.

Nem hiszek vakon, kétséget nem hagyok,

Az igazság kell, nem a kényelem.

A birkanyájban talán ezért nincs helyem.

 

Liberális,

Mert dönteni akarok,

Szabadon az lenni, aki valóban vagyok,

S a dolgaimat se intézze más:

Rendező elvem a szubszidiaritás.

 

 

Liberális,

Mert bár hitem s értékeim szerint élek,

Nem tartom magam az Egy Igazság hírnökének,

S tudom, hogy csak akkor lehetek szabad,

Ha a szabadságból másoknak is ugyanannyi marad.

 

Liberális,

Mert bár nőni és győzni akarok,

Az égre törni, akár a csillagok,

A kizárt, megvetett, elesettet is látom.

Méltóságot s esélyt akarok nekik e világon.

 

Liberális,

Mert e föld nem csak hazám, de otthonom,

S ennek minden felelősségét hordozom.

Nekem nem elég, hogy néha a Himnuszt énekelem,

Dolgom, hogy minden nap a magam munkáját hozzátegyem.

 

Liberális,

Mert a politikában nemes versenyt látok:

Egy jobb országért vetélkednek az igazi pártok.

Nem a hatalomról szól pusztán a politika,

S nem díszlet, éltető közeg a demokrácia.

 

Liberális vagyok,

Mert bár ez sokak száján szitok,

Én békét akarok, és sohasem uszítok.

Kezet nyújtok az ökölrázás helyett,

Hogy a párbeszéd győzhessen a gyűlölködés felett.

 

Liberális vagyok.

Liberális,

S a helyzetem most nem épp ideális.

De lelkemben örök remény lobog,

Hogy lesz itt élhető ország, s lehetünk boldogok.

 

(Alexander Guesst)

Szólj hozzá!

Címkék: tolerancia liberalizmus demokrácia liberális igazság

Balsai beismerte!

2011.02.20. 21:23 freagle

Már a Parlament előtt van Balsai István fideszes képviselő, a 2006. őszi eseményeket vizsgáló miniszterelnöki megbízott törvényjavaslata, amellyel az általa vizsgált időszak rendőri túlkapásainak következményeit szándékozik korrigálni. Ennek lényege a következő:

 
„1. § A 2006. szeptember 18. és október 24. között, a Magyar Köztársaság területén, a tömegoszlatásokhoz kapcsolódóan elkövetett hivatalos személy elleni erőszak, rongálás, illetve garázdaság miatti elítélések, továbbá a bíróság hatáskörébe tartozó rendzavarás, garázdaság és veszélyes fenyegetés szabálysértése elkövetésének megállapításai semmisnek tekintendők, amennyiben az elítélés vagy a megállapítás alapját kizárólag rendőri jelentés, illetőleg rendőri tanúvallomás képezte.”
 
Ha valaki nem értené, az indoklásban a miniszterelnöki megbízott részletesen is kifejti:
 
„A Javaslat szerint azonban ez a pozitív szabályozás nem alkalmazható az olyan terheltek vagy szabálysértési eljárás alá vont személyek javára, akik a más — így a többi között képfelvételek, civil tanúk vallomásai, továbbá saját ténybeli, a bűnösséget beismerő vallomásuk — bizonyítékokra alapított tényállás szerint a gyülekezés, az emberi és politikai és alapvető szabadságjogok alkotmányos kereteiből erőszakos cselekvésükkel kiléptek. Ők ezzel ugyanis büntető anyagi jogilag büntetendő, a büntetőeljárás során történt bizonyítás szempontjából pedig aggálytalanul megállapítható, erőszakos magatartást tanúsítottak.”
 
Magyarra lefordítva ez azt jelenti, hogy az esztelen rongálás, a rendőri fellépéssel szembeni ellenállás, a gyújtogatás, és mindaz a szörnyűség, amit a fél ország láthatott a médiának köszönhetően (kiemelt köszönet a HírTV-nek, ugye…) a miniszterelnöki megbízott szerint is törvénytelen volt, amivel szemben a rendőrség a kötelességét teljesítve, jogszerűen és helyesen lépett fel. A dokumentált esetekre pl. a tank elkötésére, a kődobálásra, barikád építésre, gyújtogatásra, és az egyéb „forradalmi tettekre” a törvény ugyanis nem ad felmentést – az elkövetők elleni ítéletek jogerősek maradnak.
Felmentés csak azoknak a „hősöknek” jár, akik esetében nincs bizonyíték, „csak” a rendőrök szava…
 
Mi tehát a törvény üzenete?
 
1. A Fidesz tisztában van a törvényesség mikéntjével, és annak határait (egyelőre) nem meri (?) átlépni.
 
2. A Fidesz úgy gondolja, hogy a bűn attól bűn, hogy nem lehet kibújni a bizonyítása alól: aki ellen nem szól tanú, vagy felvétel, az „hős”, lehet makulátlan múltú, büntetlen, akkor is, ha ugyanazt tette, mint az egyébként bátrabb (vagy meggondolatlanabb?) társai, akikről történetesen van más, bizonyító dokumentum.
Hogy ezzel a sunyiságot, és a gerinctelenséget jutalmazzuk? Azt üzenjük, hogy bátran hágja át mindenki a törvényt, csak figyeljen oda, nehogy rajtakapják?
Hát Istenem, ez a felemelkedő Magyarország…
 
3. A Fidesz továbbra is úgy gondolja, hogy a rendőrség a társadalom ellensége. A rendőr nem a rend oszlopa, a polgárok védelmezője, a törvény jelenléte, hanem egy megbízhatatlan (mi több, hazug), brutális állat. Bárkinek jobban lehet hinni, mint a rendőrnek…
Nem is értem, hogy bízhatjuk a biztonságunkat egy ilyen bandára…! Mármint a kormány szerint…
 
4. A legfontosabb azonban a következő:
A törvény tartalma alapján a miniszterelnöki megbízott (és ezzel maga a kormány, illetve a miniszterelnök is) elismerte, hogy 2006 őszén szó sem volt a „békés tüntetőkre politikai okokból ráuszított rendőrség terrorjáról”, hanem bizony törvénytelen randalírozók elleni, jogszerű fellépés történt, még akkor is, ha történtek visszaélések és túlkapások is.
 
Röviden összefoglalva Orbán és kormánya szerint Gyurcsánynak igaza volt.
Erről alkotnak törvényt.
 

Szólj hozzá!

A demokrácia rákja

2010.10.12. 21:14 freagle

Korunk egyik legsúlyosabb betegsége a rák. A magyar lakosság körében a halálozások közel negyedéért felelős, s a világ fejlettebb országaiban sem sokkal jobb a helyzet. Sokan, sokféleképp foglalkoznak vele, többféle gyógymódja is van a sebészeti beavatkozástól a gyógyszeres kezelésen át a sugárterápiáig – a fajtájától és az előrehaladottságától függően.

Kevesen tudják azonban, hogy a rákot létrehozó folyamatok gyakorlatilag minden szervezetben előfordulnak: az egészségesekben is, csak ezek képesek védekezni ellene.
A rákos sejtek valamely külső hatás (intenzív napsugárzás, dohányfüst, vegyi anyag, stressz stb.) vagy belső ok (pl. öröklődő hajlam, de a normál sejtműködés során létrejövő oxidatív vegyületek hatása is) miatt alakulnak ki: valójában sejtjelzéseiket és funkciójukat vesztett testi sejtek, amelyek hibás működésük miatt sokkal sérülékenyebbek (ezért lehet őket kemoterápiával elpusztítani, míg az egészséges sejtek életben maradnak), viszont nagyon gyorsan szaporodnak. Alkothatnak sejttömörülést (ez a daganat, vagy tumor), de szét is terjedhetnek a szervezetben, hiszen hiányoznak a sejtjelzéseik, amik helyhez kötnék őket. Így keletkeznek az áttétek, amelyek végül képesek a szervezet legkülönbözőbb pontjain kialakulni, és gyakorlatilag gyógyíthatatlanná tenni a betegséget.
Normális esetben a szervezet immunrendszere képes felismerni és elpusztítani a sérült, rákos sejteket. Ilyen módon az egészséges szervezetben a rákos sejtek kialakulása és elpusztítása egyensúlyban van, így a betegség nem alakul ki.
 
A demokratikus társadalom is felfogható egy szervezetnek. A kiegyensúlyozott, egészséges működése érdekében különböző funkciót ellátó egységei (Parlament, Kormány, bíróságok, Köztársasági Elnök, Alkotmánybíróság, Számvevőszék stb.) vannak, amelyek a saját működésük mellett egymás kontrollját és irányítását is ellátják. Ahhoz, hogy a rendszer működése egészséges legyen, ezt a harmóniát, egyensúlyt meg kell tartani.
Persze, egy demokráciában is előfordul, hogy egyes egységek nagyobb súlyra törekszenek: nagyobb szerepre, több funkcióra, kisebb kontrollra. A rendszer azonban a felépítéséből adódóan törekszik az egyensúlyra.
 
A demokrácia is lehet azonban rákos.
Ez a súlyos betegség akkor üti fel a fejét benne, amikor egyes elemei, csoportjai, vagy meghatározó szereplői „elveszítik a sejtjelzéseiket”, azaz, amikor elkezdenek a demokráciától idegen szellemben gondolkodni és cselekedni.
Nincs sem kedvem, sem időm végigvenni a korábbi figyelmeztető jeleket, de mindenképp szeretnék felvillantani ezekből néhányat.
 
  • „A Parlament működik ellenzék nélkül is” – hallhattuk 1998-ban. Ezért aztán elég volt a háromheti ülésezés, jól jött az öninterpellációk bevezetése a parlamenti gyakorlatba, a vizsgálóbizottságok ellehetetlenítése…
  • „A jövő elkezdődött” – tudtuk meg 2002 tavaszán, ahogy azt is, hogy valójában nem parlamenti választásra készülünk, hanem a jövő és a múlt, a sötétség és a fény közül kell valamelyik mellé állnunk. A Jó és a Rossz mitikus harca ősi hagyományunk – ám fájdalom, semmi köze nincs a demokráciához, sőt, ellentétes azzal.
  • „A haza nem lehet ellenzékben” – derült ki nem sokkal később. Ebből megtudhattuk, hogy a fél ország (a győztesek és a rájuk szavazók) nem a haza részei, hanem valami idegenek, akik történetesen éppen keresztbe tesznek az Igazi Miniszterelnöknek.
  • Aztán az Igazi Miniszterelnök azt is elmondta, hogy a kedvenc műsora a kirekesztő Vasárnap Reggel, kedvenc lapja a fasiszta kiadványokat reklámozó Magyar Demokrata, és egyébként is ajánlja, hogy mindenki fizesse elő még a szomszédjának is a Magyar Nemzetet. A szemünk előtt épült fel a jobboldali médiabirodalom, amelynek következményeként mára a lakosság (pontosabban a választópolgárok) jelentős része mind a baloldali politikusok, mind a (baloldali) kormány számára elérhetetlenné vált. Mára a társadalom széles rétegei kizárólag tendenciózusan összeállított, vagy manipulált, a Fidesz által kontrollált hírekből tájékozódnak. A nem ellenőrzött forrásokra rákerült a „lakájmédia” címke, a kereskedelmi adókról pedig – eredménnyel – sulykolják, hogy „baloldali kultúrmocskot” közvetítenek.
  • 2006-ban az vált világossá, hogy az önkormányzati választás az országgyűlési választás harmadik fordulója, és aki ott győz, az elvárhatja, hogy a másik takarodjon ki a hatalomból. Azt is megtudtuk, hogy a „nemzeti rosszallás” kulturált kifejezési módja egy város feldúlása, autók felgyújtása, a hatósági intézkedés elleni erőszakos fellépés. Később azt is láthattuk, hogy a polgári engedetlenség azt is jelenti, hogy bizonyos emberekre nem vonatkozik a törvény, például büntetlenül szétszedhetik a rendőrség által felállított kordonokat.
  • 2008-ban az derült ki, hogy a népszavazás intézménye nem arra való, hogy bizonyos konkrét kérdésekről megtudjuk a társadalom véleményét (illetve kikérjük a döntésüket), hanem arra, hogy nyomást gyakoroljunk a kormányra, ellehetetlenítve ezzel a működését. Megtanulhattuk, hogy az ellenzék feladata nem a szakmai és politikai kontroll, nem is az alternatívák felmutatása, hanem kizárólag a kormány folyamatos opponálása, nyomás alatt tartása, vele szemben elégedetlenség és ellenállás szítása – ezzel párhuzamosan pedig a saját támogatottságának növelése. Magyarul a funkció nélküli szaporodás mindenhol, ahol csak lehet.
 
Így értünk el 2010. tavaszáig.
 
Idén a választás után a friss – egyben Igazi – Miniszterelnök mindjárt nagyon furcsákat kezdett mondani. S hogy nem nyelvbotlásról volt szó, bizonyítja, hogy később ebből parlamenti határozatot csináltatott, amit kifüggesztetett minden közigazgatási iintézmény falára. Eszerint:
 
„A magyar nemzet 2010 tavaszán még egyszer összegyűjtötte maradék életerejét és a szavazófülkékben sikeres forradalmat vitt véghez. A győzelmet a magyar emberek a régi rendszer megdöntésével és egy új rendszer, a nemzeti együttműködés rendszerének megalapításával vívták ki. A magyar nemzet e történelmi tettével arra kötelezte a megalakuló Országgyűlést és a felálló új kormányt, hogy elszántan, megalkuvást nem ismerve és rendíthetetlenül irányítsák azt a munkát, amellyel Magyarország fel fogja építeni a nemzeti együttműködés rendszerét.”
 
Tehát tavasszal nem választás volt, hanem forradalom. A győztes a magyar nemzet, a vesztes pedig…? Tényleg, ki az a szerencsétlen „egyharmad” – valójában több mint 40%-nyi szavazó, és még több nem szavazó – aki nem a győztest támogatta, és így nem is része a magyar nemzetnek?
És minek kell történnie egy győztes forradalom után az „ellenforradalmárokkal”?
Kínzó kérdések ezek, de szerencsére formálódik már rá a válasz…
 
A parlamenti kétharmad birtokában azonnal megindult a demokratikus intézmények elfoglalása.
A kormány (és a közigazgatás) értelemszerűen a parlamenti többséget illeti.
Köztársasági Elnököt azonban valójában az Igazi Miniszterelnök választott, a parlamenti többség csak asszisztált hozzá.
A kontrollt jelentő intézmények sorra ellenőrzés alá kerültek: az Állami Számvevőszék élére egyértelműen pártpolitikus került – azóta az ÁSZ feladatának tartja, hogy a Szent Koronát az Alkotmányba javasolja…
Az Alkotmánybíróság régi jó harcostársakkal egészült ki. Nem mintha ennek jelentősége lenne, hiszen az elmúlt időszakban világossá vált az is, hogy a Fidesz (illetve a Miniszterelnök) számára az Alkotmány nem a magyar jogrend szilárd és megkerülhetetlen alapja, csak egy bosszantó technikai akadály, amit szerencsére ma már a kétharmad birtokában el lehet takarítani. A nyár folyamán gyakorlattá vált alkotmánymódosítgatás egyértelműen jelzi, hogy a Fidesznek (illetve a Miniszterelnöknek) a saját működését tekintve nincsenek alkotmányos aggályai, fel sem merül, hogy bármilyen okból korlátot kellene állítania maga számára. Jelenleg a kormány (illetve a Miniszterelnök) azt csinál, amit csak akar.
 
Ugyanezt bizonyította az önkormányzati választásokra vonatkozó szabályozás megváltoztatása. A Fidesz előre garantálta, hogy az önkormányzatokban a valós támogatottságánál jóval nagyobb arányban vehessen részt. Ezzel gyakorlatilag egyszínű narancssárgára festette a központi közigazgatás mellett az önkormányzati igazgatást is.
Elkészült emellé a központi közigazgatás új modellje is: a „juszt is megyei” alapon szerveződő rendszerben minden funkciót a KIM szoros ellenőrzése alá vonnak. A szakhatóságok munkáját is a KIM ellenőrzi, a KIM minisztere – a tervek szerint – gyakorlatilag bármelyik folyó ügybe beleszólhat. Megszűnik a szakminiszterek felügyeleti joga is – egyetértésükkel ugyan, de mégiscsak a KIM minisztere gyakorolja a kinevezési jogot a szakhatóságok vezetői posztjaira is. Garantált tehát, hogy csak „jó elvtárs” kerülhet pozícióba, mint ahogy az is, hogy véletlenül sem fognak „rossz döntések” születni.
 
A közigazgatás totális megszállásával párhuzamosan folytatódott a nyilvánosság megszállása is. A saját (kontrollált) média mellett egységes kontroll került az „ellenséges” médiára is. Az összevont médiahatóság kizárólag fideszes tagokból áll, a közmédiák vezetése és ellenőrzése szintén fideszes kézbe került.
 
A demokratikus működés egy fontos, önálló hatalmi ága az igazságszolgáltatás: természetesen ez a terület sem kerülhette el a narancssárga nyomulást. Az ügyészségről 2000 óta rebesgetik, hogy fideszes befolyás alatt áll, ez egy új (régi?) főügyész kinevezésével (újra) nyilvánvalóvá válik.
A bíróságok függetlenségét nem szüntette meg az „Új Rendszer” – egyszerűen csak relativizálja a működésüket. Az „előző kormányok idején elkövetett bűnöket” parlamenti vizsgálóbizottságok dolga feltárni, bizonyos kiemelt ügyekben (2006. okt. 23-a „áldozatainak” kártalanítása, az egészségügyi struktúraátalakítás „kárvallottjainak” – mit tesz Isten, fideszes vezetésű kórházakról, önkormányzatokról van szó – kártalanítása) a kormány a bírósági eljárások mellőzésével intézkedik. Külön elszámoltatási biztos dolgozik, aki helyes kis feljelentő lapokon gyűjti a „lakossági bejelentéseket” a gyanús ügyekről.
E folyamat (eddigi) csúcspontja a lex MAL, amelyet hétvégén megálmodott az Igazi Miniszterelnök, hétfőn délelőtt benyújtották, este elfogadták. E törvénynek nem a konkrét eset miatt van nagyon súlyos jelentősége, hanem a benne formát öltő szellemiség, gondolkodásmód miatt. Azt jelképezi, hogy ma a Kormány (illetve a Miniszterelnök) bármit megtehet, bármit elvehet, bárki ellen felléphet akár a jog eszközével – és ennek következtében akár fizikai erőszakkal – is. Nincs ellensúly, nincs kontroll, nincsenek „kényszerű” határok.
 
Sokan azt mondják – még balról, illetve liberális oldalról is – hogy a kétharmad már csak ilyen, természetes, hogy a többség él a lehetőségeivel. Meg azt is mondják, hogy nem történtek olyan mértékű strukturális változtatások, amelyek miatt a demokráciát félteni kellene.
Meggyőződésem, hogy ezek a vélemények tévednek.
A helyzet ugyanis az, hogy mára – bár a demokratikus berendezkedés intézményi formái (még) megmaradtak – nem maradtak a végrehajtó hatalommal (Kormány – illetve gyakorlatilag a Miniszterelnök) szemben fékek és ellensúlyok. Ma az országban az történik, amit a Kormány (illetve a Miniszterelnök) akar, és nem tud más történni, hiába akarná bárki is.
A politika területén nincs alternatíva – de ha lenne is, semmiféle eszköze nem lenne, hogy akár csak érdemben kommunikálja azt, nem hogy érvényesítse.
Létezik Internet, így a szólás szabadsága minimálisan biztosítva van, de nincs független sajtó, hiszen már a feje fölött lebeg a folyamatos fenyegetés.
A megindult folyamatok pedig azt jelzik, hogy a Kormány (illetve a Miniszterelnök) tisztában van az erejével és élni is kíván vele – ezáltal folyamatosan, lépésről lépésre csúszunk ki a jogállami működésből, valami furcsa, megfoghatatlan „médiakormányzásba”, ami a Fidesz politikájának évek óta az alapja.
 
Október 3-án a Miniszterelnök azt találta mondani:
"Magyarország a mai összefogással lett igazán egységes, hiszen ma szerezte vissza a fővárosát."
Ez azt jelenti, hogy Budapest eddig nem volt Magyarország része – mert nem fideszes volt a főpolgármester. Nincs más, csak ők vannak.
 
A magyar demokrácia súlyos beteg. Az elkövetkező évek fogják megmutatni, hogy képes-e meggyógyulni, vagy belehal a rákba.
 
A Fidesz – illetve személyesen Orbán Viktor: a magyar demokrácia rákja.
 
 

Szólj hozzá!

Címkék: politika választás orbán fidesz kormány hazugság parlament társadalom demokrácia válság viktor népszavazás miniszterelnök igazság kétharmad

Orbán a száz napról – Hazugságok kora IV.

2010.09.09. 11:03 freagle

Megfogadtam, hogy türelmes leszek, és kivárom az önkormányzati választásokat, mert csak ez után van reális esély látni, az új kormány vajon mit tervez, mit csinál. November-december folyamán – például már a költségvetési tervek ismeretében – van reális esély arra, hogy érdemi és reális képet alakítsunk ki az új vezetés munkájáról.

 
A hét végén azonban maga a miniszterelnök, Orbán Viktor értékelte a saját kormánya eddigi tevékenységét, s ebben a beszédben bizony elhangzott néhány olyan mondat, amit semmiképp sem lehet szó nélkül hagyni.
 
1. Orbán az egészségügy 100 napjáról
 
„A magyar egészségügy megmentése. Ez is nemzeti ügy, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az Országos Mentőszolgálat irányítási és segélyhívási rendszerének megújítására adtunk több mint 3,5 milliárd forintot. Itthon akarjuk tartani az orvosokat, és ez sokkal nehezebb munka, mint azt talán Önök gondolják. Hiszen a magyar orvosokat itthon nem becsülik meg, korábban csak anyagilag nem becsülték meg, lassan már erkölcsileg is egyre kevésbé, viszont csábító lehetőségek és ajánlatok nyílnak ki előttük nálunk gazdagabb országokban végzett munka esetén. Ezért egész egyszerűen itt hagynak bennünket, különösen a fiatal orvosok mennek el, és ha a fiatal orvosok elmennek, és az első gyermekük kint születik, akkor már nagyon nehéz lesz később - bármilyen sikeres is legyen a magyar egészségpolitika - visszatelepíteni, visszahívni őket Magyarországra.

Ezért olyan döntéseket hoztunk, amelynek eredményeképpen mintegy 250-el több frissen végzett fiatal szakorvosjelölt állhat idén munkába Magyarországon, mint a választások előtt egyébként ez lehetséges lett volna. A kispatikák életképességének megmentése érdekében patikaalapítási stopot rendeltünk el, és egy teljesen új szabályozást akarunk létrehozni. Megszüntettünk néhány buta szabályt, mint az elektronikus gyógyszerjelentés előírását, amely kifejezetten hátráltatta az orvosok betegek érdekében végzett munkáját, és lassacskán szakképzett könyvelőkké és adminisztrátorokká tette őket dacára annak, hogy ilyen képzettséggel nem rendelkeznek.”
 
a. Az Országos Mentőszolgálat irányítási és segélyhívási rendszerének megújítására a kormány nem adott 3,5 milliárd forintot. Ezt a pénzt ugyanis az Európai Unió adja a TIOP 2.3.4-09/2 „Mentésirányítási rendszer fejlesztése” megnevezésű pályázatán keresztül. A dolog külön szépsége, hogy ezt a pályázatot egyszer már kiírták (2007-ben), az OMSZ meg is nyerte, de hosszas huzavona után, visszavonták. Az új anyag már 2009 végén kész volt, a támogatásról a döntés már 2010 februárjában megszületett. (ld. NFÜ honlap)
A pénzt tehát nem az Orbán-kormány adja, és a támogatandó pályázat előkészítésében, valamint a döntés levezénylésében sem volt semmi szerepe. Kizárólag a kihirdetésében.
Orbán tehát szemrebbenés nélkül hazudik, és – ismét – más munkájával, eredményével dicsekszik.
 
b. Hosszan beszél az orvosok itthon tartásáról, minden konkrétum nélkül. Ez nem eredmény, ez mellébeszélés. Azt közben elfelejti megemlíteni, hogy közben megváltoztatták a rezidens-rendeletet: törölték belőle azt a részt, amely szerint a magyar állam pénzén kiképzett rezidensnek a végzés után meghatározott ideig Magyarországon (figyelem! BÁRHOL, Magyarországon, közfinanszírozott egészségügyi intézményben, tehát NEM a képző intézményben!) kell dolgoznia. Ez nyilván komoly lépés a fiatal orvosok megtartásában…
 
c. A kispatikák megmentése valóban fontos cél – a patikaalapítási moratóriumnak azonban ehhez semmi köze nincs. A kistelepülések patikáinál ugyanis éppen az a gond, hogy megfelelően nagy fizetőképes kereslet híján képtelenek elég nagy forgalmat elérni ahhoz, hogy a biztos megélhetéshez szükséges bevételt elérjék. Ilyen helyre kényszerből sem megy konkurencia, nemhogy jószántából. A kis patikáknak tehát tökéletesen mindegy, hogy máshol lehet-e új gyógyszertárat nyitni: ettől nekik nem lesz nagyobb forgalmuk és több bevételük. Ez az intézkedés tehát a problémát nem oldja meg – ugyanakkor igen jól jött a Magyar Gyógyszerész Kamara hatalmasságainak, a nagyforgalmú, városi patikák tulajdonosainak, akik számára ismét megszűnt a további konkurencia veszélye, így annak kényszere is, hogy folyamatosan a vevőik kegyét keressék.
 
d. Az elektronikus jelentések megszüntetése remek dolog, nyilván sok orvos örült neki. Ugyanakkor fontos lenne látni, hogy értelmes ellenőrzést kizárólag szigorú adatszolgáltatási kötelezettséggel lehet megvalósítani. A korábbi rendelkezések célja nem az volt, hogy az orvos adminisztráljon, hanem, hogy nyomon követhető legyen, mit csinál. A változás tehát egyben azt is eredményezi, hogy bizonyos ellenőrzési funkciókat is megszüntettek. A gyógyszerjelentés megszűnésével például ismét szabad teret kapnak a gyógyszergyártók és a gyógyszerlátogatók, hiszen nem ellenőrzi senki, ki ír fel indokolatlanul drágább szereket. Ez pedig bizony rossz a betegnek – hiszen többet fizethet – és rossz az államnak is, hiszen támogatás formájában többet kell a gyógyszerkasszából kifizetnie.
 
e. Orbán Viktor elegánsan megfeledkezett még egy fontos lépésről az egészségügyben: arról, hogy megszüntették az Egészségbiztosítási Felügyeletet. E remek lépésnek köszönhetően ma a rendszerben nincs egyetlen olyan hatóság sem, ami eljárhatna a betegek védelmében. Ha tehát ma az orvos megtagadja az ellátást (elküldi/elzavarja a beteget), sértő/megalázó módon viselkedik, visszaél a helyzetével, pénzt kér stb. a beteg kizárólag az intézmény vezetőjének jóindulatában bízhat. A harcosabbak bírósághoz fordulhatnak. Ez magyarra lefordítva azt jelenti, hogy egy tollvonással sikerült a betegeket teljesen kiszolgáltatottá tenni.
 
Hát ez volt a magyar egészségügy elmúlt 100 napja…
(2006-ban már megvoltak a stabilitást megteremtő lépések, pl. a TVK degresszív elszámolásának megszüntetése, vagy az 5 perces szabály. Elkészült a Zöld Könyv, megvolt a társadalmi vitája, sőt, már a várható reformtörvények tartalmát is bejelentette és vitára bocsátotta a kormány. Világos kép volt mindenki előtt, hogy mire lehet számítani.)
 
2. Orbán a választási programról
 
„De a nemzeti ügyek kormánya sok más tekintetben is rendhagyó. Egyik ilyen, hogy ez az első kormány, amelynek a programja, mármint a kormány programja megegyezik a kormánypárt választási programjával.”
 
Orbán Viktor láthatóan nem emlékszik a 2002-es Medgyessy-kormányra, amivel éppen az volt a probléma, hogy beváltotta a választási ígéreteit. A „nemzeti ügyek kormánya” tehát – e tekintetben – nem egyedülálló.
A Fidesz választási programja egyébként elolvasható a honlapjukon. A kormányprogram sok tekintetben valóban szó szerint megegyezik vele.
Nem látjuk viszont például a Fidesz legfontosabb ígéretét, az AZONNALI, RADIKÁLIS adócsökkentést. Pedig nem olyan sok, konkrét ígéret hangzott el, hogy azt ne lehetett volna számon tartani…
 
3. Orbán a politikai bűnökről.
 
„1990-től egészen 2002-ig élt egy közmegegyezés Magyarországon a politikai pártok között. Erről hajlamosak vagyunk elfelejtkezni, pedig ezt még a szocialisták is betartották, így érdemes arra, hogy megjegyezzük. Ez a megállapodás úgy hangzott, hogy soha többet nem fordulhat elő, hogy az aktuális kormányok külföldről felvett hitelekből jóléti kiadásokat finanszírozzanak, mert akkor úgy fogunk járni, ahogy jártunk egyébként a nyolcvanas évek második felétől kezdődően a kilencvenes évek elejéig. Ezt a megállapodást mindenki betartotta, egészen 2002-ig. 2002-ben azonban egy politikai bűnt követtek el az ország akkori vezetői, és megkezdődött az ország újabb kori teljes eladósítása.”
 
Leginkább ez a megjegyzés verte ki nálam a biztosítékot, ez ugyanis a Medgyessy-kormány jóléti intézkedéseire vonatkozik. Konkrétan a T/214: A Magyar Köztársaság 2001. és 2002. évi költségvetéséről szóló 2000. évi CXXXIII. törvény módosításáról c. törvényjavaslatról.
Ezt a Parlament 2002. július 16-án fogadta el 339 IGEN, 0 (!!!) NEM és 17 tartózkodás mellett.
A „politikai bűnözők” listája ma is megtalálható a Parlament honlapján.
Olyan neveket találunk közöttük, mint Varga Mihály, Tölgyessy Péter, Szájer József, Rogán Antal, Répássy Róbert, Szíjjártó Péter, Pokorni Zoltán, Kövér László, Deutch Tamás, Áder János és… igen, igen! ORBÁN VIKTOR!
 
Felháborítónak tartom, hogy ha valaki személyében is felelős egy rossz döntésért, egy rossz folyamat elindulásáért, utána kiálljon a nagy nyilvánosság elé, és visszafelé, másokra mutogasson.
 
…Utószó:
Sok mindenről lehetne írni az elmúlt száz nap kapcsán.
A leginkább az aggasztó a jelenlegi helyzetben, hogy bármit csinál a Fidesz, illetve a kormány, jelenleg nincs sem olyan szervezet, sem olyan személy, aki (illetve amelyik) kellően felkészült és kellően hiteles lenne ahhoz, hogy a visszásságok ügyében felszólaljon. Ma Magyarországon egyáltalán nem létezik politikai ellensúly: az SZDSZ halott*, az MDF halott, az MSZP halott, csak még nem vette észre. Az LMP tartalmilag nem létezik, csak látszik.
Vajon mikor lesz megújulás?
 
 
* megjegyzés: nem a hullának kéne mesterséges légzést nyújtani, hanem hinni kéne a feltámadásban…
 

Szólj hozzá!

Címkék: kampány politika orbán fidesz kormány program reform hazugság parlament demokrácia viktor egészségügy miniszterelnök

Fékek és ellensúlyok

2010.03.24. 13:33 freagle

A választások közeledtével egyre több felől hallom – talán némi beletörődéssel – még liberális barátaimtól is, hogy tulajdonképpen nem olyan nagy baj, ha a Fidesz kétharmados többséget szerez. „Legalább tényleg lehetőségük lesz egy sor kérdést rendbe tenni” – leginkább ezt a magyarázatot szokták még hozzáfűzni.

 
Nos, én ezzel egyáltalán nem értek egyet. Nem azért, mintha azt gondolnám, hogy a Fidesz „létéből fakadóan” rossz, vagy, mert azt feltételezném, hogy „sötét dolgokra” használná fel a hatalmát. E téren egyetértek Kuncze Gábor a napokban elhangzott megjegyzésével:
 
„Nem félek a Fidesz kétharmados többségétől, csak nem szeretném kipróbálni.”
 
Az én ellenérzésem sokkal inkább elvi eredetű: a kétharmados többséggel a demokratikus berendezkedés egy újabb eleme veszti el eredeti értelmét és kezd el a jogalkotók eredeti szándékától eltérően működni.
A kétharmados határ lényege ugyanis nem a 67%, hanem a kompromisszumkényszer. Azért vannak kétharmados törvények, azért védünk bizonyos területeket kétharmados szabályokkal, hogy azokban a politikai elit különböző érdekeket képviselő, reprezentatív csoportjainak – vagyis a parlamenti pártoknak – muszáj legyen tárgyalni és muszáj legyen egyezségre jutnia.
Ez a kényszer garantálta – volna – hogy a tárgyalásra késztetett felek ne a saját politikai érdekeik mentén, hanem elvi alapon, így a másik fél számára is értelmezhető, tárgyalásra alapot adó módon vegyenek részt az egyeztetésben. A közösen kiérlelt kompromisszum lenne a garancia arra, hogy nem pártos, hanem valóban széles körben elfogadható, elvi szabályozások születnek.
 
Az elmúlt négy évben ennek a gondolatnak már a formai összetevője is megbukott: a Parlament két legerősebb pártja gyakorlatilag egyetlen kérdésben sem volt hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni. Nemhogy elvi szintű, de semmilyen együttműködés nem történt.
Ahol mégis megvalósult valamiféle megállapodás, ott sem a szabályozás alapvető logikája, az elvi kompromisszumok megtalálása valósult meg, sokkal inkább alkuk köttettek: egy jelölt neked, egy poszt nekem. Egy rádió ide, egy meg oda.
 
A Fidesz kétharmados többsége formailag ugyan helyreállítaná a szabályozás rendjét, ugyanakkor éppen szellemében tenné azt tönkre: úgy kormányozhatnának, hogy semmiféle kompromisszumra nem lennének rákényszerítve, semmiféle gátja nem lenne az akár szélsőségesen pártos megoldások megvalósításának, és semmiféle oka nem lenne az elvi megoldások keresésének.
A Fidesz kétharmada így szükségszerűen az erőpolitika diadala lenne, ami alapvetően változtatná meg a magyar demokrácia működésének alapvetéseit – és ez szinte független attól, hogy a Fidesz visszaélne-e a megszerzett hatalmával, vagy valóban bölcsen élne vele.
 
Az elvi problémák mellett látnunk kell egy súlyos strukturális problémát is.
 
A jelenlegi demokratikus rendszer működésének lényegét alapvetően a hatalmi ágak szétválasztása, és a köztük kialakított egyensúlyi rendszer jelenti. Ez a rendszer a garanciája annak, hogy senki nem kerül túlzott hatalmi pozícióba, vagyis nem alakul ki egy lényegét tekintve diktatórikus rendszer. A hivatalos tankönyvek ezt a következőképp fogalmazzák meg:
 
 
„A hatalmi ágak megosztásának rendszerében az egyes feladatok megvalósítására létrehozott szervek az Alkotmányban meghatározott hatásköreiket gyakorolják, s egymás hatásköreit nem vonhatják el. Közöttük a fékek és ellensúlyok elvének alkalmazásával egyensúly jön létre, nincsenek egymással alá-fölérendeltségi kapcsolatban, csupán kontrollálják egymás tevékenységét.”
 
A kétharmados többség viszont éppen azt jelenti, hogy az új törvényhozó hatalom (vagy az őt mozgató végrehajtó hatalom) kiszabadul a fékek és ellensúlyok rendszeréből. Ha szándéka van rá, átírja az Alkotmányt, maga alá rendeli az ügyészséget, de akár a többi ellenőrző szervet is, átalakítja a választási és a közigazgatási rendszert és saját támogatóival tölt fel minden olyan posztot, ami elvben az ő ellenőrzésére, túlhatalmának korlátozására lett létrehozva.
A kétharmados többséggel megszűnik az fékként és ellensúlyként működő szervek érinthetetlensége, s ezáltal bizony a funkcióik is.
 
A kétharmados többség tehát alapvetően veszélyezteti azt a rendszert, amit liberális demokráciának nevezünk.
 

3 komment

Címkék: kampány politika választás mszp fidesz kormány parlament liberalizmus demokrácia koalíció népszavazás liberális párt képviselet kétharmad

Jelölnek, vagy csalnak?

2010.02.24. 16:33 freagle

Minden választás előtt folyamatos cirkuszt jelent a kopogtatócédula gyűjtés. Miközben a jelölésnek fontos szűrő szerepe van, s ezzel minden párt tisztában is van, magát a folyamatot sokan teljesen más célra - pénzszerzésre, szavazatvásárlásla, listakészítésre, politikai alkudozásokra, más pértok kiszorítására stb. használják.

Ennek megakadályozására próbáltam kidolgozni a Választáis törvény idevágó részének módosítását. Íme:

 

 

1997. évi C. törvény a választási eljárásról
VII. FEJEZET
AJÁNLÁS
46. § (1) Jelöltet ajánlani ajánlószelvényen lehet. Az ajánlószelvényt az értesítőkkel együtt kell eljuttatni a választópolgároknak.
(2) Jelöltet ajánlhat az a választópolgár, akinek lakóhelye a választókerületben van.
(3) Jelöltet ajánlani a szavazást megelőző 23. napig lehet.
(4) Az ajánlás nem vonható vissza.
47. § (1) Az ajánlószelvényen jelöltet ajánlani a kitöltött ajánlószelvénynek a választókerület bármely Önkormányzatának épületében a jegyző, vagy a jegyző által a feladatra kijelölt hivatalos személy részére történő átadásával lehet. Az átvevő hivatalos személy ellenőrzi az állampolgár személyi azonosságát, valamit az ajánlószelvény adatainak pontosságát.
(2) A hivatalos személy az ajánlószelvény leadását az ajánló állampolgár aláírásával rögzíti a választási névjegyzékben.
(3) A hivatalos személy az ajánló szelvényt az ajánlott jelöltek, valamint a beérkezés sorrendje szerint sorszámmal látja el és tárolja. A sorszámot az ajánló kérésére köteles közölni.
(4) Amennyiben egy választókerületben több önkormányzat is működik, mindegyik köteles az ajánlószelvények gyűjtéséről a törvényben meghatározott módon intézkedni.
(5) Az ajánló az ajánlószelvényét a választókerület bármelyik önkormányzatán leadhatja.
(6) A választókerület névadó településének önkormányzata köteles naponta összesíteni a választókerületek önkormányzatainál leadott ajánlószelvények számát, és köteles haladéktalanul értesíteni az önkormányzatokat, ha egy jelöltre összegyűlt a szükséges 750 ajánlószelvény.
(7) A hivatalos személy a szükséges 750 ajánlószelvény beérkezéséről haladéktalanul, írásban tájékoztatja a választási bizottságot.
(8) A választási bizottság visszaigazolja a jelölt jegyzékbe vételét.
(9) A visszaigazolt jelöltek névsorát ABC sorrendben a jelölésre szolgáló helységekben, vagy bejáratuknál, könnyen olvasható helyen ki kell függeszteni.
(10) Visszaigazolt jelölt számára ajánlószelvényt nem lehet leadni, illetve gyűjteni.
(11) A választópolgárokhoz eljuttatott ajánlószelvény tartalmazza a választás megnevezését. Az ajánló választópolgár az ajánlószelvényre rávezeti családi és utónevét, lakcímét, személyi azonosítóját, az ajánlott személy családi és utónevét, a jelölő szervezet nevét, illetőleg a független jelölés tényét. Az ajánlószelvényt az ajánló választópolgár saját kezűleg aláírja.
48. § (1) Ajánlószelvényt az önkormányzatok e feladattal megbízott hivatalos személyein kívül senki nem gyűjthet.
(2) Az ajánlószelvények gyűjtése okirattal való visszaélés bűncselekményének minősül.
(3) Az ajánló szervezetek, illetve az ajánlható jelöltek kampánytevékenységet folytathatnak, amely során ajánlásra buzdíthatnak.
(4) Az ajánlásért az ajánlónak vagy rá tekintettel másnak előnyt adni vagy ígérni, valamint az ajánlásért előnyt kérni, illetőleg előnyt vagy annak ígéretét elfogadni tilos.
Közös jelölt
49. § (1) Közös jelöltet állítani csak olyan ajánlószelvények alapján lehet, amelyeken az adott közös jelöltet állító valamennyi jelölő szervezet neve fel van tüntetve.
(2) Ha több jelölő szervezet közösen állít jelöltet, a továbbiakban - a választás szempontjából - egy jelölő szervezetnek számítanak.
Érvénytelen ajánlás
50. § (1) Érvénytelen az az ajánlás, amelyet
a) nem a hivatalos ajánlószelvényen adtak le,
b) nem a 47. § (11) bekezdése szerint kitöltött ajánlószelvényen adtak le,
c) az ajánlási szabályok megsértésével gyűjtöttek.
(2) Aki ugyanazt a jelöltet többször ajánlotta, annak valamennyi ajánlása érvénytelen.
(3) Aki több jelöltet is ajánlott, annak valamennyi ajánlása érvénytelen.
(4) Az érvénytelen ajánlásért az azt átvevő, erre kijelölt hivatalos személyt terheli a felelősség.
A jelölő szervezet bejelentése
51. § (1) Azt a jelölő szervezetet, amely jelöltet vagy listát kíván állítani, a társadalmi szervezetek bírósági nyilvántartásából a választás kitűzését követően kiállított kivonat csatolásával kell bejelenteni az alábbiak szerint:
a) ha a jelölő szervezet több megye, illetőleg a főváros és valamely megye területén is jelöltet vagy listát kíván állítani, az Országos Választási Bizottságnál,
b) ha a jelölő szervezet csak egy megye, illetőleg a főváros területén belül, de több országgyűlési egyéni választókerületben, illetőleg több településen kíván jelöltet állítani, a területi választási bizottságnál,
c) ha a jelölő szervezet csak egy országgyűlési egyéni választókerületben, illetőleg csak egy településen kíván jelöltet állítani, az országgyűlési egyéni választókerületi választási bizottságnál, illetőleg a helyi választási bizottságnál.
(2) A bejelentett, illetőleg a nyilvántartásba vett jelölő szervezetekről az Országos Választási Iroda nyilvántartást vezet.
(3) Jelöltet, illetőleg listát csak az (1) bekezdés szerint bejelentett és az 55. § szerint nyilvántartásba vett jelölő szervezet állíthat.
A jelölt bejelentése
52. § (1) A jelöltet legkésőbb a szavazást megelőző 23. napon a választókerület névadó önkormányzata kijelölt hivatalos személyének az ajánlószelvények igazolásával kell bejelenteni az illetékes választási bizottságnál.
(2) A bejelentésnek tartalmaznia kell a jelölt családi és utónevét, személyi azonosítóját, lakcímét, valamint nyilatkozatát arról, hogy
a) választójoga van,
b) a jelölést elfogadja,
c) nincs olyan tisztsége, amely összeférhetetlen a képviselői vagy a polgármesteri megbízatással, illetőleg megválasztása esetén arról lemond.
(3) Ha a választókerületben két vagy több azonos családi és utónevű választópolgár kíván jelöltként indulni, a később bejelentett személy köteles gondoskodni arról, hogy - betűjelzés vagy második utónév feltüntetésével - a korábban bejelentett jelölttől megkülönböztethető legyen.
A lista bejelentése
53. § (1) A listát a listaállításhoz szükséges számú jelölt, illetőleg lista bejelentését vagy nyilvántartásba vételét igazoló, az 55. § (1) bekezdése szerint kiállított igazolás átadásával kell bejelenteni.
(2) Az 52. § (2) bekezdésének rendelkezéseit a listán szereplő jelöltekre is alkalmazni kell.
(3) A listán legfeljebb háromszor annyi jelölt állítható, mint a listán megszerezhető mandátumok száma. A listán szereplő jelöltek sorrendjét a jelölő szervezet határozza meg, azt a lista bejelentése után nem lehet módosítani. Ha valamelyik jelölt a listáról kiesett, helyére a listán soron következő jelölt lép.
Az ajánlások ellenőrzése
54. § (1) Az ajánlásokat az önkormányzatok e feladattal megbízott hivatalos személyei ellenőrzik.
(2) Az ajánlások ellenőrzése a számszerűség, a 46. § (2) bekezdésében és az 50. § (1) bekezdésének a)-b) pontjában, valamint (2)-(3) bekezdésében foglaltak ellenőrzését, továbbá az ajánlószelvényt átadó választópolgárok azonosítását jelenti.
A jelölő szervezet, a jelölt és a lista nyilvántartásba vétele
55. § (1) A jelölő szervezet, a jelölt, illetőleg a lista bejelentéséről a választási iroda, nyilvántartásba vételéről a választási bizottság igazolást ad ki.
(2) Az illetékes választási bizottság minden, a törvényes feltételeknek megfelelő jelölő szervezetet, jelöltet, illetőleg listát - a bejelentését követő három napon belül - nyilvántartásba vesz.
56. § (1) A választási bizottság visszautasítja a jelölő szervezet nyilvántartásba vételét, ha a jelölő szervezet a törvényes feltételeknek nem felel meg.
(2) A választási bizottság visszautasítja a jelölt nyilvántartásba vételét, ha a jelölés a törvényes feltételeknek nem felel meg, vagy a jelölt a törvényben előírt nyilatkozatait nem tette meg.
(3) A választási bizottság visszautasítja a lista nyilvántartásba vételét, ha a jelölés a törvényes feltételeknek nem felel meg.
A jelöltre vonatkozó rendelkezések
57. § Ha a választópolgárt egy jelölési fajtán belül több helyen is jelöltnek ajánlották, akkor legkésőbb a választást megelőző 19. napig nyilatkoznia kell arról, hogy melyik jelölést fogadja el.
58. § A jelölt kiesik, ha a szavazás megkezdése előtt a jelölésről írásban lemondott, választójogát elvesztette, vagy meghalt. A kiesett jelölt nevét a jelöltek nyilvántartásából, illetőleg a szavazólapokról törölni kell.
Az ajánlással kapcsolatos adatok védelme
59. § (1) Az ajánlószelvényekről másolatot készíteni tilos. Nem tekinthető másolatnak a jelölés érvényességének megállapítása céljából vezetett technikai nyilvántartás.
(2) A jelölésnek az ajánló személyre vonatkozó adatai nem nyilvánosak. A jelöléssel kapcsolatos kifogás esetén az ajánlószelvény adatait, valamint a technikai nyilvántartást az illetékes választási bizottság, a választási iroda és a bíróság ellenőrizheti.
(3) Az ajánlószelvényeket, valamint a technikai nyilvántartást az illetékes önkormányzatok a szavazás napján megsemmisítik.
(4) A jelölő szervezet jelölési jogosultságát a választási bizottság a bíróság által bejegyzett társadalmi szervezetek nyilvántartásában ellenőrizheti.
60. § A jelöltnek a be nem nyújtott ajánlószelvényeket a benyújtásukra rendelkezésre álló határidő lejártát követő három napon belül meg kell semmisítenie, s erről jegyzőkönyvet kell készítenie. A jegyzőkönyvet három napon belül a választási bizottságnak át kell adni.
 

1 komment

Címkék: kampány politika választás reform parlament liberalizmus demokrácia liberális megújulás képviselet

Költségvetés, trükközés, hazugság...

2010.02.08. 16:50 freagle

 
Mint tudjuk, a Fidesz bíróság elé vinné, és felelősségre vonná Gyurcsány Ferencet és Veres Jánost azért, mert 2006-ban eltitkolták a költségvetés alakulásának valós számait, és ezzel tartósan megtévesztették a választókat – sőt, ezzel mintegy elcsalták a választásokat.
 
A helyzet ezzel szemben az, hogy aki kíváncsi volt az ország valós helyzetére, a pontosan tisztában lehetett vele. Íme:
 
 
 
Noha 2002 és 2005 között a bruttó hazai termék (GDP) csak 17 százalékkal - az előző parlamenti ciklusénál nagyjából 4 százalékponttal lassabban - nőtt, a magyar gazdaság növekedése így is kiemelkedett az OECD-országok tízszázalékos átlagából.
 
ha felelős kormány alakul, tevékenységét gazdaságpolitikai kiigazítással kell kezdenie. Új 2006-os költségvetést nem indokolt készíteni, de rövid távon radikális lépések szükségesek, míg a választási ígéreteket a politikusoknak meg kell próbálniuk elfeledtetni a választókkal.
 
… a legnehezebb a 14. havi nyugdíjról és a társadalombiztosítás járulék 10 százalékpontos csökkentéséről szóló ígéret elfeledtetése lesz. A politikusoknak azonban ezt meg kell lépniük, mondta Lengyel, példaként említve, hogy már a 13. havi, részletekben bevezetett nyugdíjat is nehezen bírja finanszírozni a költségvetés.
 
Komoly problémát jelent a szakértők szerint, hogy egyszerre kellene rövid távon jelentős megtakarítást elérő kiigazítást, valamint hosszabb távon ható reformot elkezdeni, márpedig utóbbi első körben általában növeli a kiadásokat - hívta fel a figyelmet Antal László, a Pénzügykutató szakértője, aki legalább 900 milliárd forintos kiigazítást tart szükségesnek.
 
(2006. április 3.)
 
 
 
Cinikusnak és a valóságtól távol lévőnek nevezte a választási kampányt Dávid Ibolya Esztergomban, a megye MDF-es képviselőjelöltjeivel közösen tartott sajtótájékoztatóján.
"Soha nem volt ilyen cinikus a kampány (...) a rendezvényeken olyan ígéretek hangzanak el, melyekről azok is tudják, akik mondják - látni a szemükön - és azok is tudják, akiknek mondják, hogy megvalósíthatatlanok" - jelentette ki Dávid Ibolya.
A költségvetés hiánya 1500 milliárd forint fölött jár, az adósságunk 13.000 milliárd forint, csak a törlesztőrészletek annyit visznek el, mint a személyi jövedelemadóból befolyó összeg - tette hozzá a politikus.
 
(2006. március 29.)
 
 
 
 
A mostani költségvetési politika fenntarthatatlan pályát jelent - ebben konszenzus volt a felmérés valamennyi résztvevője között.
 
(2006. március 8.)
 
 
 
 
 
 
 
A Goldman Sachs szerint a 2006-os költségvetési hiány valós mérete "valószínűleg sok piaci szereplőt meg fog lepni", és megvan a kockázata a kétszámjegyű százalékos hiánynak, annak pedig jelentős a kockázata, hogy a választások után a hitelminősítők rontják a magyar adósságosztályzatot. Az elemzés szerint a magyar politikát a belső kényszer terelheti a helyes útra, azaz ha a választók is látják és elfogadják a megszorítások szükségességét, ez pedig - köszönhetően az egyre nagyobb devizahitel-állománynak is - a forint jelentős gyengülése esetén következne be.
 
Az EU szeptemberig adott haladékot egy hiteles konvergencia-program összeállítására, és a nagy hitelminősítő intézetek is jelezték, hogy a kilátások rontása után az adósságok tényleges átsorolásával várnak a választásokat követő időszakig.
 
… bármilyen kormány is lesz, elképzelhetetlen, hogy ne legyen költségvetési kiigazítás a választások után, amely ha hiteles, elkerülhető a forintválság.
 
A válságforgatókönyv ugyanakkor szerepel a lehetőségek között mindkét elemző szerint: Trippon Mariann szerint Magyarország megítélését nem csak az a tény rontja, hogy költségvetési hiánycélokat az utóbbi években rendre túlléptük, illetve már azok kijelölése sem tűnt reálisnak, hanem az is, hogy 2002-ben a választások után sor került a kampányígéretek egy jelentős részének a költségvetést terhelő megvalósítására. Ha ez most így lesz, és a befektetők további, a deficitet növelő lépésekkel szembesülnek kiigazítás helyett, az könnyen tényleg válsághoz vezethet.
 
(2006. február)
 
 
 
 
A leminősítés indoklásában a Moody's jelzi, hogy az elmúlt években az államháztartási hiánycélokat rendre jelentősen felfelé módosították. A legfrissebb adatok alapján elemzői úgy látják, a két nagy politikai párt egyike sem mutat megfelelő mértékű elkötelezettséget az államháztartás átalakítására, valamint az egészségügyi és oktatási reform megkezdésére. Enélkül a londoni elemzők szerint - és ezzel más makrogazdasági szakértők is egyetértenek - nem kezdődhet el a költségvetés és az államháztartás konszolidációja, a folyamatosan 5 százalék fölötti GDP-arányos defciti lefaragása.
 
Nem a Moody's az első, amely nem sokkal a választások előtt hozzányúlt a magyar besoroláshoz. Tavaly december 6-án a Fitch "A-"ról "BBB+"-ra minősítette Magyarország hosszú távú devizaadósságát, a forintadósság besorolását pedig "A"-ról "A-"ra módosította stabil kilátások mellett.
Idén január 26-án a Standard and Poor's stabilról negatívra rontotta le Magyarország hosszú lejáratú devizaadósságának kilátását az addigi stabil kilátás után.
 
(2006. február)
 
 
 
 
az a helyzet, hogy az állam 12-15 százalékkal többet költ, mint amennyit bevételei alapján megengedhetne magának.
 
Nem elég, hogy a költségvetési hiány már most is magas, ráadásul további determinációkat jelentenek a törvényben foglalt adócsökkentések és kiadásnövelések. Emellett az európai uniós források lehívásához is egyre több nemzeti forrást kell biztosítani, ez további egyenlegromlást jelent a mostani szintről, amennyiben nem következnek szigorító intézkedések. Ezeket is figyelembe véve a szakértők legalább a GDP 5,5 százalékára, mintegy 1200-1300 milliárd forintra teszik az államháztartás stabilizálásához szükséges kiigazító lépéseket.
 
A működési kiadások számottevő csökkenését (inkább csak hosszú távon) a nagy intézményrendszerek átalakításától lehet várni, ehhez azonban gyakran politikai konszenzus is kellene. Nyilvánvaló például, hogy 3200 önkormányzat felesleges, a tapasztalatok alapján kizártnak tűnik a megegyezés, csakúgy, mint az egészségügyi rendszer átalakításának kérdésében.
 
A kiigazítás a fentiek miatt törvényszerűen az állami adók és transzferek körét is érinti. A jegybank számításai szerint a teljes kiigazításhoz – a működési költségek reális mértékű visszafogása és a kamatoknál ideális esetben jelentkező megtakarítás mellett – a GDP arányában 3,6-3,7 százaléknyi hiányjavulást kell az adóbevételek növelésén és/vagy a transzferjuttatások csökkentésén keresztül biztosítani. Ez meghaladja a vállalati (beleértve a mezőgazdasági és állami vállalati) támogatások nagyságát.
 
Így érthető, hogy a politika miért nem beszél a választások utáni tényleges lépésekről, és Veres János pénzügyminiszter külföldi befektetők előtt miért említette meg az áfaemelés lehetőségét.
 
A fent vázolt lépések mielőbbi megtételét a magas szinten beragadt államháztartási hiány indokolja. A kormány ígéretével szemben – miszerint a deficit (nyugdíjkorrekció nélkül) a múlt évi 7,4 százalékos GDP-arányos szintről az idén 6,1 százalékra süllyed – a piac 8–9 százalék közötti hiányra számít. Így két év alatt kellene a GDP 5-5,5 százalékával, hozzávetőleg 1200-1300 milliárd forinttal apasztani a deficitet.
 
(2006. február)
 
 
 
 
Elég volt az ígéretekből, konkrét kiadáscsökkentések kellenek - dióhéjban erről szól az Európai Bizottság szerdán megszületett döntése. A brüsszeli döntéshozók túlzott mértékűnek tartják a magyar államháztartási deficitet, ezért szeptember elsejéig át kell alakítanunk a euróövezeti csatlakozási menetrendről szóló programot. Ez lényegében azt jelenti, hogy az Euróbai Bizottság visszadobta a legutóbbi, tavaly decemberben benyújtott konvergenciaprogramot.
 
 
 
Mindezek alapján megállapítható – immár sokadszor – hogy a véresszájú ellenzéki hörgéssel ellentétben nem a kormány és az MSZP hazudott (akkor, és MOST IS), hanem éppen hogy a Fidesz.
 
Ismét tombol az embereket hülyítő, hazug, érzelmekre építő médiapolitizálás.
Hát ez a szép jövő…
 
 

Szólj hozzá!

Címkék: kampány politika választás mszp orbán fidesz kormány program reform hazugság parlament társadalom demokrácia válság költségvetés megújulás igazság kétharmad

Halottak napja

2009.11.02. 14:05 freagle

 Ma az emlékezés napja van.

Úgy gondolom, minden közösséget erősebbé tesz, ha képes emlékezni azokra, akik eltávoztak belőle: a közös veszteség, s egyben a közös gyökerek felismerése összehoz és megtart, képes lehet arra, hogy a jelen vitáit, torzsalkodásait, ellenségeskedéseit is felülírja.
Különösen igaz ez akkor, ha nemcsak közös barátokra, munkatársakra emlékezhetünk, hanem igazi példaképekre, igaz emberekre, igazi nagyságokra.
A Liberális Közösség ma – sajnos, vagy szerencsére, ez nézőpont kérdése – sok elhunyt, kiváló tagjára emlékezhet.
 
Szolgálja mindannyiunk önvizsgálatát és növekedését ez a rövid, inkább csak gondolatébresztőnek, kezdő lépésnek szánt lista! És szolgálja a Közösség önmagára találását, megerősödését, egységét is, hiszen az elveinkben, céljainkban egyek vagyunk velük, és egyek vagyunk egymással is!
 
Solt Ottília (1944-1997)
Pályája három jól elkülöníthető szakaszra tagolódik.
Az első periódusban - ez nagyjából a 70-es éveket fogja át - főállású szociológusként folytat tematikailag sokféle, de szellemiségét, megközelítési módját tekintve nagyon hasonló kutatást. A korabeli magyar valóság legkülönbözőbb tájait járja be, fedezi fel a maga, és teszi hozzáférhetővé mások számára invenciózus és érzékletesen megformált esettanulmányaiban.
A 80-as években, miután politikai okokból elveszti állását, ellenzéki politikusként játszik kezdeményező, mérték- és programadó szerepet a demokratikus ellenzéknek nevezett laza és korántsem egységes arculatú csoportosulás tevékenységében. Olyan kezdeményezéseket indít el, amelyek nélküle sosem jöttek volna létre, és olyan szereplőket kapcsol be, akik nélküle valószínűleg sosem találtak volna utat ehhez a körhöz. Útjára indítja, majd barátai és ,,üzletfelei" segítségével egy évtizeden át, egészen a rendszer bukásáig, életben tartja a Kádár-korszak első valóban alulról jövő spontán kezdeményezéseként a Szeta (Szegényeket Támogató Alap) mozgalmát, bizonyítva, hogy ezt is lehet, csak egy kis civil kurázsi kell hozzá.
A harmadik szakasz 1988-cal, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd a Szabad Demokraták Szövetségének a megalakulásával veszi kezdetét. Hivatásos politikus lesz, pártjának egyik meghatározó embere, a rendszerváltás folyamatának fontos szereplője. 1990-tôl szabadon választott parlamenti képviselőként és a hetilap Beszélő főmunkatársaként folytatja a hivatásos politikusi pályát. Főként a társadalom- és szociálpolitika, illetve az emberi jogok és a demokratikus játékszabályok körül zajló vitákban hallatja hangját. Szilárd és világos értékrend formálja mondanivalóját, bármilyen kérdésben szólal is meg. A taktikai megfontolásokkal nem sokat törődve szóvá tesz minden olyan jelenséget, amit ezzel az értékrenddel összeegyeztethetetlennek, a formálódó demokratikus közélet általa elképzelt szellemiségétől, írott és íratlan játékszabályaitól idegennek tart.
Egy idő után azonban úgy érzi, hogy feloldhatatlan az ellentmondás a hivatásos politikusi szerep, a politikai versengés és az ő személyes motívumai között. Már 1993 elején, hónapokkal tragikus autóbalesete előtt eldönti, a következő választáson nem indul.
Az a két és fél év, ami a részvételével zajló ,,rendszerváltó" parlamenti ciklus lezárulása után még megadatik, tetézve a baleset és a megromlott egészségi állapot következményeivel, a felületes szemlélő számára kurtára szabott elégikus epilógusnak tűnhet, noha tevékeny időszak ez is, amelyben újra felbukkannak az életpálya három periódusának vezérmotívumai: egy hajléktalanok helyzetével foglalkozó kutatás erejéig visszatér az empirikus szociológiához, a Wesley János Főiskola szociális munkás szakának beindításával és szellemi arculatának megformálásával új intézményes keretet teremt a Szeta hagyományainak folytatásához, publicisztikájával pedig továbbra is elmondja véleményét a közügyek állásáról.
(F. Havas Gábor)
„Tőle tanultam a legtöbbet a szabadság és a szolidaritás elválaszthatatlanságáról. Ő maga ezt a tudást részint génjeiben hordozta, részint a 70-es években Kemény István szegénységkutató munkacsoportjában érlelte haláláig vallott szilárd meggyőződésévé.
[…] Minden, a késői Kádár-rendszerben elképzelhető retorzió osztályrészéül jutott: állásvesztés, rendőri zaklatás, lehallgatás, letartóztatás – és ő mindezt a legtermészetesebben fogadta, anélkül hogy egyetlen percig is elfogadta volna.
Amikor ellenzéki tevékenysége miatt már szellemi feketemunkát sem kaphatott sem ő, sem élete hű társa, Nagy András, a fürdőszobában két mosógéppel festettek ruhát. Az ellenzék tagjai bizony egy idő után maguk is a Szeta támogatottjai lehettek volna. De bármilyen nehezen is nevelt Ottilia és András három gyereket, soha senkitől egyetlen fillért nem fogadtak el a maguk számára. Ha a postaládájukban egy borítékot s abban pénzt találtak, természetesnek vették, hogy az a Szetáé.”
(Demszky Gábor)
 
Bogdán János (1963-1999)
1963. április 7-én született egy So­mogy megyei kis faluban, Görgetegen. Itt járt általánosba, majd Kaposváron a Műszaki Szakközépiskolában esztergá­lyosi képesítést szerzett. Ezt büszkén szokta emlegetni ismerőseinek. A Janus Pannonius Tudományegyetem Tanár­képző magyar-történelem szakán 1987-ben szerezte meg első diplomáját, majd a szegedi Juhász Gyula Főiskolán 1992-ben elvégezte az ELTE filozófia kiegészítő szakát. Előbb a Tolna megyei Lengyel mezőgazdasági szakkö­zépiskolájában tanított, 1989-92 között pedig a sümegi Kisfaludy Sándor Gim­náziumban.
1992 szeptemberétől a Soros Alapít­vány ösztöndíjasaként a Gandhi Alapít­ványi Gimnázium pedagógiai koncep­ciójának kidolgozását irányította, és el­készítette az irodalom és a filozófia tan­tervét. Ő irányította az iskola létrehozá­sának szervezőmunkáját is. 1993 nya­rán szakmai nézetkülönbségek miatt ki­vált a Pedagógiai Munkaközösségből, és a JPTE Szociálpolitikai Tanszékének tanársegédje lett. Itt a szociálpolitikus képzés cigányokkal, illetve kisebbsé­gekkel kapcsolatos programjának ki­dolgozásával, részben végrehajtásával bízták meg. 1994 nyarán felkérésre megpályázta és elnyerte a Gandhi Gim­názium igazgatói posztját. […]
Az állandó nyílt támadások, csatáro­zások és lejáratások kereszttüzében szi­lárd akarata, jelleme s erős lélekjelenlé­te mégis megnyugvást és optimizmust tudott árasztani. Egyszerűen élt. Maga­viselete sohasem volt hivalkodó. Az uniformist, a menedzseri megjelenést elvből kerülte. Gondolkodó alkat volt, liberális elveket vallott. A magamutoga­tó, öntömjénező és bürokrata magatar­tást elítélte, kíméletlenül gúnyolta. Kol­légáival, bajtársaival és a bajba jutott emberekkel mindig szolidáris volt. Az utóbbi években lehetősége és módja szerint foglalkozott a horvátországi, a romániai és bulgáriai nyomorban ten­gődő roma gyerekek általános és okta­tási helyzetével. Alapítója volt a Roma Polgárjogi Alapítványnak. Utóbb a So­ros Alapítvány roma programjának ku­rátora lett. Különös gondot fordított a tehetséges tanulók útjának egyengeté­sére. Ötletei és leleményessége révén igyekezett színesebbé, otthonosabbá tenni a diákok kollégiumi életét. Büsz­keséggel töltötte el a gimnázium hagyományőrző és színjátszó csoportjának tehetsége és sikere. Nagy súlyt fektetett az iskolai társkapcsolatok kiépítésére és ápolására, nem kis részben az ő munkájának is köszönhető az a Pécs városának adományozott európai díj, amit a város a Ghandi Gimnáziummal közösen kapott meg.
Minden gondolatával és tettével a gimnázium jó hírnevének s tekintélyének gyarapításán fáradozott. Fontosnak tartotta, hogy a helyi megyei és országos kisebbségi önkormányzatok, szervezetek képviselői valóban hitelesen és következetesen politizáljanak. Bosszantotta a kicsinyes, megalkuvó, aprópénzre váltott hűbéri és gyarmatosító kisebbségi politika elburjánzása.­ Pécsett tagja volt a Szabad Demokraták Szövetségének. Az SZDSZ országos vezetése a tavalyi parlamenti választásokon őt szerette volna indítani a párt országos listáján, de ő ezt a gesztust gondolkodás nélkül elutasí­totta: nem érzett elhivatottságot a min­dennapi politizálás iránt. Ám a helyi és az Országos Cigány Kisebbségi Önkor­mányzat ártalmas semmittevését meg­sokallva úgy döntött, hogy az idén in­dul a helyi kisebbségi önkormányzati választáson, ahol mandátumot is szer­zett. […]
A szülő gondoskodásával és aggódá­sával figyelte a cigányságot érintő min­den olyan jelenséget, ami e népcsoport társadalmi integrálását, felemelkedését avagy éppen annak gátját érintette. [...] Nagyon hitt a csapatszellemben, de nem egyszer pa­naszolta el nekem, hogy csak nagyon kevesen érzik szívügyüknek a Gandhi Gimnázium, s egyáltalán a cigány értel­miség kinevelésének ügyét.
(Konrád Imre)
 
Király Béla (1912 – 2009)
Érettségi után önként jelentkezett a kaposvári állomáshelyű magyar királyi „Zrínyi Miklós” 7. honvéd gyalogezredbe, 1930-ban tette le a katonai esküt „karpaszományos” gyalogosként. Itt tartalékos tiszti tanfolyamot végzett, 1935-ben tizedikként avatták hadnaggyá a Ludovika Akadémián. 1935 és 1939 között a szintén kaposvári magyar királyi „Nagy Lajos Király” 6. honvéd gyalogezredben szolgált hadnagyi rendfokozatban. Az ezred tulajdonosa III. Viktor Emánuel olasz király volt, 1937. évi magyarországi látogatása alkalmával Királyt kitüntette az Olasz Koronarend lovagkeresztjével. 1939-ben főhadnaggyá léptették elő.
1939 és 1942 között a m. kir. Honvéd Hadiakadémián folytatott tanulmányokat. 1941-ben vezérkari százados lett, egy évvel később, mint a végzős évfolyam tagja, 1942 nyarán három hónapra frontszolgálati tapasztalatszerzésre a Don mellett állomásozó 2. magyar hadsereghez vezényelték. Itt 1-1 hónapot hadosztály-, hadtest- és hadseregtörzsben szolgált. A doni első beosztását korábbi seregtestéhez, a 10. könnyű hadosztályhoz kapta. A hadosztály Donhoz érkezéséig neki kellett annak védelmi állását megterveznie. A nyár folyamán lezajlott korotojaki csatában már Csatay Lajos altábornagy, a IV. hadtest parancsnokának vezérkari tisztjeként vett részt a védelmi műveletek irányításában. A frontszolgálatot követően a Hadiakadémiát a legjobb eredménnyel, évfolyamelsőként (ún. „Szobrosként”) végezte el. A végzetteket egyéves próbaszolgálatra vezényelték ki, majd letelte után ténylegesen vezérkari (vk.) tisztté vált. 1943 és 1945 márciusa között, a magyarországi harcok végéig, a Honvédelmi Minisztérium Szervezési Osztályán az elvi alosztály vezetője volt, századosként. Meghatározott időközönként hadi szolgálatot is teljesítenie kellett.
1943. december (Proskurov)–1944. április: a 201. megszálló hadosztály anyagi vezérkari tisztje. Az itt magyar zsidó munkaszolgálatosokkal szemben tanúsított emberi magatartása miatt a Jad Vasem bizottság később a „Világ Igaza” címmel tüntette ki.
1944. szeptember–októberében a 8. tábori póthadosztály anyagi vezérkari tisztje. Szálasira nem tett esküt, megbízható munkatársaiból ellenállócsoportot szervezett.
1945. március végén önként jelentkezve a kőszegi védőkörletre alakított ideiglenes dandár vezérkari főnöke, majd később parancsnokuk Ausztriába való távozása után annak parancsnoka lett. Március 29-én Király adta át a várost a szovjet csapatoknak. Hadifogságba került, ahonnan többedmagával megszökött.
1945. december 4-én a HM Igazoló Bizottsága igazoltnak nyilvánította. 1946. március 1-jével kinevezték az 1. honvéd gyaloghadosztály vezérkari főnökének Pápa, majd Tolna állomáshelyekkel. 1946-ban vezérkari őrnaggyá, majd vezérkari alezredessé léptették elő. 1947/1948-ban a HM Kiképzési Osztály vezetője, 1948/1949-ben a gyalogság szemlélő-helyettese volt. 1949-ben vezérkari ezredes lett. 1949 októbere és 1950 áprilisa között a gyalogság parancsnoka volt. 1950. március 15-től vezérőrnagy, az azévi 1950-ös díszszemlét ő irányította. 1950/1951-ben előbb a Magasabb Parancsnoki Tanfolyam parancsnoka, majd a Honvéd Akadémia parancsnoka volt.
1951. augusztus 17-én az ÁVH letartóztatta. 1952. január 15-én koncepciós perben kötél általi halálra ítélték. 1952. január 29-én ítéletét életfogytig tartó börtönbüntetésre módosították.
1956. szeptember 7-én ideiglenesen szabadlábra helyezték. A forradalom ideje alatt október 28-ig kórházban kezelték, október 31-én rehabilitálták. A megalakuló Forradalmi Karhatalmi Bizottság és a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány elnöke, valamint Nagy Imre ekkor nevezte ki Budapest katonai parancsnokának. Tőle kapta feladatul is az új Nemzetőrség megszervezését.
Tíz pontba foglalható nézetei a forradalomról:
  • 1956-ban a józan hazafiak nem forradalmat akartak, hanem alapvető reformokat sürgettek.
  • A forradalom célja az egyetemi ifjúság 16 pontjában került a legpontosabban megfogalmazásra, ami azonban nem követelte a kommunista rezsim eltörlését. „De az is igaz, hogy egyhangú követelés volt a mielőbbi általános, egyenlő, titkos szavazással végrehajtandó választás is. Az így létrejött Országgyűlés lett volna illetékes a kormány és a társadalom végleges formáját deklarálni. Lehetséges, de valószínű is, hogy – ha nem fosztotta volna meg az országot a szovjet agresszió a függetlenségétől – már 1957-ben az következett volna be, ami 1990-ben történt”
  • A forradalom győzött. Nagy Imre többpártrendszeren alapuló kormányt alakított, mely gyorsan konszolidálta a helyzetet. A forradalom belügy, a fegyveres agresszió viszont nemzetközi ügy. Ez utóbbival szemben alulmaradt ugyan a magyar társadalom, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a forradalom győzött.
  • A győzelmet a magyar fiatalok vívták ki.
  • A győztes fiatalok a politikai konszolidáció biztosítása érdekében központi vezetést választottak. A ’48-as példát követve a harcoló alakulatokat Nemzetőrségbe kívánták szervezni, egységes parancsnokság alatt.
  • A Szovjetunió október 30-ról 31-re virradóra fegyveres beavatkozást kezdett hazánk ellen.
  • A november 1-jei semlegességi nyilatkozat a szovjet intervenció következménye, nem pedig oka volt.
  • A szovjet tömb egészét erkölcsi felelősség terheli mindazért, ami történt.
  • A szovjet intervenció hadüzenet nélküli háború volt. Háború volt célját tekintve, hiszen a törvényes magyar kormány megdöntésére törekedett. És háború volt volumenét tekintve is, hiszen a „Forgószél” hadműveletben mintegy 100 000 szovjet katona vett részt, körülbelül 2000 harckocsival. Ez a háború pedig szocialista országok közötti háború volt, mivel a forradalom programjában nem szerepelt a szocialista rendszer eltörlése.
  • A Nyugat és az ENSZ a forradalom után elismerte annak igazságait. Raymond Aron így fejezte be A sors értelme című tanulmányát: „A magyar forradalom… győzelem a vereségben, mindörökre egyike marad azoknak a ritka eseményeknek, amelyek visszaadják az embernek önmagába vetett hitét, és emlékeztetik… sorsa értelmére, az igazságra.”
1957 januárjától a Strasbourgban létrejött Magyar Forradalmi Tanács egyik alelnöke volt. Kéthly Anna és Kővágó József társaságában tanúvallomást tett a forradalmi eseményekről az ENSZ Ötös Bizottsága előtt New Yorkban. 1957 és 1966 között tagja volt a Varga Béla elnöksége alatt működő Magyar Bizottságnak.
Aktívan kivette részét a politikai emigráció munkájában. E tevékenységének egyik jelentős állomása volt 1961-es ázsiai utazása. Számos előadást tartott a forradalomról a világ különböző egyetemein (többek között: Tokióban, Kuala Lumpurban, Manilában, Londonban, a párizsi Sorbonne-on).
Az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le, ahol 1965-ben kapott állampolgárságot. 1959-ben az Egyesült Államok Hadseregének Parancsnoki és Vezérkari Akadémiája tiszteletbeli tagjává választotta. 1966-ban PhD fokozatot szerzett (magna cum laude) a Columbia Egyetem történelem szakán. 1971-től a hadtörténelem professzora a New York-i Városi Egyetemen, a Brooklyn College-ben. 1982-ben emeritálták. 1994-ben a humán tudományok doktora.
1989-ben hazatért. Beszédet mondott Nagy Imre és vértanú társai újratemetésén. Még ez évben a Legfelsőbb Bíróság felmentette az ellene korábban emelt vádak alól, és visszaadta vezérőrnagyi rangját. 1990-ben vezérezredessé léptették elő. Az 1990-es országgyűlési választáson független jelöltként mandátumot szerzett Somogy megye 1-es számú egyéni választókerületében (Kaposvár). 1990 novemberében átült az SZDSZ-frakcióba (a pártba nem lépett be), az Országgyűlés Honvédelmi Bizottságának alelnökeként dolgozott. Mandátumát 1994-ig viselte.
1991-ben a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen elnyerte a hadtudományok tiszteltbeli doktora címet.
1993. március 11-én a Jad Vasem Intézet a Világ Igazai közé választotta, mivel 1944-ben vezérkari tisztként fellépett a hadosztálya kötelékébe tartozó zsidó munkaszolgálatosok életének védelmében. 1995-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetésben részesült.
2000 és 2002 között Orbán Viktor miniszterelnök személyes megbízottja volt a haderőreform munkálataiban. 2002-ben kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjével (katonai tagozat). 2004-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották, és elnyerte a Nagy Imre Érdemrendet is.
„1956. november 2-án reggel bent voltam a Deák téren, a hajdani BRFK-n, ott volt a Nemzetőrség Főparancsnoksága. Egyszer csak bejön egy McCarthy nevű úr, a New York Times bécsi tudósítója. Azt mondja: „Generális úr! Tudom, hogy a magyarok számítanak az amerikai segítségre. Ha ad egy segélykérő nyilatkozatot, a Times első oldalán lejön.” Erre azt válaszoltam: „Ön katonától kér politikai nyilatkozatot. Ez a miniszterelnök hatásköre.” „Félre a szőrszálhasogatással - mondja McCarthy. - A véleménye érdekel.” Mire én: „Nézze uram, nem tudom elképzelni, hogy ha Amerika bármiféle katonai segítséget ad, az ne torkollna atomháborúba.” Ez meg is jelent a New York Times harmadik oldalán. Pár hét múlva menekült voltam. Különrepülőn vittek Bécsből Amerikába. Január első napjaiban már a Harvardon tarthattam előadást, zsúfolt teremben, a teljes tanári kar és a diákság jelenlétében.”
(Király Béla)
 
Tardos Márton (1928-2006)
1928. december 22-én született. Édesapja mérnök, építési vállalkozó volt. Szüleit 1944-ben deportálták, mindketten meghaltak 1944-45-ben.
Az általános és a középiskolát Budapesten végezte, 1947-ben érettségizett a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban. 1947-1948-ban a József Nádor Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Közgazdasági Karának a hallgatója. Ösztöndíjat kapott, így 1948-tól a Leningrádi Tervintézetben folytatta tanulmányait, 1952-ben szerzett közgazdászdiplomát.
Tanulmányai befejezése után az Országos Tervhivatalba került, osztályvezetõ-helyettesként éves és távlati tervezéssel foglalkozott. 1957-tõl 1964-ig a Kereskedelmi Kamarában, 1964-tõl 1980-ig a Konjunktúra- és Piackutató Intézetben dolgozott, mindkét helyen a magyar gazdasággal foglalkozó kutatásokban vett részt. 1976-tól a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem címzetes egyetemi docense.
1980-tól az MTA Közgazdaság-tudományi Intézete munkatársa, a gazdasági mechanizmussal foglalkozó osztályt vezette. 1987-tõl 1990-ig a Pénzügykutató Rt. elnök-vezérigazgatója. A Magyar Közgazdasági Társaság és az MTA Közgazdaság-tudományi Bizottsága tagja. Kutatásai a közgazdaság-elmélet, a külgazdaság, a pénzelmélet és a vállalatelmélet tárgykörében egyaránt kiemelkedõek.
Számos cikke, tanulmánya, önálló kötete jelent meg itthon, Európa országaiban és az Egyesült Államokban. 1990-tõl 1993-ig a Budapesti Értéktõzsde felügyelõbizottságának a tagja. 1946-tól 1947-ig a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség kerületi titkára. 1945-tõl 1956-ig a Magyar Kommunista Párt, illetve a Magyar Dolgozók Pártja tagja.
1947-1948-ban az egyetem mellett a Magyar Ifjúság Népi Szövetsége munkatársaként dolgozott. Részt vett a Petõfi Kör megalakításában, melynek végig aktív tagja volt. Az 1956-os forradalomban az Országos Tervhivatal Forradalmi Bizottságának a tagja, ezért a bukás után állásából elbocsátották, 1964-ig nem utazhatott külföldre.
1966-ban kezdett dolgozni a gazdasági reform munkálatain, 1989-ig folyamatosan részt vett a reformmal kapcsolatos kutatásokban. 1989-1990-ben a Minisztertanács világgazdasági tanácsadó testületének a tagja. A demokratikus ellenzékkel kialakulásától kezdve kapcsolatban állt. 1985-ben részt vett a monori találkozón.
1988-ban az Új Márciusi Front alapító tagja. A Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd 1988. november 13-án a Szabad Demokraták Szövetsége alapító tagja, kezdettõl részt vesz a párt országos tanácsának a munkájában. Az 1990-es országgyûlési választásokon pártja budapesti területi listájáról került a törvényhozásba. Az SZDSZ-frakció vezetõségi tagja volt ebben a ciklusban, de 1991 decemberétõl 1993 februárjáig frakcióvezetõként is dolgozott.
A rendszerváltás idején, 1987-90 között, a Pénzügykutató Rt. vezetője is volt Tardos Márton. Itt azonban nemcsak gazdasági, közgazdasági kérdésekkel foglalkozott, hiszen ő volt a Fekete Doboz videóinak első felelős kiadója, és a Pénzügykutató volt a Fekete Doboz Alapítvány kezdeményezője is.
1993 januárjától az SZDSZ ügyvivõi testületének a tagja. Az 1996. novemberi tisztújításon kimaradt a testületbõl, de 1997. január 25-tõl, ismét a párt ügyvivője. 1994 a parlamenti mandátumát a budapesti területi listán szerezte.
Tardos 12 évig volt a magyar Országgyűlés tagja. 2002-ig volt honatya, az akkori választásokon már el sem indult, akárcsak például Dornbach Alajos, az SZDSZ másik, az idősebb generációhoz tartozó tagja.
Politikailag utoljára az Orbán-kormány idején volt aktív. Ekkoriban kifogásolta a kétéves költségvetést, és kiállt a Magyar Nemzeti Bank függetlensége mellett.
2006-ban Tardos Márton a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (polgári tagozata) kitüntetésben részesült, amelyet március 15-én vehetett át.
„Marci képviselte köztünk a legnagyobb gondolati erővel azt a felismerést, hogy az ember tökéletlen tudású és motivációjú lény, s ezért az emberi cselekvést koordináló intézmények is óhatatlanul tökéletlenek. Mindegyiknek vannak erényei és gyengéi, és ez a kapitalizmus intézményeiről is elmondható. A piaci verseny általában hatékonyabban koordinálja a szűkös erőforrások felhasználását, mint az állam, sőt, bizonyos körülmények közt még igazságosabb elosztást is eredményez. De vannak problémák, melyeket rosszul kezel, és könnyen generál kirívó egyenlőtlenségeket. Mindig az a kérdés, hogy a sürgető emberi célokhoz milyen intézményi megoldások visznek közelebb. Többnyire a piac, de néha az állam. Többnyire a verseny, de néha a monopólium. Többnyire a magántulajdon, de néha a köztulajdon.
Ez a szkeptikus közelítés a kapitalizmus intézményeihez, ez tette lehetővé, hogy a rendszerváltó liberalizmusban szervesen kapcsolódhasson egymáshoz szabadság és szolidaritás, gazdasági racionalitás és szociálpolitikai komolyság. Mert 1989–90-ben a liberálisok közt evidenciának számított, hogy a piaci verseny nem öncél, hanem közösségi célok eszköze, s hogy vannak – elkerülhetetlenül vannak – nem kívánt társadalmi következményei, melyekbe nem szabad belenyugodni. Az is evidencia volt ugyanakkor, hogy a jóléti támogatásoknak összhangban kell lenniük a gazdaság teljesítőképességével, s ezért oda kell koncentrálni őket, ahol a rászorultság a legnagyobb. Az a szociálpolitika, mely fittyet hány a gazdaság teherbírásának, előbb-utóbb szociális károkat okoz. Hogy csak egy triviális példát említsek: Marci környezetében közhely volt, hogy nem lehet egyszerre béreket és nyugdíjakat emelni, és ugyanakkor adót csökkenteni. […] Az ő hivatásetikáját kevés szóval össze lehetett foglalni. A gazdasági rendszerek emberek sokaságának életét alakítják döntő, meghatározó módon. A közgazdásznak az ő javukat kell szolgálnia. Azt kell vizsgálnia, hogy az adott kényszerfeltételek közt hogyan lehet az életüket emberibbé, szabadabbá és gondtalanabbá tenni.
Ez a humanista meggyőződés vitte Marcit előbb a reformerek, majd a liberális rendszerváltók közé. Ez vonzotta a politikához, és ez tette hozzáférhetővé a kételkedés számára, amikor a politikából kiszorult.”
(Kis János)
 
Darvas Iván (1925-2007)
Darvas Szilárd néven született 1925. június 14-én a ma Szlovákiában található Belyén. Nevét a korban azonos néven dolgozó humoristára való tekintettel változtatta meg Ivánra. 1926-tól családjával Prágában élt, majd 1939-ben került a fővárosba. 1943-ban beiratkozott a Színiakadémiára (48-tól Színművészeti Főiskola), ahonnan egy évvel később eltanácsolták. Ismét felvételizett, újra felvették, de 1944-ben a tanév a háború miatt félbeszakadt. A világégés után ismét elsőéves lett, ám ekkor osztályfőnöke, Rátkai Márton beajánlotta Várkonyi Zoltánnak, a Művész Színház igazgatójának Euridike című darabjába, Orfeusz szerepére. Így került a színházba az akkor 21 éves férfi, aki Tolnay Klári partnereként nagy sikert aratott, s a színház miatt sosem szerzett színészdiplomát. 1949-től a Madách Színház tagja, majd az ötvenes években a mozi is felfedezte magának, s olyan legendás szerepekkel növelte hírnevét, mint Makk Károly Liliomfija, vagy Fábri Zoltán Életjel című filmje.
 1956-ban politikai fogolyként bebörtönzött bátyját forradalmi bizottság létrehozásával tudta kiszabadítani, melyben ugyan csak egy napig vett részt, de ezért 1957 májusában államellenes tevékenyégként értékelve három év börtönre ítélték. 22 hónap után 1959. április 4-én szabadult. Színházról persze szó sem lehetett, hiába kérte újra és újra a Művelődési Minisztériumtól, hogy ismét színpadra léphessen. Segédmunkásként dolgozott a metróépítkezésen, majd fröccsöntő munkásként. 1963-tól aztán a Miskolci Nemzeti Színház, majd a fővárosi József Attila Színház kezdte foglalkoztatni. 1965-ben Várkonyi Zoltán igazgató a Vígszínházhoz hívta, ahol a rendszerváltásig játszott. Ezt követően szabadúszó volt.
 Darvas Iván sokoldalúságához nem férhetett kétség: színházi és filmszerepei mellett remekül rajzolt, karikatúrákat készített, Lábjegyzetek címmel önéletrajzi regényt írt, színdarabokat fordított és rendezett. Minden megkapható elismeréssel kitüntették – Kossuth- és Jászai-díjat kétszer is kapott –, népszerűsége az évtizedek során töretlen. Bár elmondása szerint elsősorban színházi színésznek tartotta magát, filmszerepei mellett nem lehet kézlegyintéssel elmenni. (Liliomfi, Életjel, A tizedes meg a többiek, Hideg napok, Szerelem, A Morel fiú, Film… stb.)
1990-ben újra politikai szerepet vállalt, a Szabad Demokraták Szövetsége színeiben országgyűlési képviselő lett. Mandátumát 1994-ig viselte.
A tökéletes úriember - nem tud az ember elszakadni ettől az első benyomástól. Egy olyan világ öltött benne testet, ami mára végképp letűnt, többek között azzal, hogy most már ő is elment. Az a világ, amelyben a kifinomultság nem póz, hanem belénevelt kultúra, és amelyben a filmsztár művelt és nyughatatlan értelmiségi volt. Darvas Iván a takarékos mozdulatok, a jellegzetes hanghordozás, és a hátrafésült frizura mögött egy áthatóan mély és komoly személyiség volt.
Az a különös, hogy Darvas Iván nagyon valamilyen volt, nagyon önmaga, mégis sok arcát ismerjük. Mert volt honnan előbányásznia a szerepeit, volt egy erős személyiség mögöttük. Azért is volt jó színész, mert nemcsak színész volt. Hanem gondolkodó ember, író, rajzoló, rendező. Ilyen miért nincs több?
És olyan miért nincs több, úgy értem, sokkal több, aki tudja, mit jelent a játék halálos komolysága és a kemény munka játékossága? Aki forgatott vele, azt mondja, nem volt nála felkészültebb, fegyelmezettebb kolléga. A szöveget hibátlanul megtanulta, és igényelte az értelmezését, közös boncolgatását is. Ha ez megvolt, hazatérve tovább gondolkodott, az ötleteit összegyűjtötte, és e-mailben elküldte (imádta a számítógépet), szövegmódosításokkal együtt. Várta a vitát, tárgyalást folytatott a szerep tökéletességéért. Ha arról volt szó, még híres úriember mivoltát is újraértelmezte.
A Morel fiú-ban egy tanárt alakított, aki egy szupermarketben konyakos meggyet lop. A forgatás eredeti helyszínen zajlott, és ő a szünetben bonbonnal kínálta a stábot. Míg vidáman kóstolgatták a bonbont, valakinek eszébe jutott megkérdezni, honnan szerezte, hiszen kassza messze földön nem volt. "Hja, kérem, gyakorolni nekem is kell!" - válaszolt."
(Gyárfás Dóra)
 
Kérlek, gondolj az elhunytakra!
S ha teheted, folytasd az emlékezés sorát!
 

1 komment

Címkék: közösség politika szdsz reform tolerancia társadalom liberalizmus demokrácia roma stratégia cigány liberális megújulás igazság párt nyitás megosztottság pártépítés

Kihívás

2009.10.27. 11:29 freagle

Október 23-án sok figyelemreméltó gondolat hangzott el a különböző szónokok szájából. Ezek közül egyet szeretnék most kiemelni, amelyről úgy gondolom, minden liberálisnak tudnia kell, mert mindannyiunktól valamiféle választ, reflexiót igényel.

 
A Jobbik ünnepi megemlékezésén hangzott el Vona Gábor pártelnök szájából az alábbi mondat:
 
„Ahogy júniusban eltakarítottuk az SZDSZ-t a magyar politikából, úgy fogjuk az elkövetkezendő időben eltakarítani az MSZP-t.”
 
Kedves Barátaim, ez a hányaveti könnyedséggel odavetett mondat, ez bizony nyílt kihívás. Kihívás, de téved az, aki azt gondolja, csak az SZDSZ-nek szólt.
Vona szemében „szdsz-es” mindenki, akinek valaha köze volt a párthoz, vagy annak ismert alakjaihoz. „Szdsz-es” a már kilépett Kuncze Gábor és Kis János, Hack Péter és Konrád György, Bauer Tamás és Kőszeg Ferenc, hogy csak néhány példát mondjak. De „szdsz-es” Kertész Imre, Farkasházy Tivadar, vagy éppen Vágó István is, egy sor olyan művész és közéleti ember, akinek valójában soha nem volt köze a párthoz. És persze „szdsz-esek” a melegek, a droghasználók, meg a szinglik is – a romákról és a zsidókról nem is beszélve.
Vona flegmán odavágott kesztyűje nemcsak az SZDSZ,  a teljes magyar liberális közösség arcát érintette.
 
A kérdés tehát az, mit kezd ezzel a  kihívással a liberális közösség!
Hagyja-e, hogy egy néhány éve még lesajnált és megmosolygott, buta és felkészületlen nacionalista a lábát törölje belé, és agresszív kommunikációval 2010-re valósággá váltsa a mai állításait?
Mert ez is egy lehetőség: elfordítani a fejet, és elhitetni magunkkal, hogy „ennél sokkal fontosabb” dolgokkal, programokkal, javaslatokkal, struktúrákkal, pozíciókkal (egymással szemben és egymáshoz viszonyítva) vagyunk elfoglalva. Majd kidolgozzuk a Világmegváltó Stratégiát, és jövőre jól megmutatjuk. Mi Igazi Liberálisok – elsősorban persze a Szakadároknak, a Másképp Liberálisoknak, meg az Igazán Szabadelvűeknek…
Van-e annyi józan ész, felelősségérzet és bölcsesség a hazai liberálisokban, hogy megértsék a kihívás súlyát, és felismerjék az ebből fakadó kötelességet?
Még egyszer mondom: bár a beszédben az SZDSZ neve hangzott el, a kihívás nem az SZDSZ-nek szólt. 2010-ben az SZDSZ-bukása nem a párt, vagy Retkes Attila kudarcát jelenti majd, hanem a teljes liberális közösségét, azokét is, akiket esetleg elégtétellel töltene el a jelenlegi vezetés csúfos leszereplése.
 
Liberális közösséget írtam, de valójában Liberális Közösségre gondolok. Választ ugyanis csak közösen összefogva, együttműködve vagyunk képesek adni. Összefogva mindenkit, aki e közösséghez tartozik, vagy tartozott, függetlenül attól, hogy ki folyt bele a pártpolitikába, ki nem, ki milyen sérelmet őrizget magában, és mit gondol a többiekről.
Lehet utálni az SZDSZ-t, de akkor sem lehet érdeke például Tölgyessy Péternek, hogy a liberális gondolat eltűnjön a magyar közéletből, és a magyar Parlamentből, s a helyét valamiféle intoleráns, militáns nacionalizmus vegye el.
Lehetnek súlyos elvi kifogásai Kis Jánosnak, vagy Hack Péternek (hosszan sorolhatnám még a neveket), de könnyű belátni, hogy itt most nem egy pártról, hanem a társadalom békéjét, a demokrácia lényegét jelentő eszme túléléséről van szó.
Lehet elutasítani Retkes Attilát, vagy Kóka Jánost (sajnos itt is sokáig folytathatnám a sort…) de nem lehet letagadni, hogy egy eszmei közösségbe tartozunk Fodortól Kunczéig, Kőszegtől Bokrosig, Tölgyessytől Petőig, Rajktól Ungárig, Szeteytől Konrádig és így tovább. S az eszmei közösség, a Liberális Közösség sorsa közös felelősségünk.
 
A kérdés tehát az: van-e a közösségen belül kellő bölcsesség az összetartozás felismerésére? Van-e a közösségen belül olyan személy, aki ezt felismerve hajlandó és képes közvetíteni és mediálni a széthúzó liberális csoportosulások között, van-e ember, aki képes újra egységbe, valóban Közösségbe összefogni a hazai liberálisokat?
Nem pártba, erre valószínűleg nincs már sem idő, sem mód. De közösségbe, laza szövetségbe, társadalmi szervezetbe igen. Egy olyan közösségbe, amelyet nem bénít a politikai teljesítménykényszer: nem elvárás vele szemben, hogy megugorja a parlamenti küszöböt, mert tagjai, prominensei, arcai nem feltétlenül pártpolitikusok, „csak” ismert liberálisok. Egy szervezetet, ami végre politikai kötöttségek nélkül, őszintén beszélhet a társadalmat feszítő kérdésekről – azokról a problémákról, amelyek megválaszolását az elmúlt húsz évben a politika (és sajnos a liberális politika is) elcsalta. A romakérdésről, a szociális rendszerről, a helyi önrendelkezésről, a valódi civil szféráról, az állami ellátások és az egyéni felelősség viszonyáról, a nemzetről és az európaiságról, vagy éppen a szélsőségek kezeléséről. És nem utolsós sorban a demokráciáról, annak működéséről, s az alapját képező liberális eszméről.
A Közösség feladata, hogy végre valódi liberális alternatívát mutasson fel: egy liberális Magyarország jövőképét.
 
Tudom, most sokan arra gondolnak, hogy ma is mennyien dolgoznak azon, hogy remekebbnél remekebb programok, javaslatok készüljenek. Elméletekkel, tervekkel, stratégiákkal tele a padlás. A liberális alternatíva azonban nem egy újabb papír, amit megint nem olvas el soha senki.
A liberális alternatíva:
  • Olyan közérthető válaszok rendezett gyűjteménye, amelyek valódi társadalmi problémákról szólnak,  rövidek, érthetőek, elfogadhatóak (urambocsá’ vonzóak, lelkesítőek), egymással koherens rendszert alkotnak és mindenkihez eljutnak (NEM „megismerhetőek”!).
  • Olyan közösség, amelyhez jó tartozni, mert jó szellemiséget sugároz, befogadó, pozitív, növekvő, és ERŐS.
  • Olyan személyek közössége, akikkel jó összetartozni, akik sokfélék, akár az egymás közötti ellentétet, vitát is hordozzák, de mind magukban is értékesek, szimpatikusak, ugyanakkor elfogadják egymást és vállalják egymással a közösséget.
 
Én ha Liberális Közösséget akarnék, 2010. március 15-ére hatalmas, sok tízezres nagygyűlést szerveznék a Petőfi-szoborhoz, sokféle előadóval és művésszel. És ha fél évembe telne is megszervezni a sok tízezres tömeget, akkor is minden követ megmozgatnék, hogy az ország végre lássa, sokan vagyunk, erősek vagyunk, valóban befogadóak vagyunk, választható jövő, választható lehetőség vagyunk.
Hogy az ország vére lássa, van Liberális Közösség, és van liberális alternatíva.
 

Szólj hozzá!

Címkék: kampány politika választás fidesz kóka szdsz program parlament fodor tolerancia liberalizmus demokrácia stratégia jobbik liberális megújulás igazság párt megosztottság pártépítés

Az újpogányság ellen...

2009.10.12. 15:21 freagle

Szeptember 20-án minden katolikus templomban felolvasták a Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevelét.

 
Kifejezetten üdvözlendő, hogy a Katolikus Egyház felemelte a szavát az „ősmagyar szinkretizmus” áltudományos, álmagyar, álvallásos jelensége ellen. Különösen méltánylandó az elhatárolódás annak tudatában, hogy a „keresztény és magyar” vezényszó mentén szerveződő politikai közösség egyben az Egyház fő társadalmi bázisát is jelenti, így az elhatárolódás sok „hívő” értetlenségét, mi több, rosszallását is minden bizonnyal kiváltja. És szintén kiemelendő, hogy hosszú-hosszú idő után született először olyan püspöki kari körlevél, ami valóban az Egyház küldetésével, a hit kérdéseivel, és nem burkolt politizálással, vagy társadalompolitikai állásfoglalásokkal foglalkozott.
 
Természetesen, ha már meg kellett lépni ezt a nyilvánvalóan nehéz és kockázatos lépést, nem maradhatott el mellőle – mintegy a hívek megnyugtatása érdekében – a „hagyományos” üzenet sem:
„Katolikus hitünk elleni támadás érkezik a szélsőségesen liberális eszmék irányából is, amelyek a relativizmus diktatúráját erőltetik ránk, azt a szemléletet, amely kétségbe vonja magának az igazságnak a létét. Ez az irányzat az élet tisztelete helyett a halál kultúráját terjeszti. Tagadja vagy relativizálja a férfi és a nő különbségét, valamint a házasságot és a családot.”
 
Úgy gondolom, hogy az Egyházban tapasztalható erős ellenszenv a liberalizmus iránt, s a liberálisok között gyakran érezhető egyházellenesség bizony megér egy posztot.
 
 
1. Vallásos szemmel a liberalizmusról
 
A problémák gyökere véleményem szerint abban keresendő, hogy az egyházi emberek többsége a liberalizmust személyes értékrendet meghatározó ideológiának tartja. Ezzel szemben a liberalizmus a társadalmi berendezkedésre, és nem az egyén életére vonatkoztatható eszmerendszer.
A liberalizmus nem mondja meg, melyek az élet vezérlő elvei. Azt sem, melyek legyenek az ember életének értékei. Nem mondja meg, hogyan tekintsünk a világra.
A liberalizmus azt mondja meg, hogyan viszonyuljunk másokhoz, hogy a saját eszméinket, értékeinket, hitünket szabadon megélhessük, társadalmi konfliktusok nélkül.
A liberalizmus nem mondja, hogy a katolicizmus hülyeség, de azt sem, hogy jobb, fontosabb, támogatandóbb eszme (hit), mint a többi. Ugyanígy nem ítélkezik a többi keresztény hitről, az iszlámról, a buddhizmusról, vagy a keleti vallásokról sem, sőt, az egyéni világnézeteket, és az ateizmust sem ítéli meg. A liberalizmusnak ez ugyanis nem dolga.
A liberalizmus azt mondja, hogy minden embernek meg kell adni a szabadságát, hogy maga találja meg a saját hitét, a saját hitéből fakadó értékeket és életmódot.
A liberalizmus tehát azt mondja, hogy az a jó, ha a katolikusok a katolikus hit tanításai szerint élnek. A liberalizmus szerint ha a katolikusok szerint nincs válás, akkor ne váljanak el. (Khm…) Ha gyilkosságnak tartják az abortuszt, akkor tartsanak meg minden megfogant gyermeket. Ha elutasítják az eutanáziát, akkor semmilyen körülmények között ne éljenek vele.
A közösség (az állam) feladata az, hogy biztosítsa a katolikusok számára a hitükből fakadó döntések meghozatalához szükséges szabadságot.
De a liberalizmus azt is mondja, hogy ha a reformátusoknál (zsidóknál, ateistáknál stb.) létezik válás, akkor ezzel a reformátusok (zsidók, ateisták stb.) meggyőződésük szerint élhessenek. Ha úgy hiszik, hogy a terhes nő önrendelkezési joga erősebb, mint a tudattal nem rendelkező, önmagában életképtelen magzaté, akkor dönthessenek a magzat megtartása, vagy elvetése felől. Ha fontosabbnak tartják az ember méltóságát és a szenvedővel szembeni könyörületet, az élet feltétlen védelménél, alkalmazhassák az eutanázia bizonyos formáit.
Az államnak ugyanúgy feladata a hitből fakadó döntések szabadságának biztosítása, mint a katolikusok esetében.
Igen, a liberalizmus szerint garantálni kell, hogy a katolikus magyarok augusztus 20-án zavartalanul vehessenek részt a Szent Jobb körmeneten, hogy Úrnapján minden templom körül megtarthassák a körmenetet, vagy hogy Húsvét éjjel félelem nélkül mehessenek ki az utcára, és áldhassák meg a világ négy égtáját.
És ugyanígy, a liberalizmus szerint garantálni kell, hogy a zsidók háborítatlanul ünnepeljék a köztereken a Hanukát, vagy kicsit tágabb értelemben a pártok,szervezetek, közösségek zavartalanul szervezhessenek nyilvános programokat. Ahogy megilleti a biztonság a Critical Mass kerékpárosait, vagy a Városmisszió aktivistáit (az aláírásgyűjtőkről és politikai agitátorokról már nem is beszélve), ugyanúgy megilleti a biztonságos felvonulás joga például a meleg közösséget is.
 
A fentiekből világosan következik, hogy a liberalizmus nem jelent állásfoglalást sem valamelyik ideológia mellett, sem ellene. Egy liberális tehát nyugodt szívvel lehet katolikus, református, buddhista, de akár ateista is, ez nem függ össze feltétlenül a liberalizmusával. Ugyanakkor egy igazi liberális nem lehet elvből egyházellenes: a liberalizmusából éppen az egyház(ak) működésének védelme következik.
Ugyanígy – a sztereotípiákkal ellentétben – a liberalizmus nem jelenti azt, hogy „buzibarát”, „cigánybarát”, „drogbarát”, mindössze azt, hogy a liberális felismerte a társadalmi béke alapját jelentő tolerancia szükségességét. Ez a tolerancia garantálja, hogy a katolikusok békében és biztonságban élhessék az életüket a kormányon lévők meggyőződésétől függetlenül, s ennek kellene garantálnia azt is, hogy ugyanilyen békében és biztonságban legyen része minden társadalmi csoportnak, a melegeket és a romákat is beleértve.
(Fontos kitétel: a jogok addig illetik meg a társadalom tagjait, akár egyénileg, akár közösségként, amíg az együttélés kötelező – törvényben rögzített – szabályait betartják. Nem tovább, de nem is kevésbé.)
 
A körlevél „vádaskodásával” szemben nem igaz, hogy a liberalizmus „a relativizmus diktatúráját erőlteti ránk”. A liberalizmus ugyanis nem értékeli az egyes eszméket, így relatívvá sem teszi őket. Éppen ellenkezőleg: azzal, hogy a szabad megélésüket és gyakorlásukat garantálja, mindegyiknek lehetővé teszi, hogy a hívei életében teljessé váljanak. Társadalmi szinten pedig lehetővé teszi az „eszmék versenyét”, vagyis azt, hogy az egyes ideológiák képviselői további híveket toborozzanak maguknak, akár egymás rovására is.
 
A körlevél állításával szemben a liberalizmus nem vonja kétségbe az igazság létét, mindössze azt állítja, hogy társadalmilag elfogadhatatlan, ha egy csoport megpróbálja kisajátítani az igazságot, és azt (illetve a saját hitét, vagy az abból fakadó értékeket és szabályokat) kötelező normává akarja tenni.
Hasonlóképpen jól hangzó, de butaság a „halál kultúrája” állítás, vagy azt feltételezni, hogy a liberalizmus tagadja a férfi és nő közötti (egyébként nyilvánvaló) különbséget. Mindezek azért is képtelenségek, mert – ahogy az elején megállapítottuk – a liberalizmus a társadalmi berendezkedésre vonatkozik, nem személyes világkép (ideológia, hit).
 
Vallásos szemmel tehát a liberalizmus lehetne az a társadalmi eszme, ami alapot adhatna és garanciát jelenthetne a hit (a saját személyes hitem, illetve mindenki saját személyes hite) védelméhez. A liberalizmus teremti meg annak feltételeit, hogy a hit és közössége, az egyház, csak a saját képességeitől, hitelétől, életerejétől függjön. Az életébe, szokásaiba, szabályaiba, növekedésébe ne szólhasson bele sem az állam, sem a politika, sem más ideológia.
 
Szerintem ez az egyház(ak)nak jó.
 
 
2. Liberális szemmel az Egyházról
 
Az előzőekből következően egy liberálisnak nem lehet kifogása az Egyház ellen, amíg az azonos a saját tanításával. Az Egyház működését tehát csak akkor tudjuk reálisan és méltányosan megítélni, ha a saját értékrendszere alapján vizsgáljuk.
 
Máté Evangéliuma szerint Jézus ezzel a küldetéssel bízta meg az Egyházat:
"Én kaptam minden hatalmat mennyben és földön. Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében, és tanítsátok őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. Íme én veletek vagyok a világ végéig." (Máté 28, 19-20.)
Az Egyház feladata tehát a hit terjesztése, minél több ember elvezetése a Jézussal való találkozáshoz. Minden cselekedete, vállalt funkciója és egyéb megnyilvánulása ennek az alapvető célnak a tükrében értékelendő.
Az Egyház tehát nem egy társadalmi szervezet. Nem feladata a társadalmi igazságosságért való küzdelem. Nem feladata a szegénység, a kiszolgáltatottság, vagy az elnyomás elleni küzdelem. Nem feladata az egészséges társadalmi rend, illetve az egészséges közgondolkodás kialakítása. Mindezek járulékos következményei lehetnek a hittérítő küldetésnek, de semmiképpen nem léphetnek a helyébe.
 
Jól látszik ez az ellentmondás azokban az esetekben, amikor az Egyház állami funkciót vállal át, például iskolát, kórházat, kulturális intézményt (műemléket, múzeumot) tart fenn. Abban a percben, amikor az Egyház elfogadja ezt a kitételt („állami funkciót vállal át”), illetve amikor ezért elvárja az állami támogatást, az ellátott feladat megszűnik az Egyház küldetéséből fakadó funkciónak lenni: ez már „csak” állami feladat, amit némi vallásos tanítással cicomáznak fel.
Az igazi egyházi iskolát az utolsó fillérig az Egyház (illetve a hívek) finanszírozzák. Abba nem a kiválasztottak, a vallásos családok fiacskái és leánykái járnak, hogy „meg ne fertőződjenek a világ mocskától”, azt az elesetteknek és a leginkább rászorulóknak tartják fenn, hogy fizikai és szellemi menedék legyen, és így váljon valóban találkozási ponttá Istennel. Ilyennek nevezhetjük a szalézi rend kazincbarcikai iskoláját – de nem tarthatjuk ilyennek például a piarista, bencés vagy ferences iskolákat.
Az igazi egyházi kórházat szintén az Egyház, a hívek tartják el. Ha az „egyházi fenntartású” kórházat állami pénzből finanszírozzuk, és ugyanúgy működik, mint bármelyik más kórház, ugyan mitől kellene egyházinak tekinteni? Az épületben dolgozó szerzetesektől? Hiszen majd’ minden kórházban megtalálhatók már a különböző vallások képviselői!
Az igazi egyházi kórház attól kellene, hogy más legyen, mint a többi, hogy más felfogással, más hozzáállással, másképp bánnak a beteggel, rászorulóval.
Ahogy szent Pál mondja:
"Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt, legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Osszam el bár egész vagyonom a szegényeknek s vessem oda testem, hogy elégessenek, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem." (I. Kor. 13, 2-3.)
 
A lényeg talán nehezen megfogható, de megkerülhetetlen: ha egy feladat vállalása hitből fakad és a hit továbbadását szolgálja, akkor az megfelel az Egyház küldetésének, legyen az akár társadalmilag hasznos, vagy haszontalan, elfogadott/támogatott, vagy ellenállást/botrányt kiváltó. Ha a feladat vállalása „társadalmilag hasznos”, „igazságos”, „értéket hordoz”, „megerősíti az erkölcsöket” stb. akkor akármennyire elfogadott is, bármennyire is tiszteletreméltó, vagy hiánypótló, menthetetlenül tévútra viszi az Egyházat.
 
E „vállalt” feladatok közül kettőt mindenképpen szükséges kiemelni. Az egyik a politizálás.
Természetesen igaz, hogy az Egyházat, illetve a tagjait (köztük a püspököket és a papokat is) megilleti a jog, hogy részt vegyenek a közéletben, így a politikában is. Joguk van arra, hogy állást foglaljanak, sőt arra is, hogy a véleményüket nyilvánosan is, hivatalosan is képviseljék.
Ez a jog az Egyháztól és a papoktól elvitathatatlan.
A kérdés azonban nem az, hogy joga van-e egy papnak, illetve az Egyháznak politizálni, hanem az, hogy ezt megteheti-e úgy, hogy azzal az Egyház küldetését ne veszélyeztesse.
A válasz egyértelmű: nem.
Iránymutató lehet, hogyan cselekedett Jézus hasonló helyzetben, amikor az örömhírt terjesztő munkája során a politika területére akarták terelni:
"Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené."(Márk 12, 17.)
Azzal tehát, ha az Egyház politikai szerepet vállal, felvállalja a politikai megosztottság következményeit: elveszti a lehetőséget, hogy azokhoz szóljon, akikkel politikailag ellentétes álláspontot képvisel. Ez még ma is az ország lakosságának legalább 30-40%-a. Ez az Egyház küldetését ismerve elfogadhatatlan „áldozat” az „igazságért”.
A hatókör beszűkülésénél is súlyosabb két további következmény: egyrészt lehetelten egyszerre beszélni örökkévaló dolgokról, és kampányolni egy párt mellett, mai, aktuál-politikai kérdésekben. 2006-ban bizony előfordult, hogy Húsvétkor, az éjféli szertartáson (ez ugye a kereszténység legnagyobb ünnepének a központi szertartása, mintegy a keresztény hit lényege) a pap a Fidesz támogatásáról prédikált. Ez nonszensz, ez a hit elárulása. Meggyőződésem, hogy erről (is) szól a jézusi mondás:
„Senki két úrnak nem szolgálhat: vagy gyűlöli az egyiket s szereti a másikat, vagy egyikhez ragaszkodik s a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” (Máté 6,24.)
Másrészt a politikai állásfoglalás egyben szükségszerűen összefonódást is jelent: ezzel az Egyház felvállalja azokat a dolgokat is, amelyek a politikával járnak: a szélsőjobbal való kokettálást, a szavazatszerzésért bevállalt hazudozást és uszítást, sőt, a „működéshez szükséges” lopást is. Vállalja Deutsch három nőjét, Harrach „zabi-unokáját”, Orbán „sosem hazudtam” hazugságát, és sok más „politikai hozadékot” is. A politika hiteltelensége az Egyházat is hitelteleníti.
Meggyőződésem, hogy ez árt az Egyháznak, és nagyon árt a küldetésnek.
 
A másik „vállalt” feladat a magyar identitástudat, a magyar kultúra és hagyomány őrzése.
Nyilván ennek a feladatnak megvannak a maga történelmi gyökerei: a hitélet sokáig ugyanúgy az ellenzékiség üldözött része volt, mint a verseny, a demokratikus társadalmi berendezkedés igenlése, vagy a magyar identitás erősítése. Van tehát kapcsolódási pontja a keresztény és nemzeti gondolatnak – a „keresztény és magyar” eszmetársítás azonban (talán éppen az ellenzéki, tehát politikai szerepből adódóan) mégis a politika területéhez tartozik.
E kérdésről is érdemes visszatérni a Szentírás iránymutatásához:
"Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban." (Gal. 3,28.)
Ma mondhatnánk úgy is: „Nincs többé zsidó (cigány, szlovák, román, szerb, orosz stb.) vagy magyar, jobboldali vagy baloldali, férfi vagy nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban.”
Első a kereszténység és az emberség, az identitás minden más eleme csak ez után következhet.
 
Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy a küldetésének élő, erős Egyházra liberális szemmel is szükség van. Egy gyenge hitű, de lobbizásban erős, a társadalmi folyamatokat meghatározni akaró, politikában nyomuló Egyházra azonban semmi szükség.
És nemcsak liberális szemmel.
 

Szólj hozzá!

Címkék: vallás egyház hazugság tolerancia társadalom liberalizmus demokrácia hit liberális igazság

Összeomlik-e a magyar egészségügy?

2009.09.25. 12:33 freagle

A rövid válasz: nem.

Ez ugyanis senkinek nem érdeke – legkevésbé talán éppen annak az orvos-arisztokráciának, amelynek képviselői most éppen megbuktatni készülnek az egészségügyi minisztert.
 
A helyzet megértéséhez – szerintem – fontos a jelenlegi állapot három aspektusát megvizsgálni.
 
I. A finanszírozási rendszer
Nem kellett ahhoz közgazdaságtani zseninek lenni, hogy előre lehessen látni: a TVK megszüntetésével és a lebegőkassza bevezetésével az egészségügyi kormányzat megmagyarázhatatlan hülyeséget csinál. A TVK lényege ugyanis éppen az volt, hogy fix összegben határozta meg a kórházaknak szánt kifizetést, azt azonban – a most felvetett, illetve a Fidesz által favorizált bázisfinanszírozással szemben – teljesítmény alapon számolta el, és a visszaigazolt (előre maximált) teljesítés alapján fizette ki.
A lebegőkasszás modellben azonban a pénz 30%-ához csak ismeretlen teljesítmény alapján lehetett hozzájutni. Ilyen módon a kórházak előtt két út adódott: vagy berendezkednek arra, hogy kijöjjenek a garantált 70%-ból (ez szinte lehetetlen, ehhez a fix rész aránya túl alacsony), vagy elkezdenek túlteljesíteni. Amennyiben ugyanis nem teljesítenek túl, fennáll annak a veszélye, hogy más kórházak túlteljesítése miatt a normál teljesítményükre alacsonyabb díjazást kapnak, vagyis hiába teljesítenek 100%-ot (70 + 30%), arra mégis kevesebb pénzt kapnak, mint korábban. Persze, a túlteljesítésnek is vannak módozatai: van, aki diszkréten a biztonságra megy, van, aki pofátlanul duplán számol, hátha még keresni is lehet rajta – a többiek kárára. A túlteljesítés és a csalás tehát bele volt építve az új rendszerbe – érthetetlen, hogy a miniszter, aki elvben éppen ehhez ért leginkább, miért nem látta ezt előre.
A lebegőkasszára való áttérésnek volt azonban egy másik súlyos hibája: azt az érzetet keltette, hogy a gyógyító-megelőző kassza kinyitható. Hiába mondta el többször a miniszter, hogy a rendelkezésre álló összeg fix, semmiképp nem növelhető, mert nincs forrás, nyilvánvalóan látszik, hogy a kórházak az első perctől a kassza kinyitására játszottak. Ezt készítette elő annak hangoztatása, hogy az egy ellátásra jutó súlyszám nem csökkenhet 100.000,- Ft alá, ami azonban a teljesítmények túlpörgetésével elég nyilvánvalóan és igen jelentős mértékben bekövetkezett. Ezt készítették elő azzal is, hogy az év első felében a rendelkezésre álló forrásokból – bár pontosan tudták akkor is, hogy ennek megvan a kockázata – az időarányosnál nagyobb részt használtak fel. A jelenlegi hiány tehát nem valamiféle gonosz kormányzati ármány, vagy a kívülről ránk kényszerített megnyomorító pénzügyi szándék eredménye, hanem a kórházak tudatos tevékenységéjé. Nem (kizárólag) a forráskivonásé, hanem a felelőtlen túlköltekezésé. (Több, mint valószínű, hogy a TVK rendszer fennmaradása esetén nem állt volna elő ez a helyzet, a kórházak – ugyanennyi pénzből, morogva bár, de – kiegyensúlyozottan működnének.) És végül a kassza kinyitását szolgálja most a kórházvezetők által követelt, misztikus 25,5 milliárd Ft is.
Mindenképp meg kell említeni, hogy a megoldásként felvetett (most éppen elvetett), és a Fidesz által is támogatott bázisfinanszírozás bevezetése a tavaszihoz hasonlóan hibás lépés lenne. A bázisfinanszírozással ugyanis megszűnne az ellátók érdekeltsége a gyógyításban: abban lennének érdekeltek, hogy minél kevesebb és minél olcsóbb ellátást nyújtsanak, ez pedig a várólisták riasztó mértékű megnövekedésével és a felelősség még a mainál is nagyobb mértékű elhárításával járna.
Megoldást talán a TVK rendszer visszaállítása jelenthetne. Ennek hatékonysága vitathatatlan – végül is három éven keresztül eredményesen működött. A TVK rendszer azonban kétségkívül nagyon merev, nem képes megfelelő gyorsasággal reagálni az élet gyors változásaira. Ezt azonban ki lehetne küszöbölni, ha a Regionális Pénztárak – ha már ugye regionális biztosítási rendszerünk van – egyrészt komolyabb ellenőrző szerepet töltenének be, másrészt rendelkeznének tartalék TVK kerettel, amelyet szükség esetén az indokoltan túlteljesítő kórházak finanszírozására fordíthatnának. (A régi, miniszteri keret mintájára, csak annál gyakrabban élhetnének a felülvizsgálattal.)
 
2. A struktúraátalakítás
Több helyen elhangzott már, önmagában a finanszírozási rendszer átalakítása nem oldja meg a magyar egészségügy problémáit. Ehhez az ellátó rendszer átalakítására, „struktúraátalakításra” van szükség. A struktúraátalakítás meglehetősen sokrétű feladat, van azonban egy jól látható, és sajnos elengedhetetlen része: ez pedig a kapacitásszűkítés, magyarul a felesleges kórházak bezárása. Beszélt már erről évekkel ezelőtt Repa Imre, a kaposvári kórház igazgatója, Rácz Jenő a veszprémi kórház igazgatója, a Kórházszövetség következő elnöke, de megfogalmazták ezt annakidején a Fidesz szakpolitikusai is. A krónikus pénzhiány egyik fontos oka, hogy túl sok felé kell elosztani, túl sok intézményt, túl sok embert kell belőle eltartani.
Annakidején 2007-ben Molnár Lajos végigvitte volna az átalakítást (erről szólt a struktúraátalakítási törvény) – neki azonban a politika (pontosabban a szocialisták gyávasága) nem engedte meg. Horváth Ágnes végig küzdötte a biztosítási rendszer reformját, kétszer is sikerre vitte a törvényt, ami új érdekeltségi viszonyokat teremtett volna az egészségügyben, s ezzel megmozdíthatta volna, racionalizálhatta volna a struktúrát. Sajnos a politika ezt a megoldást is elsöpörte.
Most Székely Tamás a minimumfeltételek szigorú megkövetelésében látja a megoldást. Kétségtelen: ha csak azok az intézmények működnének, amelyek minden tekintetben megfelelnek az elvárásoknak, jelentősen karcsúbb lenne a rendszer… Ám ennek a megoldásnak óriási veszélye, hogy a hiányos feltételek miatt végül olyan intézmények zárnak be, amikre igazából szükség volna.
Természetes, hogy a szakma igyekszik kimaradni, és nem adni a nevét a népszerűtlen döntéshez – különösen annak fényében, hogy a Fidesz éveken keresztül minden alkalmat megragadott, hogy az ésszerűsítés ellen uszítson, azt valamiféle népnyúzásnak, szándékos rombolásnak, értelmetlen pusztításnak állítva be.
Ettől még tény, előbb-utóbb neki kell ülni, és meg kell határozni, hogy az ellátó rendszer milyen struktúrában működjön tovább. E folyamatban csak egy, bár meghatározó szempont lehet a fenntarthatóság. Legalább ennyire tekintettel kell lenni az ellátandó feladatokra, amihez megbízható ellátási adatok, valamint egységes népegészségügyi adatok kellenének (ugye, mégiscsak hasznos lenne egy normális népegészségügyi program!), a progresszív ellátási szintek meghatározására, valamint az infrastrukturális körülményekre, azaz egyfelől a már létező intézményekre másfelől a közlekedési, elérhetőségi viszonyokra.
Nyilvánvaló, hogy ebben a folyamatban kulcsszerepe kellene, hogy legyen a szakmának, hiszen ők rendelkeznek azzal a tapasztalattal, ami alapján az új rendszer szakmai megfelelősége biztosítható. Ráadásul a szakma többsége valójában érdekelt lenne az átalakításban: a szűkítés után jelentősen több pénz juthatna a megmaradó intézményeknek. Mégsem várható e téren a szakma együttműködése.
 
3. A politika hatása
A harmadik, egyre erősödő hatású tényező mindenképen a politika. Ahogy a ciklus elején stratégiai jelentőségű politikai kérdés volt, hogy a reform ne mutathasson fel eredményeket, úgy a választások közeledtével ismét egyre fontosabb lesz, hogy az ellátó rendszer ne működhessen zavartalanul. Az ellenzék semmiképpen nem engedheti meg magának, hogy ezen a központi kérdéssé tett területen akár csak a legkisebb eredményt is megengedje a kormánynak.
Ezen a ponton pedig az ellenzék és a szakma érdekei éppen egybeesnek: a kórházak pénzhiányra hivatkozva korlátozzák az ellátást (ezt tették már eddig is az év során), nyomást gyakorolnak a kormányra, hogy biztosítson plusz forrásokat, az ellenzék pedig learatja a helyzet politikai hozadékát.
A szakma részéről nyilván belejátszik ebbe az egészséges önvédelem is: az egyre biztosabbnak látszó ellenzéki győzelem tükrében nyilván mindenki keresi a módját, hogyan tudná biztosítani a pozícióját az elkövetkező négy (nyolc, tizenkettő, tizenhat?) évre is. Nem véletlen, hogy kórházvezetők sorra ültek ki sajtótájékoztatóra a helyi fideszes politikai vezetőkkel. Nem véletlen, hogy a reform néhai harcos támogatói is ma már a „pénzkövetelők” leghangosabb képviselői.
Ez a szakmai-politikai érdekszövetség azonban alapvető gátja a továbblépésnek: ha a kormány következetes, és nem akarja megkockáztatni a pénzügyi „összeomlást”, amit egy precedens értékű meghátrálással tenne, akkor az egyetlen elérhető eredmény az egészségügyi miniszter lemondatása lesz.
A kórházi tiltakozó akciók, sztrájkok és demonstrációk, az ellátás látványos megtagadása, és végül a miniszter lemondása ideális forgatókönyv a Fidesz számára.
A szakma képviselőinek azonban illene végre észrevennie, hogy a miniszter megbuktatása számukra nem megoldás: az utódjának sem lesz ugyanis több pénze.
És az sem lenne utolsó, ha azt is észrevennék közben, hogy nem azért halnak meg emberek fölöslegesen, mert ez egy háborús lövészárok, hanem azért, mert egyesek a nagy érdekvédelemben elfelejtenek azokkal foglalkozni, akikért vannak: a rászoruló betegekkel.
 

Szólj hozzá!

Címkék: kampány politika fidesz kormány reform kórház demokrácia válság egészségügy költségvetés mikola molnár horváth székely ellátás járóbeteg fekvőbeteg

Hazugságok kora III. - A Rendszerhiba

2009.09.01. 18:00 freagle

Régóta terveztem már, hogy a mai magyar politikai rendszer legnagyobb hazugságáról hosszabban írok. Talán most eljött ennek az ideje.

 
Ez a hazugság a következő: a politika a hatalomról, annak megszerzéséről és megtartásáról szól.
 
Elsőre ez a mondat sokak számára triviális összefüggésnek, vagy legalábbis ártatlan kijelentésnek látszik – a következményei miatt azonban egyáltalán nem az. Ez a kiindulási pont az, ami a magyar demokrácia alapvető betegségének oka és gyógyulásának gátja. Ettől nem tud beérni a magyarországi demokrácia, ettől nem erősödik az európai, toleráns szellemiség, sőt, ez nyit utat a kirekesztő, szélsőséges indulatoknak.
 
Annakidején talán senki nem vette észre, s ma is csak kevesen gondolunk rá, hogy ez a felfogás a Fideszben 1994-98 között lezajlott irányváltással indult.
Talán emlékszünk még a Rendszerváltás időszakára, amikor sorra alakultak (újra) a pártok: akkor még valóban ideológiai alapon, meggyőződésből lett a KDNP kereszténydemokrata, az FKGP jobbközép parasztpárt, az MSZP értelemszerűen baloldali („szocialista”), az MDF pedig jobboldali. Az SZDSZ hosszas vita után határozta meg magát liberálisnak, elvetve a baloldali, szociáldemokrata irányt. (Bár ma visszanézve, stratégiailag – a hatalom szempontjából, ugye – a szocdem irány lehet, hogy sikeresebb lett volna.) A Fidesznél nem volt ilyen vita: a feltörekvő fiatalok, akik szoros kapcsolatot tartottak a szabad demokratákkal, természetesen választották a vegytiszta liberális irányt. Nem azért, mert ettől remélték a sikert, hanem azért, mert gondolkodásukban valóban liberálisok voltak.
 
Néhány évnek kellett azonban csak eltelnie, hogy az új politikai formációk „beleszokjanak a jóba”, megszokják az új társadalmi-politikai berendezkedést, és elkezdjenek azon belül helyezkedni. Az MDF még az első ciklusban megvívta a maga belső „élet-halál” harcát, aminek következtében az akkori kormánypárt darabokra szakadt. Belőlük fakadtak az újkori magyar demokrácia első szélsőjobboldali képződményei a MIÉP-től a Magyar Érdek Pártjáig, Csurkától Maczó Ágnesig, Király B. Izabelláig, sőt, Potyka bácsiig, s az ekkor megjelenő és megerősödő skinhead csoportokig. A „nemzeti liberális” csoportosulás valójában soha nem volt igazán erős, az MDF-ből kikerülve (MDNP néven) soha nem volt képes valóban megteremteni a túlélése esélyeit. A „maradék” MDF a ’94-es vereség, illetve a pártszakadás után olyan mértékben összezuhant, hogy a továbbiakban méreténél fogva alkalmatlanná vált a valóban elvi alapú politizálásra. (Ezt bizonyítja egyértelműen a ’98-as „siker”, amit a Fidesszel kötött szövetségének köszönhetett, majd négy évre rá a következő, amit meg a „balos?” Tisztelet Társaságának. Most meg egyre nyilvánvalóbban liberális szeleket kezdenek fújni, ld. Bokros leigazolása, vagy a határozott kiállás a Melegfelvonulás mellett.)
A KDNP „elvi alapon” hullott ki a Parlamentből 1994-ben. A „feltámadásához” a Fideszre volt szükség: a Fidesz kommunikációs stratégiájához volt szükség a két párt összefogására, a KDNP társadalmi támogatottsága ma is közel 0.
 
A Fidesz ’94-ben (illetve már korábban is) helyesen ismerte fel, hogy az MDF bukásával a jobb oldalon politikai vákuum keletkezik, amelynek betöltésére nincs alkalmas jobboldali párt. Az elmozdulása tehát ebben az irányban politikailag briliáns, és hosszú távon nagyon is kifizetődő lépés volt. Látnunk kell azonban, hogy ez volt az első olyan politikai lépés, amit nem az elvek, jövőképek, konkrét elképzelések maximális érvényesítése érdekében tett meg egy párt, hanem egyértelműen a hatalom megszerzése érdekében.
Míg az első ciklusban a politika működésére az volt a jellemző, hogy annak elsődleges színtere a Parlament volt, ’94-től, a Parlament központi szerepe folyamatosan csökkenni kezdett. Az első ciklusban a Parlamentben „vérre menő” ideológiai viták voltak az egyes kérdések körül, és minden parlamenti párt kötelességének érezte, hogy a maga lehetőségeihez mérten minden kérdésről önálló alternatívát dolgozzon ki. Az első ciklusban, éppen ezért bizony voltak szakmai viták, mi több, a törvények alakultak is a parlamenti viták során.
A második ciklus (MSZP-SZDSZ) kormánya többnyire kerülte az ideológiai kérdéseket, és erőfeszítéseit a szakmai kérdések megoldására koncentrálta. Ha ehhez hozzátesszük, hogy az ellenzék gyakorlatilag súlytalan volt a Parlamentben, érthetővé válik, hogy a Parlament szerepe miért csökkent jelentősen. Ezt fokozta még az ellenzéken belüli átalakulási folyamat (az MDF szétesése, illetve a Fidesz átpozícionálása). Talán ezért nem volt feltűnő, hogy a politikai közbeszédben is alapvető változás állt be: a szakmai vetélkedés, az alternatívák versenye helyett megjelent a kizárólag a választóknak szóló kommunikáció. A ’98-as kampánnyal indult el hódító útjára az, amit úgy hívhatunk, médiapolitizálás.
 
’98-ra az ország túl volt a Bokros-csomag megrázkódtatásain. A gazdasági mutatók olyan mértékben javultak, hogy a nemzetközi szakmai közvélemény „magyar csodáról” beszélt. A kormány azzal a tudattal vágott bele a választási kampányba, hogy egy nyilvánvalóan sikeres ciklust tudhat maga mögött. Nem voltak kirívóan komoly társadalmi feszültségek. A szakértők is unalmas kampányt és sima MSZP győzelmet vártak.
A Fidesz azonban kitűnően ragadta meg a Bokros-csomagban rejlő lehetőséget. Kihasználva, hogy a pozitív hatások még nem egyértelműen érzékelhetőek az emberek hétköznapi életében, a Bokros-csomagot értelmetlen népnyúzásnak állította be, az ország állapotát pedig a Mohács utáni időszakhoz hasonlította. A Fidesz által festett kép olyan mértékben eltért a valóságtól (mondhatni köszönő viszonyban sem volt a tényekkel), hogy az MSZP nem tartotta szükségesnek érdemben reagálni rá. (Más kérdés, hogy ez még a Tocsik-üggyel és a feltámadó antikommunista retorikával, valamint a később „csodálatos módon” elmaradó robbantás-sorozattal sem volt elég a győzelemhez: az MSZP az első fordulót valóban simán nyerte. A sikerhez kellett az SZDSZ váratlan bukása is, ennek okairól talán majd máskor beszélünk.) Az emlékezetes Horn-Orbán vitán Orbán még azt is megengedte magának, hogy egy évvel korábbi statisztikai adatokkal próbálja zavarba hozni a miniszterelnököt. (Magyarul: hogy szemrebbenés nélkül több millió választó szemébe hazudjon, ráadásul előre eltervezett módon.)
 
A harmadik figyelmeztető jel a ’98-as kormányalakítás lehetett volna. Ehhez ugyanis a Fidesznek koalíciót kellett kötnie a Kisgazda Párttal, azzal a párttal, amelynek programja és ideológiája – na meg vezetője – elvi alapon elfogadhatatlan volt minden demokratikusan gondolkodó politikai tényezőnek. A Fidesz a kampányban még ki is zárta a lehetőséget, később azonban – a választói akaratra hivatkozva – habozás nélkül koalíciót kötött. A két párt választási célkitűzéseit ismerve világos volt, ez nem elvi alapon, vagy közös programok alapján kötött koalíció. Ez a koalíció a hatalom megragadásáért, a kormányzás megszerzéséért köttetett. (Az igazsághoz tartozik, hogy másik alternatíva a nagykoalíció lehetett volna, egyéb variáció matematikailag nem volt. Ha mondjuk az SZDSZ 10 fővel jobban szerepelt volna…)
 
A Fidesz kormányzati tevékenységét egy alapvető kettősség jellemezte: egyfelől világosan érzékelhető egyfajta bizonyítási szándék, a Fidesz valóban eredményes ciklust akart csinálni, valóban meg akarta volna mutatni, hogyan kell jól kormányozni. Elképzelésekben, tervekben – akkor még – nem volt hiány: a megvalósításra azonban nem jutott elég erő, figyelem, energia, elszántság és legfőképpen idő.
Másfelől a Fidesz az első perctől kezdve úgy alakította a kommunikációját, hogy azzal a lehető legteljesebb mértékben képes legyen manipulálni a választókat. (Emlékezzünk csak a ’98-as választások idején feltűnt technikára,a „papagáj-kommandóra”!)
A Fidesz azóta is tartó (sőt, egyre nyomasztóbb) kommunikációs fölénye erre a tudatosságra vezethető vissza. ’98 óta egyértelműen a Fidesz tematizálja a közbeszédet, a Fidesz határozza meg, hogy miről, és gyakran azt is, milyen kontextusban beszélünk.
A Fidesz ezt kitűnően használta arra is, miről NE essen szó: a parlamenti munka átszervezése, az ellenzék megszólalásainak radikális csökkentése (ennek eszköze volt az „öninterpellációk” bevezetése is, amit aztán, sajnálatos módon a másik oldal is átvett), az ellenzék folyamatos támadása (pl. kik „keltik rossz hírét” az országnak) mind alkalmas volt arra, hogy csökkentse a lehetőségét is annak, hogy más próbálja meg a közbeszédet irányítani.
A Fidesz-kormány bukását valószínűleg éppen ez a kettősség okozta. A ciklus nem volt sikertelen, de igazából sikeres sem, hiszen érdemi lépések nem történtek. Folyt azonban a „kommunikáció hátterének megteremtése”: szervezési szinten megindult a „saját média” kiépítése, és az „ellenséges média” visszaszorítása, megindult a „szervezési források” kiépítése (Hepiend, Ezüsthajó, autópálya építések stb.), illetve 2000-től megindult, és egyre jelentősebb lett az osztogatás (ld. Széchenyi-terv). Hasonlóképpen szerepet játszhatott az is, hogy a közbeszéd tematizálásával szükségszerűen a Fideszre ragadt az „agresszív, arrogáns” jelző, ami az ideológiai konfliktusok felerősödésével, illetve erőltetésével ellenszenvessé, illetve félelmetessé tette a pártot. Erre jött még rá az akkori ellenzék kampánya, ami egyfelől a visszásságok feltárásával és figyelembe állításával, másfelől az egyre vadabb ígérgetéssel – ismét csak a várakozásokkal ellentétben – meg tudta fordítani a választói döntést.
 
A 2002-es választási vereség megerősítette a Fidesz vezetőit abban, hogy a siker (a választási győzelem) szempontjából nincs jelentősége sem az eredményeknek, sem az érdemi mondanivalónak (pl. programnak). 2002-től megindult tehát a saját kommunikációs rendszer erőltetett léptékű kiépítése: saját sajtó, saját rádiók, saját televíziók, saját rendezvények, belterjes közösségek felállítása és működtetése kezdődött. Ennek célja az volt, hogy mind több szavazót sikerüljön kontrollált kommunikációs térbe terelni: mára sikerült elérni, hogy jó 1,5-2 millió embert a kormányoldal gyakorlatilag képtelen elérni, ők kizárólag a Fidesz által kontrollált (illetve irányított) médián keresztül tájékozódnak.
A tökéletes elszigeteltségen egy komoly rés van, ami valószínűleg sokáig fejtörést okozott a kommunikációs stratégáknak: a kereskedelmi televíziók (és rádiók) éppen azért, mert szórakoztatnak, és lényegük a nagy (politikailag semleges) nézettség megszerzése, eljutnak az „akol” lakóihoz is. A legfanatikusabb híveket el lehet tiltani a tévézéstől, a nagy tömegeket azonban nem. Ennek ellensúlyozására terjedt el a mítosz, hogy a kereskedelmi tévék „baloldaliak”, sőt, a „lakájmédia” részei, hajmeresztőbb magyarázatok szerint „zsidó befolyás alatt állnak”. A lényeg az, hogy ha már kiiktatni nem lehet őket, a hitelüket mindenképp le kellett rombolni.
A zárt és kontrollált választói kör megszervezésével a Fidesz még egy elképesztően hatékony kommunikációs csatornát nyert, amelynek jelentőségét sokan (pl. az SZDSZ) a mai napig nem ismerte fel. A suttogó-propaganda, illetve az emberről emberre terjedő kommunikáció mindenhova eljut, és sokszor hitelesebbnek tűnik, mint a „hivatalos” tájékoztatás. Elkötelezett aktivistákban pedig nincs hiány, sokan éveken keresztül készenlétben álltak/állnak, hogy ott legyenek, amikor „mozdulni kell”.
Radikális változás állt be témaválasztásban is, aminek első jeleit már 2006-ban, a kampány során jól láthattuk, igazán azonban 2006-után vált nyilvánvalóvá. A változás lényege az, hogy a Fidesz.-kommunikáció nem a tényekről, eseményekről, vagy tervekről szól, hanem mindig valamilyen hátsó szándékot szolgál.
Jól mutatta ezt, hogy 2006-ban a Fidesz képes volt előjönni a „Rosszabbul élünk, mint négy éve” kampánnyal, ami, bár köszönő viszonyban sem volt az emberek hétköznapi tapasztalataival, mégis a fél országot meggyőzte. Hasonlóképpen jó bizonyíték az a tény is, hogy a Fidesz szemrebbenés nélkül képes volt két, egymásnak homlokegyenest ellentmondó kampányt folytatni az első és a második forduló előtt.
A Fidesz-kampány kudarcát valójában egy teljesen más kommunikációs megoldás, egy teljesen új, váratlan faktor okozta: a baloldalon feltűnt egy vezető, aki a kampány során a vezetők minden pozitív tulajdonságát képes volt felmutatni. Határozott volt, jól kommunikált, világos, lelkesítő jövőképpel rendelkezett, képes volt elhitetni milliókkal, hogy büszkék lehetnek magukra és képesek tenni a saját jövőjükért. Ez az érzés, ez az azonosulás volt az, amivel az MSZP le tudta győzni a Fidesz demagógiáját, és ígéret-zuhatagát.
 
A Fidesz a 2006-os vereségből is tanult: a ciklus elejétől totális kommunikációs offenzívába kezdett, aminek a célja a miniszterelnök és a kormány inkompetens voltának bemutatása volt. A Fidesz el akarta kerülni, hogy 2010-ben ismét vezetők vetélkedése alakulhasson ki, mert Orbán vezetői hatása már két ízben is kevésnek bizonyult a győzelemhez.
A cél tehát a potenciális ellenfél (Gyurcsány) hitelének teljes lerombolása volt, ehhez pedig a kormány munkájának maximális akadályozására, illetve az eredmények tagadására/bagatellizálására, a problémák, konfliktusok felnagyítására volt szükség.
Ennek a folyamatnak volt a csúcspontja 2008. március 9. a „szociális” népszavazás, amikor a Fidesz formálisan is döntő csapást mért Gyurcsányra és a kormányára.
A folyamat azóta is tart, csak a szereplők változtak némiképp: Bajnai miniszterelnöki kinevezésével egy csapásra megszűnt Gyurcsány érdemi támadása, viszont automatikusan (a jelölésének pillanatától) megindult Bajnai „amortizálása”.
 
A stratégia a várakozások szerint példátlan sikert fog hozni: egy évvel a választások előtt nem az a kérdés, ki lesz a győztes, hanem az, sikerül-e elérni a kétharmados többséget.
 
A „történelmi áttekintés” után emeljünk ki néhány fontos jellemzőt, ami miatt a médiapolitizálás árt az országnak!
1. Miután a médiapolitizálás központi gondolata a szavazatmaximálás, nem fér bele semmi olyan, ami bármelyik választói csoportnak az érdekeit sérti. A médiapolitizálás tehát szükségszerűen a status quo fenntartása, a változatlanság politikája, aminek jó kiegészítője az ígérgetés és az osztogatás. A médiapolitizálás akadályozta meg Gyurcsányt, hogy felvállalja azokat a megszorító intézkedéseket, amelyek a válságkezeléshez kellettek. De ez akadályozta meg abban is, hogy Orbán kiszivárgó beszéde után rákontrázzon annak tartalmára: bár világos volt, és akár győzelemként is el lehetett volna könyvelni, hogy zárt körben Orbán beismerte a megszorítások fontosságát, pl. a nyugdíjakon spórolt volna, Gyurcsány nem azt választotta, hogy Orbánra hivatkozva szorgalmazza a megszorítást (amire szükség lett volna), hanem azt, hogy a médiapolitika szabályai szerint „megvédje” a nyugdíjasokat az „ellenségtől”. A gazdasági racionalitással szemben, szavazatokért.
2. A médiapolitizálás akkor tud hatékony lenni, ha az üzenetek közérthetőek. A közérthetőség pedig azt hozza magával, hogy egyszerűvé és sematikussá kell tenni, még akkor is, ha ettől az üzenetek elvesztik a valóság tartalmukat. Ez azt jelenti, hogy nem lehet belemenni szakmai vitákba és nem lehet szakmai alapon érvelni, mert azt a választók jelentős része nem akarja, vagy nem tudja megérteni. A szakmai viták híján maradnak a tőmondatos kijelentések, ezek alátámasztására pedig a szimbolikus cselekedetek. (Ilyen szimbolikus cselekedet volt például a folyamatos kivonulás a parlamenti ülésről, a népszavazás, mint több éves program, a kordonbontás, vagy a közös ünneplések, fellépések szisztematikus megtagadása.) Az egyszerűsítés működését jól mutatja a népszavazás: egyszerű, mindenki számára érthető, és egyértelmű kérdéseket kellett felrakni, és egyszerű, egyértelmű válaszokat kellett rá adni, függetlenül attól, hogy a válasznak mennyi az igazságtartalma. Az eredményt aztán szabadon lehetett értelmezni, függetlenül annak valódi jelentésétől.
3. A médiapolitikában elválik egymástól a kommunikáció célja és üzenete. A jelenleg is futó ciklusban világosan felismerhető, hogy a Fidesz-kommunikációnak határozott célja van: a kormány és a kormányfő kommunikációs megsemmisítése. Annak az üzenetnek az átvitele, hogy „ez az ember és ez a kormány alkalmatlan mindenre”. Ennek a célnak alárendelve történik meg a témaválasztás: olyan kérdéseket kell megragadni, ami sok ember érdeksérelméhez köthető, és erre a sérelemre kell rájátszani. Ezzel minden kommunikáció szakmai jelleget tud ölteni, függetlenül attól, hogy mennyi szakmai tartalom van mögötte, és mindegyik el tud vezetni oda, hogy „Gyurcsány a hibás”.
Tipikus példája volt ennek a kommunikációnak a kórházbezárások kérdése, illetve a vasúti szárnyvonalak tervezett leépítése elleni tiltakozás. Szakmailag mindkettő hosszú ideje indokolt, sőt kívánatos lenne – szükséges ahhoz, hogy az adott rendszer, az egészségügyi ellátás, illetve a vasúti közlekedés végre gazdaságosan működhessen és valóban fejlődésnek indulhasson. A változás azonban nyilvánvalóan egyéni érdekeket sért – ezekre építve már fel lehet építeni egy összehangolt kommunikációt a „szétvert egészségügyről”, „reformkáoszról”, illetve a „vidék tudatos leépítéséről”. A vége tehát minden esetben az, hogy „ezek” alkalmatlanok – rosszabb esetben (és a végén egyre inkább ezzel találkozunk) gonoszak, károsak, „kiirtandók”.
4. A médiapolitika tehát személyekre, csoportokra, vagyis ellenségekre koncentrál. A fő mozgató ereje talán éppen ebben van: „ezek”, vagy mi? Nyoma sincs benne a demokráciára jellemző, egészséges versenynek – háború van benne, élet-halál harc, amelyet a gonosz „ezek” ellen a túlélésért kell vívni. A médiapolitika szabályai szerint tehát elképzelhetetlen, hogy „ezek” közül bárki is jó tulajdonsággal rendelkezzen, vagy esetleg jót csináljon. Az elmúlt négy évben ez nem is fordult elő – a Fidesz szerint.
5. Miután a médiapolitika személyekre irányul, és kizárja a szakmai megközelítést, szükségszerűen érzelmi alapú. A médiapolitikában nincsenek érvek: kiválasztott szlogenek vannak, és ezekre felépített, ezek alapján folyamatosan erősített indulatok. Az indulati kommunikáció több előnnyel is rendelkezik. Egyrészt nem kell hozzá különösebb felkészülés, elég egy tehetséges színész, vagy újságíró, aki meg tudja érinteni az emberek érzelmeit. Másrészt nem lehet vele szemben érvelni, így az ellenkező oldalnak („ezeknek”, az ellenségnek) esélye sincs arra, hogy érdemben változtatni tudjon. A fölhergelt tömeg ritkán kíváncsi a tényszerű magyarázatokra, vagy a cizellált érvekre. Sok kérdésben a kormány akkor is bukott volna, ha történetesen legalább képes lett volna eljutni az emberekhez. Az érvei úgyis süket fülekre találtak volna – egyszerűen leperegtek volna a felkorbácsolt indulat faláról.
6. A médiapolitika fideszes alkalmazása sajnos a többi pártot is arra késztette, hogy hasonló politikát folytasson. Médiapolitika, amikor az MDF „leszerződteti” Bokros Lajost, médiapolitika, amikor Fodor Gábor sorra tárgyalóasztalhoz ül a pártelnökökkel, médiapolitika, amikor Gyurcsány antifasiszta megmozdulást szervez. Médiapolitika, amikor nem lehet egy költségvetésről érdemben beszélni, mert „mit szólnak hozzá a választók”. Amikor nem lehet megnevezni a fölösleges kórházakat, a fenntarthatatlan vasúti vonalakat, vagy amikor nem lehet törvényt alkotni a Közigazgatási Hivatalokról. Médiapolitika, hogy a Köztársasági Elnök mikor szólal meg, hova megy – hova nem – kivel fog kezet és kivel nem. Médiapolitika, hogy az öszödi beszéd morális válságot okoz, miközben a fideszes szerverfeltörés – az újkori magyar történelem legnagyobb választási bűncselekménye, minő meglepetés, felelősök nélkül – nem okoz morális válságot. Médiapolitika minden előre lejátszott elnökválasztás gyakorlatilag az összes pártban, miközben a pártfinanszírozásról, képviselők díjazásáról, közpénzek tisztaságáról nem sikerül megállapodni – vagyis nagyon is sikerül, csak nem úgy, ahogy a közvélemény várná.
 
Összefoglalva tehát a médiapolitika gyakorlatilag lehetetlenné tette a valódi, érdemi politizálást, hogy a politika szereplői valóban az ország számára lényeges kérdésekről, valóban érdemi válaszokat keressenek. Lehetetlenné tette a szakmai vitát, annak a lehetőségét, hogy szakmailag korrekt, és lehetőleg a legjobb megoldások szülessenek meg.
Megszüntette az egészséges versenyt a pártok és politikusok között, hiszen nincsenek alternatívák, és nincs döntési lehetőség sem.
De sajnos ennél károsabb hatásai is vannak: a médiapolitika megszüntette a társadalmi elfogadás, a demokratikus együttéléshez szükséges tolerancia minimumát is. Ma „ezekkel” szemben (mindegy, hogy „ezeket” most komcsinak, cigánynak, zsidónak, vagy a másik oldalról éppen nácinak nevezzük) bármit lehet – lehet szabadon gyűlölni, szabadon leszólni, alázni, szabadon kirekeszteni, és sokak szerint szabadon bántalmazni, sőt ölni is. Ez is a médiapolitika, az érzelmi alapú megközelítés, a megosztás, az „élet-halál harc” eredménye.
A médiapolitika következtében egy beteg társadalmat egy gúzsba kötött politikai rendszernek kellene vezetnie. Erre nincs semmi esély.
 
A médiapolitizálással szemben az elmúlt évtizedben egyetlen ember és egyetlen jelentős alkalommal vette fel a küzdelmet: ez volt Gyurcsány Ferenc és az öszödi beszéd. Ezért kellett Gyurcsánynak mindenképpen buknia, és ezért nem volt mögötte még a saját oldaláról sem elegendő, és pláne elég szilárd támogatás.
 
Ha azonban valaha még élhető országot, és valódi demokráciát szeretnénk, érdemben politizáló, érdemben kommunikáló politikusokkal, ha befogadó közösségeket szeretnénk, valódi társadalmi szolidaritást, előbb-utóbb kénytelenek leszünk elindulni a „gyurcsányi úton”, az öszödi beszéd nyomában.
 
Valakinek neki kell állnia, és vissza kell adnia a társadalomnak a liberalizmus, a demokrácia értékeit. A politikában éppúgy, mint az egyszerű hétköznapokban.
 
Ki másra várhatna ez a feladat, mint éppen a hazai liberálisokra?
 
 

4 komment

Címkék: kampány politika választás mszp orbán fidesz gyurcsány szdsz kormány program parlament fodor liberalizmus demokrácia népszavazás miniszterelnök költségvetés liberális megújulás megosztottság

Beteljesedett?

2009.08.24. 18:27 freagle

Szándékosan vártam hosszabb időt a reagálással az SZDSZ elnökválasztása után. Nem akartam, hogy az első benyomások, az első indulat esetleg olyan erősen befolyásolhasson, hogy túl nagyot tévedjek. Bár ennek lehetősége természetesen ma is fennáll, azt gondolom, már lehetséges reális képet alkotni a dolgok állásáról.

 
1. Az elnökválasztás
Megvolt tehát a Messiás megválasztása, s a várakozásoknak megfelelően Retkes Attila futott be. Aki azonban figyelte az eseményeket, világosan láthatta: nem programok, hanem személyek, illetve mögöttük álló csoportok csaptak össze ismét – és hiába volt a példátlan vereség, a Fodor-vonal jelentősen megerősödve került ki a megmérettetésből.
 
Elmaradt ugyanakkor a helyzet részletes és mély elemzése, mind központi, mind helyi szinten: máig nem tudjuk, mi vezetett a szavazók drámai elfordulásához. Születtek ugyan jó cikkek, felvetések, sok okos gondolat elhangzott arról, miért csökkent folyamatosan, gyakorlatilag 1990, de főleg 1998 óta a támogatók száma, ugyanakkor senki nem foglalkozott érdemben azzal a ténnyel, hogy 2006-ban az SZDSZ még a nyomasztó ellenzéki sikert hozó önkormányzati választáson is a szavazatok 4,64%-át kapta (összehasonlításképp: Fidesz 17,59%, KDNP 13,24%, MSZP 12,11%, MDF 2,32%, Nemzeti Fórum 1,59%), tavasszal pedig még stabil 350.000 szavazója volt. Ehhez képest a 62.000 szavazat azt jelzi, hogy 2,5 év alatt sikerült elveszteni a szavazóink több mint 80%-át. Ostobaság azt feltételezni, hogy ehhez a drámai folyamathoz a 2006 előtti eseményeknek érdemi köze van.
Az SZDSZ-nek kétségkívül szűk mozgástere volt, de ezen belül megvolt a maga stabil támogatói köre, ami elég nagy volt a parlamenti küszöb átlépéséhez. Az elmúlt évek SZDSZ-vezetése (és helyi „nem-cselekvése”) volt az, ami ezt a stabil bázist szétzilálta.
 
Az elemzés elmaradása értelemszerűen azt hozta magával, hogy a jelölteknek érdemi programjuk sem volt. Sem idejük, sem megfelelő információjuk nem volt (nem is lehetett) ahhoz, hogy valóban felkészüljenek, és reális alternatívákat állítsanak fel. Megjegyzem, hiba is volt rájuk hagyni ezt a dolgot: a párt tagsága, és szervezetei megint megpróbálták elspórolni a munkát. Megint az elnöktől várjuk, hogy mondja meg, merre van előre, hol a kibontakozás, a siker útja. Mindenképp fontos kiemelni, hogy a jelöltek közül valóban Retkes Attila tűnt a legfelkészültebbnek, róla lehetett leginkább feltételezni, van elképzelése a jövőről.
 
Az elnökválasztást azonban már előre beárnyékolta a háttérben zajló küzdelmek híre. Jellemző módon Weinek Leonárdot azért tartották eleve esélytelen jelöltnek, mert nem állt mögötte egyik „erőközpont” sem, s az is hamar világos lett, Badacsonyi mögött valójában Kóka, Retkes mögött pedig Fodor (és Demszky?) áll. A hatalmi harc megint elterelte a figyelmet a lényegről, a problémák feltárásáról, és a valódi megoldások kereséséről.
 
Külön érdekes színfolt volt az SZDSZ-JEB állásfoglalása, ami teljesen jogosan, ráadásul vitathatatlan logikával jelezte előre, hogy ha nincsenek erre a küldöttválasztásra delegált küldöttek, akkor a küldöttgyűlés eredményei is megkérdőjelezhetőek, mi több, támadhatóak. Az derült ki tehát, hogy az SZDSZ Alapszabálya életszerűtlenül szabályozza az elnök lemondásakor kialakuló helyzetet – ugyanakkor a párt és annak vezetése meg sem próbált jogszerű és támadhatatlan megoldást találni. A legszomorúbb azonban az volt, hogy egyesek nemcsak a JEB pártatlanságát kérdőjelezték meg, de a hatáskörét, felelősségét is. Hova jut ez az ország, ha már a magukat demokratának vallók sem képesek betartani a demokrácia – rájuk nézve éppen kedvezőtlen – szabályait?
 
Ebben a közegben, a várakozásoknak megfelelően, Retkes Attila kapta meg a küldöttek bizalmát. Ez akár pozitív fejlemény is lehetett volna, ám mindjárt az első megnyilvánulásai világossá tették, hogy nem az.
 
2. Az első lépések
Az új elnök első dolga az volt, hogy a megválasztását övező örömöt és megkönnyebbülést azonnal támadásra használta fel: lemondásra szólította fel a párt frakcióvezetőjét, Kóka Jánost, aki azonban nemcsak frakcióvezető, de a párt másik – éppen vesztes – erőközpontjának emblematikus figurája is (ld. „kókisták”). Ezzel világossá vált, hogy Retkes megválasztásával megszűnt az SZDSZ-ben korábban jellemző egységre törekvés, ennek helyét az „erőpolitika” vette át: a pártszakadás a kezdetét vette.
 
Sok „fodorista” csodálkozott, és felháborodott azon, hogy Kóka János a közgyűlés „határozata” ellenére is megtartotta/megtartja posztját. Fontos azonban két dologgal tisztában lenni: a frakciók belügyeibe egyetlen pártnak sincsenek beleszólási lehetőségei, noha sokan próbálkoztak már ezzel. (Ld. Kisgazda 36-ok, kisgazdák 2000-2002, MDF) Az erőteljes konfrontáció tehát „politikai analfabetizmus” volt, hiszen első perctől kudarcra volt ítélve. Nincs más út, csak a párbeszéd. Illetve nem lett volna más – sajnos mára ez a lehetőség sem igen maradt meg.
A másik kérdés a lojalitás kérdése: Kóka miért nem lojális az SZDSZ-hez, az új elnökhöz. Meg kell mondjam, nem értem a felháborodó „fodoristákat”: miért várnak lojalitást Kókától, ha vele szemben Fodor sem volt lojális? Talán emlékszünk kettejük „heroikus küzdelmére”: az első kört Kóka nyerte, két évre megbízást kapva az elnöki feladatok ellátására. A kirobbant „választási csalás” ügy – amiről mindenki tudta, hogy technikai problémáról van szó, hasonlót korábbi küldöttgyűléseken is lehetett volna tapasztalni – azonban lehetőséget adott Fodornak, hogy idő előtt eltávolíttathassa Kókát. Ha Fodor úriember lett volna – és lojális, mellesleg – akkor az ismételt választást Kóka megerősítésére, és nem a megbuktatására használta volna fel. (És akkor most, mint szeplőtlen megmentő érkezhetett volna, és nem, mint bukott elnök.)
 
Sajnos az új elnöknek nem a belső konfliktusban elszenvedett látványos kudarca volt a legnagyobb baklövése. Ennél sokkal fontosabbnak tartom a „történelmi” bocsánatkérést – gyakorlatilag mindenért, amit az SZDSZ az elmúlt 20 évben tett.
Ez a lépés több szempontból is felbecsülhetetlenül káros volt.
Egyfelől megerősített egy sor teljesen megalapozatlan sztereotípiát. (Ld. strabagozás, korrupciózás.) Félreértés ne essék, magam is azt gondolom, hogy a párt pénzügyi helyzetét újra kell gondolni, és átláthatóvá, ellenőrizhetővé, támadhatatlanná kell tenni. Ugyanakkor azt gondolom, ennek legfőbb módja egy normális párt-, és kampányfinanszírozási törvény lenne, amit bizony az SZDSZ-nek kellene – elvi alapon! – kidolgoznia és beterjesztenie, s már az elfogadásáig – ami valószínűleg sokáig úgysem valósul meg – aszerint szervezni a működését. Ez mindenképpen jelentős „versenyelőnyt” jelenthetne a választók szemében. Azonban a korrupció vádját felvállalni a jelenlegi szabályozási viszonyok között elképesztően ostoba, és amellett merőben igazságtalan lépés volt.
Hasonlóképpen hiba volt elfogadni a „nemzetietlen” vádat – hogy az SZDSZ lemondott volna a határon túli magyarokról, és taktikai hiba a vidék elhanyagolásának beismerése.
Szintén elképesztő hiba volt az SZDSZ „agresszivitásáról és arroganciájáról” beszélni – ugyan ki, és mikor volt agresszív és arrogáns? Különösen érdekelne, hogyan lehet e jelzőket egy egész pártra vonatkoztatni? Ez – áttételesen – a teljes tagság megsértését jelenti.
Bocsánatot kért a 100 napos programért – ugyan mi más reális lehetősége volt az SZDSZ-nek? Nem támogatni és kilépni? Ez lett volna a jó megoldás? Komolyan?
Bocsánatot kért az öszödi beszéd utáni támogatásért – te jó ég, ez az ember olvasta egyáltalán az öszödi beszédet? – és a 2006. októberi kiállásért. Mégis, mi mást lehetett volna tenni Retkes szerint? Az öszödi beszéd az egyetlen valamire való kísérlet volt az elmúlt 10 évben, hogy a politika visszataláljon abba a mederbe, amiben a helye van. Nem hogy megtagadni, büntetetni kellett volna, de felvállalni és büszkén hirdetni, építeni arra, ami legalább egyszer – végre – elhangzott a magyar politikában. Ha rosszul csinált valamit az SZDSZ, az inkább a beszéd terjesztésének elmulasztása, mint a támogatás megvonása volt.
2006 őszének megítélését pedig egy mértéktartó politikusnak illene jóval árnyaltabban megtennie. Kétségtelen, hogy a rendőri fellépésnek voltak elfogadhatatlan részei is. Az SZDSZ azonban első perctől kezdve kérte/kezdeményezte ezek kivizsgálását, felelősségre vonását. Ugyanakkor 2006 őszén a kormány megdöntésére/meggyengítésére irányuló politikai puccsnak voltunk szemtanúi, ami mögött világosan kivehető volt a Fidesz tevékenysége. A határozott rendőri fellépés elmaradása az egész demokrácia szempontjából beláthatatlan következményekkel járt volna.
Bocsánatot kért a 2008 májusa óta tartó „ál-koalícióért”. Ezzel azonban az a baj, hogy a Bajnai-kormánnyal szemben valójában az SZDSZ-nek sincs alternatívája. Jöjjön az előrehozott választás? Egy erős Fidesz-kormány majd megoldja? De mit és hogyan? Tételezzük fel, hogy igaz, amit mondanak – akkor rossz a program, amivel nekiállnának a kormányzásnak. Vagy tételezzük fel, hogy.. khm… „kampányolnak”, akkor meg a világon semmit nem tudunk arról, mit terveznek csinálni. Ehhez képest a kézzel fogható, mi több, aláírt Bajnai-program mindenképpen reálisabb alternatíva.
A bocsánatkéréssel azonban nem a tényszerű hibák sora a legnagyobb probléma, hanem egyfelől az, hogy végleg elbizonytalanította az SZDSZ szavazóbázisát – azokat, akik még mindig 350.000-en voltak két koalíció és a Medgyesy-osztogatás ellenére, akik elfogadták az SZDSZ megannyi kínban született, felemás döntését, mi több, maguk igényelték azok jó részét. Ezekről az emberekről Retkes bocsánatkérése azt mondta ki, hogy ostobák voltak, amiért e „bűnök” ellenére is kitartottak. Másfelől e bocsánatkérés tovább fokozta a párton belüli ellentéteket, mert mintegy „vádbeszédként” hatott a korábbi vezetők – akik elsősorban Kókát támogatták/támogatják – ellen.
 
3. A reakció
A jól sikerült „entré” nem is maradt következmények nélkül: rövid időn belül emblematikus alakok egész sora hagyta el a pártot – Konrád, Rajk, Csécsei, Wittinghoff, Török Gusztáv Andor, hogy csak néhány, nagyon fájó nevet említsünk. Több mint 250 tag írt alá tiltakozó nyilatkozatot: a párt kettéosztódása egyértelműen megindult.
Az új (és a régi) elnök azonban nem korrigált: bár a kijelentéseit némiképp árnyalta, továbbra is a másik oldalban, a „szembeszegülőkben”, a „megvettekben” látta a problémák okát, s a távozásukban a megoldást.
 
A kilépésekkel tehát az SZDSZ kettéválása gyakorlati ténnyé vált, a kérdés mindössze az volt, hogy a távozók mikor és milyen formában alkotnak új szervezetet.
Nos, erre sem kellett sokat várni: néhány napja megalakult a Szabadelvű Polgári Egyesület, s – minő meglepetés! – az alapítói/vezetői között több neves szdsz-es politikust, többek között Kuncze Gábort és Magyar Bálintot, vagy éppen a frissen kilépett Wittinghoff Tamást és Rajk Lászlót. A frissen választott elnök, Sándor Klára – értelemszerűen – nem zárta ki az Egyesület párttá alakulását sem, amennyiben „van megfelelő támogatottság”.
Őszinte leszek: a neveket olvasva ez a társaság számomra sokkal inkább az SZDSZ, mint Retkes Attila és csapata, hiába díszíti az ő zászlajukat a három szabad madár.
 
4. Hogyan tovább?
Amit sokan vártak, tehát, bevégeztetett: az SZDSZ kettészakadt. Az egyik oldalon maradt a név (a „brand”), a madarak és a szervezet (illetve ami maradt belőle), ezzel együtt az állami források és elvben a parlamenti munka lehetősége.
A másik oldalon találjuk a „neveket”, a friss lendületet, a politikai kötöttségektől mentes újrakezdés lehetőségét.
Attól tartok azonban, hogy ez a felállás továbbra sem hordoz semmi jót a hazai liberálisok számára: a párt, a karakteres arcait elveszítve képtelen lesz eredményesen megszólítani a választóit – ez még akkor is így lesz, ha valami isteni csoda folytán a nyáron megalakuló szakpolitikai kabinetek valóban érdemi programmal állnak elő, s abból használható kormányprogramot sikerül kialakítani. (Igen, kormányprogramot írtam: egy választásra készülő pártnak azt kellene bemutatnia ugyanis, hogy képes elkormányozni az országot, nem azt, hogy kinek, mit képes ígérni. A választási program – normális esetben – a kormányprogram „lebutított”, közérthető változata, és nem egy jópofa ígérethalmaz.)
Az egyesület a neveknek köszönhetően tényező lehet a választáson – de infrastruktúra és „brand” nélkül képtelen lesz megugrani az 5%-ot. (Volt már ilyen kísérlet, gondoljunk csak a Kisgazda 36-okra!)
Az eredmény? Optimista leszek: 3,5% itt, 2% ott – két kieső politikai formáció a Parlamenten kívül. (Pesszimista verzió: 1,5% itt, 1% ott… - végeredmény ugyanaz.)
 
A realitásokon mindkét félnek el kellene gondolkodnia. Ha valóban komolyan gondolják a liberális eszmék képviseletét, nincs más valóban járható út, mint a kiegyezés és az összefogás. Retkes a pártelnök – ez vitathatatlan tény. A „nagyok” meg a „liberális hagyomány” – ez is az. Ha a két szervezet összefog – az egyik (a párt) például nekiáll végre szervezetet építeni, helyi csoportokat létrehozni, vezetőket keresni, képviselőjelölteket felépíteni, programot írni, a másik pedig a szellemi tőkét kezelni, liberális hátországot létrehozni, a helyi szellemi életet támogatni, a vezetőképzést segíteni, az elvi alapokat tisztába tenni, elvi irányokat kialakítani – ha a két szervezet között kialakul egy egészséges, a tiszteleten és a közös célok akarásán alapuló, valóban liberális együttműködés, akkor, és csak akkor van esélye a liberalizmusnak 2010-ben Magyarországon.
 

Szólj hozzá!

Címkék: kampány politika választás kóka szdsz program parlament fodor liberalizmus demokrácia stratégia koalíció liberális megújulás elnökválasztás elnök megosztottság tisztújítás küldöttgyűlés pártépítés

Gondolatok Ónody Tamás: Búcsú az SZDSZ-től cikke nyomán

2009.08.19. 13:47 freagle

Aki még nem olvasta, annak mindenképpen a figyelmébe ajánlom Ónody Tamás ÉS-ben megjelent elemzését.

 
A cikk állításaival jórészt egyetértek, van azonban egy komoly hiányérzetem: az író egyetlen karaktert sem veszteget arra a kérdésre, hogy vajon milyen szerepe volt az SZDSZ (folyamatosan közeledő, és mára beérő) csődjében a választók „területi megoszlásának”? Köztudott, az SZDSZ Budapesten képes volt bőven 10% feletti eredményeket hozni, miközben sok olyan választókörzetben, ahol inkább a falvak jellemzőek, a 3%-ot sem sikerült megugrania (néha a 2%-ot sem…). Szintén elmaradt annak a ténynek az elemzése, hogy a kezdeti időszakban az SZDSZ jelöltjeire közel másfélszer annyi szavazat érkezett, mint a párt listájára – 2006-ban viszont a lista jobban teljesített, mint a jelöltek.
 
Az első tény pontosításához tegyük hozzá: vannak olyan települések Budapesten kívül is, ahol az SZDSZ hagyományosan jól szerepel. Elég, ha Kalocsára, vagy Budaörsre gondolunk, de mondhattam volna kis települést is, például Medgyesházát, ahol Nagy Béla a szavazatok kb. 60%-át szerezte meg 2006-ban. (A teljes körzetben is 15% fölött végzett.) Talán senkit nem lep meg: ezek a helyek kivétel nélkül olyanok, ahol erős liberális jelenlét (polgármester, liberális vezetésű önkormányzat), és erős liberális személyiség(ek) van. A több ciklus óta tartó koncentrálódási folyamat (a liberális szavazatok mind nagyobb része, 2006-ban már közel fele a Központi Régióból - Budapest és Pest megye - származik) azt jelzi, hogy az SZDSZ gyakorlatilag eltűnt az ország nagy részéből: egyszerűen fizikailag nincs jelen. Nincsenek liberális helyi szervezetek, nincsenek liberális rendezvények, nincs liberális közélet, nincsenek liberális válaszok a helyi ügyekre. Így nincsenek liberális szavazók sem.
 
A második tény tovább súlyosbítja az első üzenetét: nemcsak a liberális közélet van eltűnőben, de a liberális személyiségek is. Lehet persze azzal érvelni, hogy több helyet is egyéni mandátumként szereztünk meg, a tény ettől még tény marad: a jelöltjeink már nem reális választási lehetőségek, és nem elég tiszteletreméltóak – vonzóak - lelkesítőek ahhoz, hogy maguk mellé állítsák a választókat. Ennek egyik oka az, hogy a politikusaink elszakadtak a saját körzeteik lakóitól (ld. Fodor Gábor 10% körüli, egyre csökkenő eredményét Gyöngyösön), másrészt az, hogy nincs megújulás, nincs utánpótlás, nincs vezetőképzés, de még a jelöltek tisztességes felépítése sem az SZDSZ-ben.
 
Röviden összefoglalva: az SZDSZ – éppen aktuális vezetése, Kunczétól Fodorig – semmit nem tett sem a párt társadalmi, (helyi) közéleti, szemléletformáló szerepének betöltése, a párt társadalmi beágyazódása, sem a kontinuitás biztosítása, a fejlődés fenntartása, a sokszínűség megőrzése érdekében.

Szólj hozzá!

Címkék: kampány politika választás szdsz liberalizmus demokrácia liberális párt elnök pártépítés

Indul a végjáték... (?)

2009.07.06. 16:59 freagle

A hétvégén a szabad demokraták új elnököt választanak. Korábban írtam már, a párt az EP-választás kudarcával igen nehéz helyzetbe került, ami nyilvánvalóvá tette, hogy radikális változásra van szükség.

Sajnálatos módon azonban az elmúlt időszak történései az „A-verziót”, a „hagyományos csodavárást” valószínűsítik inkább. A jelek meglehetősen riasztóak: a korábbi „nagy öregek” – igen helyesen – a háttérbe húzódtak, s így bizony elég világosan kiderült: az SZDSZ-ben nincs alkalmas jelölt a megújulás levezénylésére.
 
A felmerült három induló közül Badacsonyi Szabolcsról tényszerűen tudjuk, hogy többször, konzekvensen és nyíltan szembefordult az SZDSZ által irányított egészségügyi reformmal. A rossz nyelvek szerint azért, mert Molnár Lajos nem választotta maga mellé államtitkárnak. Ezt ugyan semmiképp sem gondolnám, de a tényt, hogy az akkori egészségügyi miniszter, bár tárgyalt Badacsonyival, mégsem tartotta alkalmasnak a második ember feladataira, mindenképpen súlyos figyelmeztetésnek tartom.
A másik jelölt Weinek Leonárd, Zugló polgármestere. Debreceni zászlóbontásán meglehetősen érdekes, ámde konkrét tartalom nélküli beszédet mondott. A „nemzeti liberális” jelző remekül hangzik – legutóbb például a Fidesz definiálta így magát a nagy „jobbra át!” előtt. Még szebb a „szociálisan érzékenyebb, a konzervatív értékek iránt sokkal nyitottabb” megfogalmazás, ami számomra igazából azt a kérdést veti fel, a jelölt egyáltalán tisztában van-e a liberalizmus fogalmával?...
A harmadik jelölt Retkes Attila, aki szinte a „semmiből robbant be” az esélyes indulók közé. Első pillantásra éppen ezért ideális választásnak tűnt: eddig nem fordult meg a nagypolitikában, így bátran beszélhet a múlt hibáiról, nem „klasszikus nagy ember”, tehát a párton belüli szerepe is teljesen más lehet, mint a korábbi vezetőké. A képet némiképp sötétítette a szóbeszéd, hogy „Demszky embere”, vagyis egy „nagy ember” már beállt mögé. Ez általában nem szokott nagyon jót jelenteni. Az igazi kiábrándulást azonban a HVG-nek adott interjúja hozta. Ebben „magyar liberalizmusról” beszél – némiképp hajolva a „nemzeti liberalizmus” ideája felé, de ami igazán ütött, az a következő: „Szakítanunk kell az SZDSZ-re eddig jellemző neoliberalizmussal, amely rengeteg negatív következménnyel járt”.
Hogy mi van? „Nincs semmi bajunk a multinacionális cégekkel” – te jó Isten, itt tartunk?!? „…a méltányos gazdaságpolitikának patriótának kell lennie” – egy liberális párt szerint?!? Úristen, mióta?!? Ez az ember lenne az SZDSZ, és a hazai liberalizmus nagy reménysége?
Emberek, ez már a vég!
 
Közben azt hallom, hogy kiújul a szekértáborok harca: a Kóka-Fodor kiszorítósdi tovább folyik. Ennek eredményeképpen a Parlamentben sikerül végképp leírni a pártot: az szdsz-es képviselők képtelenek tartani magukat a frakció fegyelemhez – ezzel formálisan nem, de gyakorlati szempontból megszűnt az SZDSZ parlamenti frakciója. A frakcióvezető be is jelenti: nem tudja garantálni a frakciótagok szavazatait. Kóka közben a kormány és az MSZP felé közeledne, Magyar az MDF felé nyitna. Az Új Generáció kollektíven megtagadja a pártot és új formáció létrehozását fontolgatja.
 
Mindezekkel a háttérben mindenki a július 12-i küldöttgyűlésre vár: elvégre ott elnökválasztás lesz – eljön tehát a Messiás, akinek munkaköri kötelessége megmenteni a pártot. A megválasztásával megtettünk mindent, ami a mi dolgunk, utána szabadon folytatódhat az egyéni szervezkedés, a széthúzás, az ad hoc ötletelés és egymás fúrása.
Tökéletesen megvalósított „A-verzió”.
 
Nem remélem, hogy bárhol is foganatja lesz, de azért még egyszer leírom: az SZDSZ kudarcáért nem kizárólag a párt egymást követő vezetői a hibásak. Ahhoz, hogy esély legyen a megújulásra, mindenkinek magának kell önvizsgálatot tartani, mikor, mivel járult hozzá a kudarchoz – akár hibás döntésekkel, akár elmaradt munkával.
Csak a helyi szervezetek megújításával, a párton belüli demokrácia megerősítésével és irgalmatlanul sok munkával lehet megmenteni az SZDSZ-t. Ehhez azonban nem Messiás kell (ez kényelmes megoldás lenne, de nem fog beválni), hanem egy művezető, valaki, aki maga is hajlandó megragadni a lapátnyelet, és leizzadni az ásásban, amíg elkészül a csatorna, ami elvezeti rólunk a szennyvizet. Valaki, aki hajlandó nekiindulni, és összeszedni azokat az építő elemeket, amiből egy építmény felhúzható – ezek többsége ugyanis ma nincs a birtokunkban. S amikor ez megvan, képes a csapatot úgy vezényelni, hogy abból rendezett, hasznos csapatmunka alakuljon ki. Nem „nyilatkozó-emberre” van szükség, vagy „hivatásos szimpatikusra”, hanem vezetőre.
És nem néhány ezer kritikusra, vagy tagra, küldöttre, hanem aktív, együttműködő, dolgozó tagságra. Nem csodavárókra, hanem csodát tevőkre – a szónak abban az értelmében, hogy képesek a senki által nem feltételezett összefogásra, megújulásra és kemény munkára.
 
Az SZDSZ jövője nem a három jelölt felelőssége, hanem mindannyiunké, minden hazai liberálisé. A mi felelősségünk, hogy a július 12-i Küldöttgyűlés a felelős, közös munka, az őszinte szembenézés kezdete legyen, és ne egy önjelölt, vagy odarugdosott (ál)Messiás eljövetele – a végjáték kezdete.

1 komment · 1 trackback

Címkék: politika választás kóka szdsz parlament fodor liberalizmus demokrácia liberális megújulás elnökválasztás párt elnök megosztottság pártépítés

Az első lépés - a bukás, vagy a megújulás felé?

2009.06.18. 17:38 freagle

Szombaton az SZDSZ Országos Tanácsa hosszas politikai vita után döntött, hogy július 4-ére tisztújító küldöttgyűlést hív össze a lemondott elnök, Fodor Gábor utódjának megválasztására.

Ezzel az OT egyszerre hozott logikus és abszurd döntést.
Logikust, hiszen az Alapszabály kimondja: az elnök lemondása esetén 30 napon belül küldöttgyűlést kell tartani és új elnököt választani.
Ugyanakkor abszurdot, hiszen tökéletesen irreális, hogy a hátralévő bő két hét elegendő legyen
  1. a fajsúlyos jelölteknek megalapozott döntés hozni az indulásról
  2. a jelölteknek legalább számukra reális és kivitelezhető alternatívát kidolgozni az SZDSZ válságának kezelésére
  3. a párt tagságának, illetve a küldötteknek felkészülni a megalapozott, a siker reményét hordozó döntés meghozatalára.
Nem véletlen, hogy nem tolonganak az elnök-aspiránsok: Fodor is, Kóka is bejelentette, hogy nem indul, később Gusztos is csak támogatást ajánlott, de a vezetést elhárította, Kuncze pedig – igen helyesen, a lehető legjobbat téve – diszkréten hallgat.
Senki nem akar egy kamikáze szervezet utolsó pilótája lenni…
 
Márpedig az OT döntésében, a július 4-i küldöttgyűlés összehívásában vastagon benne van ez a forgatókönyv:
A küldöttek – „kicsik és nagyok” – éles hangú, személyeskedéstől sem mentes vitát folytatnak a felelősségről, az okokról, meg a hibákról, aztán eljön a „megoldás pillanata”, a – szükségképpen jelentkező – jelöltek közül a küldöttek kiválasztják azt, akiről leginkább képesek elhinni, hogy majd csodát tesz, és mindenki szépen elmegy haza. A tagság megtette a kötelességét, a tagság mehet vissza drukkolni, csinálni tovább a semmit, ahogy várták tőle a vezetőik éveken át. Az új elnök meg elmegy a tévébe, ad klassz interjúkat – és csinálja gyakorlatilag ugyanazt, amit az elődei.
És eljön 2010 tavasza, amikor a szavazásnak tétje lesz, s az elvakult, „vérgőzös” SZDSZ-eseken kívül senki nem fog a pártra szavazni, még a legelkötelezettebbek sem, mert senki nem szereti elvesztegetni a szavazatát. Így jutunk el az 1% körüli eredményig…
 
Hogyan lehetne elkerülni ezt a nyomasztó jövőképet?
 
Véleményem szerint úgy, hogy a Küldöttgyűlésnek most ideiglenes („ügyvezető”) elnököt és vezetőséget kellene választania és új Küldöttgyűlést kellene összehívnia szeptemberre.
Az új elnöknek integratív személyiségnek kellene lennie: olyannak, aki nem megoldásokkal akar előrukkolni, és nem maga akar reflektorfénybe kerülni, hanem aki ki tudja hozni az emberekből (csoportokból) a gondolataikat, és képes azokat összevetni, ütköztetni, összefésülni. Olyan emberre van szükség, aki elvégzi a szeptemberi küldöttgyűlés – egyáltalán nem könnyű, nem kevés, és nem irigylésre méltó – előkészítő munkáit.
A nyárnak az intenzív párton belüli párbeszéd jegyében kellene telnie.
Ennek része kell, legyen a teljes és ellenőrizhető tagrevízió – azaz annak tisztázása, pontosan kik is azok, akik minden tekintetben megfelelnek (és meg is akarnak felelni) az Alapszabály előírásainak. Szintén ennek keretében lehetne tisztázni, hogy kikből áll és mekkora a szimpatizánsaink köre, hová lettek és mit csinálnak a néhai tagjaink, tanácsadóink, támogatóink.
Szintén fontos lenne, hogy minden helyi szervezet számot vessen (írásban) az elmúlt években végzett tevékenységével: hogy láthatóvá váljon, hol, mi történt – és hol mi NEM történt, mi ennek az oka, mik azok a feltételek, problémák, kihívások, amik a jelenlegi állapothoz vezettek.
Szintén fontos lenne, hogy a tagság – a helyi szervezetek – megfogalmazzák, számukra mit jelent ma SZDSZ tagnak, szervezetnek lenni. Mit és hogyan akarnak, tudnak, vagy szeretnének képviselni, és mit nem.
Ebből kiindulva mi az, amit képesek, illetve hajlandóak megtenni a párt megújulásáért, új tartalommal való megtöltéséért.
Csak ez után tenném fel azt a kérdést, hogy a helyi szervezetek (tagok) milyen irányt követnének a „nagypolitika” aktuális kérdéseiben.
 
Az „ideiglenes” elnök – és az „ideiglenes ÜT” – feladata lenne a megfelelő kérdések megfogalmazása, a válaszok összegyűjtése és elemzése/elemeztetése – új kérdések feltétele, és beszéd-beszéd-beszéd a helyi szervezetekkel, tagokkal, vezetőkkel. Az új vezetésnek végig kellene járnia minden szervezetet, és meg kellene ismerni „testközelből” a párt valós állapotát. Meg kellene ismerni a tagságot (néhány ezer emberről van csak szó, nem 3,2 millióról…), találkozni kellene a helyi (lehetséges) támogató „holdudvarral”, a lehetséges választókkal. Nem igét hinteni nekik, hanem meghallgatni, megismerni őket.
 
Az ideiglenes vezetés feladata a felgyűlt tapasztalatokból reális képet kialakítani a teljes szervezetről: feltárni a valódi problémákat, a valódi konfliktusokat, és a rejtőző lehetőségeket.
Egy sor problémát azonnal kezelni is kell: sok helyen értelmetlen és káros működési formák kerülnek majd felszínre, máshol fölösleges konfliktusok, megint máshol pazarlás, és – ne legyenek illúzióink – sok helyen visszaélések is. Ezeket azonnal és határozottan fel kell számolni, s ahol szükséges, a megfelelő jogi lépéseket is meg kell tenni. A megtisztulási folyamathoz, a hitelesség visszaszerzéséhez ez elkerülhetetlen.
 
Szintén az ideiglenes vezetés feladata lenne működőképes – mármint hatékony és gazdaságos – központi szervezetet és infrastruktúrát kialakítani. Ez azt jelenti, hogy racionális méretűvé kell tenni a párt kiszolgáló apparátusát, valamint a szervezői hálózatát, átláthatóvá kell tenni a finanszírozás módját, és meg kell jeleníteni a rendszerben (különösen a szervezők munkájában) a teljesítmény-elvet.
 
Ezek alapján tehát a Küldöttgyűlésre felkészülve, egy frissebb, felkészültebb, tettre készebb párt küldöttei indulnának. A párton belüli egyeztetéseknek köszönhetően reális alternatívák állnának rendelkezésre mind a képviselendő értékekről, mind a követendő stratégiáról, mind a párt egyes részeinek feladatairól, tennivalóiról. Ezekben lehetne szeptemberben megalapozott döntéseket hozni, a részdöntéseket egységes rendszerbe összefoglalni, a feladatokat konkrétan megfogalmazni és ellenőrizhetővé tenni.
 
Ezt követheti csak a személyi kérdések megválaszolása, ami nem merülhet ki az elnök (illetve az ügyvivők) megválasztásában. Legalább ilyen fontos lenne – végre – a választókerületi elnökök (leendő képviselő-jelöltek) megválasztása is – ők lennének ugyanis a garanciái annak, hogy nemcsak országos szinten, de helyben is felépül és nagyobb sebességre kapcsol a párt.
 
Ez az a megújulás, ami új életet, új színt, új értelmet adhat az SZDSZ létezésének. Lehet, hogy ez is kevés a 2010-es választáson való eredményes részvételhez (bár én látok még esélyt). De ez az az út, ami 2014-re vissza tud vezetni minket a Parlamentbe, s ami elvezethet akár a stabil közép-párti állapothoz is: ahol többé már nem a bejutás a kérdés, hanem a mérleg nyelvének feladatai – az igazi elvi politizálás felelőssége.
 
Ezért kellene ma felelősséggel dönteni, s a csodavárás helyett a kemény munkát választani.
 

Szólj hozzá!

Címkék: kampány politika választás szdsz program parlament fodor liberalizmus demokrácia stratégia liberális megújulás elnökválasztás párt elnök megosztottság tisztújítás küldöttgyűlés pártépítés

Nyílt levél az SZDSZ Ügyvivői Testületének

2009.06.12. 08:11 freagle

Kedves Barátaim!

 
Örömmel üdvözlöm a döntésetek, amellyel elfogadtátok Fodor Gábor felajánlott lemondását. Örömömbe azonban némi értetlen rosszallás is vegyül: egy ilyen választási eredmény után az ember azt várná, hogy az elnök azonnal LEMOND (nem csak felajánlja), és ugyanezt teszi a teljes Ügyvivői Testület is. Nem egy márciusi, hibásnak tartott döntés miatt, mint a „négyek”, hanem mindenkinek a maga által viselt felelősség okán.
Félreértés ne essék: én nagyon sokra tartom és továbbra is tisztelem, becsülöm és kedvelem mindőtöket, személy szerint. Azt gondolom, továbbra is értékei vagytok az SZDSZ-nek, akikre nagy szükség van. Ez azonban nem csökkenti az ügyvivőként mindenképpen rátok háruló felelősséget. Az eredmény világosan jelzi: az elvégzett munka nem volt megfelelő, s a kijelölt irány nem volt jó. Ezt ki kellett volna mondani, és vállalni kellett volna. Már aznap este, vagy legkésőbb másnap reggel.
 
Attól persze, hogy elvárható lenne az azonnali lemondásotok, még nagyon fontos szerep hárul(na) rátok: elő kellene készíteni az SZDSZ tisztújító küldöttgyűlését, ami talán soha nem volt még akkora jelentőségű, mint éppen most.
 
  • Most különösen fontos, hogy a küldöttgyűlés technikailag kifogástalanul kerüljön lebonyolításra. Ehhez rendezett, ellenőrizhető tagnyilvántartás, ellenőrizhető küldöttválasztás, és ellenőrzött jelenlét és szavazás szükséges.
  • Szintén különös jelentőssége van a menetrend meghatározásának: egy olyan „show-küldöttgyűlésnek”, mint ami az utóbbi időben jellemző volt, nem sok értelme lenne. A most következőt úgy kell megszervezni, hogy abban legyen idő és lehetőség az értelmes vitára – még akkor is, ha ezt ma már, néhányszáz résztvevővel, nehezen tudjuk elképzelni. Annakidején ment. Ehhez időre és térre – esetleg elkülönült terekre, szekciókra – van szükség. Valamint nyugalomra, annak biztos tudatára, hogy a dolgainkat magunk között beszélhetjük meg.
  • Az értelmes küldöttgyűléshez az is szükséges, hogy a tagság és a küldöttek előre felkészülhessenek: meg kell fogalmazni a megfelelő témákat, alternatívákat és kérdéseket. Mindezt azonban úgy, hogy valóban hasznos vitát lehessen belőle generálni, és nem úgy, hogy a döntések és a válaszok „előre lezsírozva” lógjanak ki belőlük. Erre azért van szükség, mert jelenleg az értelmes vitára, a tagság megmozdulására, a tenni akarás és a lehetőség megélésére a pártnak talán nagyobb szüksége van, mint a jó döntésekre. Muszáj bevonni, megszólítani, a „kormányrúdhoz engedni” a tagságot – különben semmiféle „bűvészmutatvány” nem menti meg az SZDSZ-t.
  • A témaként felvetendő kérdések közül semmiképp sem maradhatnak ki a következők:
  • Az SZDSZ szervezeti reformja: mitől lesz élet ismét az SZDSZ helyi szervezeteiben? Hogyan lehet ismét súlyt (feladatot, döntési kompetenciát, tekintélyt) adni a helyi szervezeteknek? Hogyan lehet olyan struktúrát kialakítani, ami tekintettel van az önkormányzatiság eszméjére és a választási rendszerre is? Hogyan lehet elérni azt, hogy az SZDSZ által elvesztett területeken ismét liberális szervezetek alakuljanak, liberális embereket, vezetőket találjunk? Hogyan lehet biztosítani azt, hogy a megfelelő emberek, akik a későbbi utánpótlást jelentik, megfelelő felkészítést (képzést) kapjanak? Hogyan lehet kiegyensúlyozni a helyi politika és az országos politika viszonyát úgy, hogy mindkettő kellő súlyt (de ne többet!) kapjon az SZDSZ stratégiájában?
  • Az SZDSZ stratégiai üzenete: mi az a fő ideológiai irány, amelyben az SZDSZ haladni akar? Két alternatívát is felvetek, gondolatébresztőnek:

a. Az SZDSZ ragaszkodik a „klasszikus liberális témákhoz”: hangsúlyosabban képviseli a hátrányos társadalmi csoportok (kisebbségek, romák, menekültek, melegek, fogyatékkal élők, nők, gyerekek stb.) érdekeit. Ebben az esetben az SZDSZ-t elsősorban aktivista tagokra és szervezetekre kell építeni: ha az SZDSZ valóban, nemcsak szavakban, de konkrét programokban és cselekvésben is kiáll e rétegek boldogulása mellett, ha az aktivistáink valóban ott vannak e csoportok tagjai között, és segítenek, e csoportok támogatásával az SZDSZ stabil parlamenti párttá válhatna. Ugyanakkor fontos tudni: a hátrányban lévő csoportok támogatása gyakran elválaszthatatlan a szociális jellegű kérdésektől. Ilyen módon az SZDSZ szükségszerűen balra tolódik (valódi balra…), és gyakorlatilag feladja a kormányalakító képesség lehetőségét.

b. Az SZDSZ a „liberális minimum” társadalmi elfogadtatására koncentrál: ebben az esetben a hangsúlyt az önkormányzatiságra és a helyi közösségek működésére kell helyezni. Ezekre lehet ráépíteni az ezeket összefogó rendszer, az állam működésének világos átgondolását. Ez az alternatíva sokkal szélesebb társadalmi bázist szólít meg, ugyanakkor itt sokkal erősebb versennyel is kell számolni: az elmúlt időszak tapasztalatai alapján az alapvető liberális értékek kevéssé jelennek meg, és egy „háborús helyzetben” nem feltétlenül elég vonzóak a tömeges támogatás eléréséhez. Ezért van az, hogy ennek az iránynak a nyilvánvaló kulcsa a helyi szervezetek, közösségek megerősítése.

  • Az SZDSZ pénzügyi helyzetének rendezése. Ebbe alapvetően két kérdéskör tartozik: a pénzügyi stabilitás megteremtése, és az átláthatóság és tisztaság garantálása. Honnan lesz a pártnak megfelelő nagyságú bevétele? Hogyan lehet a párt költségeit a szükségletekhez racionalizálni? Illetve: hogyan lehet olyan elszámolási, nyilvántartási rendszert csinálni, ahol az SZDSZ pártpénzei ellenőrizhetők, hogy mindenfajta korrupciós vádat ki lehessen küszöbölni? Hogyan lehet párton belül kiszűrni, ha valaki valóban saját zsebre dolgozik? A párt alapvető érdeke, hogy habozás, és gondolkodás nélkül megszabaduljon minden olyan tagtól, aki kétes ügyekkel rendelkezik.
  • A párt kommunikációs csatornáinak kialakítása. Mára minden parlamenti párt rendelkezik többé-kevésbé a saját irányítása alatt álló médiával. Az SZDSZ-nek is el kell gondolkodnia azon, hogy milyen módon tud nagy tömegben, és torzítatlan tartalommal eljutni a választókhoz. A jelenleg rendelkezésre álló eszközök nyilvánvalóan elégtelenek. (A kommunikációs eszközök közül feltétlenül kiemelendő, és úgy is kezelendő a személyes hatás, akár a tagokon, szimpatizánsokon, rendezvényeken keresztül, akár a helyi „közvélemény formálók” bevonásával.)
  • A párt rövidtávú stratégiája. Mit tegyünk az elkövetkező egy évben? Hogy viszonyuljunk a versenytársakhoz? Hogyan kezeljük a szélsőjobb megerősödését? Mit kezdjünk a Fidesz agresszív, mindent elmosó demagógiájával? Támogassuk-e tovább a Bajnai-kormányt? Mit kezdjünk az ország valós politikai problémáival? Mit kezdjünk egy lehetséges liberális alternatíva felmutatásával?
  • Személyi kérdések: a pártnak új vezetésre, új arcokra van szüksége. Olyan emberekre, akiket nem használt el az elmúlt két évtized. Friss emberekre, akik más szemszögből nézik az SZDSZ-t és ezért mást is látnak. Akik most nem egy roncsot, vagy egy probléma-hegyet látnak, hanem megnyíló lehetőségeket. Akikben éppen ezért van lelkesedés és erő ahhoz, hogy (újjá)építsenek. Jöhetnek az SZDSZ „másodvonalából”, pl. a kevésbé ismert (volt) polgármesterek, önkormányzati emberek közül, de a külső „holdudvarból” is. Most nem a „régi harcostárs” mivolt az előny – éppenséggel a frissesség, a külsős megközelítés az, amire szükségünk van. Ez egyben azt is jelenti, hogy a „régieknek” bizony hátrébb kell lépni, az árnyékba. (Nem eltűnni, nem visszavonulni, hiszen a tapasztalatukra, a megfontoltságukra az újaknak igen nagy szüksége lesz!)
  •  
Kedves Barátaim! Kedves Gabi, Laci, Gábor, Matyi, Joe, Péter, Gábor, Emese, András, Gábor és Tamás!
 
Ez a munka még rátok vár, és ne becsüljétek le ennek a jelentősségét. Egy tisztességgel előkészített és megszervezett küldöttgyűlés megalapozhatja az SZDSZ (2010-es, vagy 2014-es) újjászületését. Ha ezt is elrontjuk, a párt 2010-ben minden valószínűség szerint végleg eltűnik.
Azt gondolom, sokan vagyunk, akiknek szívügyünk az SZDSZ, s akik sokat tennénk, áldoznánk azért, hogy legyen visszaút. Az EP-választás sokaknak (sokunknak) felnyitotta végre a szemét, hogy lássuk, milyen nagy a baj. Ezért most feltámadóban van az elszánás, a tenni akarás. Most még van esély, hogy megmozduljunk és változtassunk.
Tegyétek lehetővé, hogy ezt meg is mutathassuk!
 
Barátsággal
 
freagle
 

 

4 komment · 1 trackback

Címkék: kampány politika választás kóka szdsz program parlament fodor liberalizmus demokrácia liberális megújulás elnök pártok tisztújítás küldöttgyűlés pártépítés ügyvivők