Ma az emlékezés napja van.
Úgy gondolom, minden közösséget erősebbé tesz, ha képes emlékezni azokra, akik eltávoztak belőle: a közös veszteség, s egyben a közös gyökerek felismerése összehoz és megtart, képes lehet arra, hogy a jelen vitáit, torzsalkodásait, ellenségeskedéseit is felülírja.
Különösen igaz ez akkor, ha nemcsak közös barátokra, munkatársakra emlékezhetünk, hanem igazi példaképekre, igaz emberekre, igazi nagyságokra.
A Liberális Közösség ma – sajnos, vagy szerencsére, ez nézőpont kérdése – sok elhunyt, kiváló tagjára emlékezhet.
Szolgálja mindannyiunk önvizsgálatát és növekedését ez a rövid, inkább csak gondolatébresztőnek, kezdő lépésnek szánt lista! És szolgálja a Közösség önmagára találását, megerősödését, egységét is, hiszen az elveinkben, céljainkban egyek vagyunk velük, és egyek vagyunk egymással is!
Solt Ottília (1944-1997)Pályája három jól elkülöníthető szakaszra tagolódik.
Az első periódusban - ez nagyjából a 70-es éveket fogja át - főállású szociológusként folytat tematikailag sokféle, de szellemiségét, megközelítési módját tekintve nagyon hasonló kutatást. A korabeli magyar valóság legkülönbözőbb tájait járja be, fedezi fel a maga, és teszi hozzáférhetővé mások számára invenciózus és érzékletesen megformált esettanulmányaiban.
A 80-as években, miután politikai okokból elveszti állását, ellenzéki politikusként játszik kezdeményező, mérték- és programadó szerepet a demokratikus ellenzéknek nevezett laza és korántsem egységes arculatú csoportosulás tevékenységében. Olyan kezdeményezéseket indít el, amelyek nélküle sosem jöttek volna létre, és olyan szereplőket kapcsol be, akik nélküle valószínűleg sosem találtak volna utat ehhez a körhöz. Útjára indítja, majd barátai és ,,üzletfelei" segítségével egy évtizeden át, egészen a rendszer bukásáig, életben tartja a Kádár-korszak első valóban alulról jövő spontán kezdeményezéseként a Szeta (Szegényeket Támogató Alap) mozgalmát, bizonyítva, hogy ezt is lehet, csak egy kis civil kurázsi kell hozzá.
A harmadik szakasz 1988-cal, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd a Szabad Demokraták Szövetségének a megalakulásával veszi kezdetét. Hivatásos politikus lesz, pártjának egyik meghatározó embere, a rendszerváltás folyamatának fontos szereplője. 1990-tôl szabadon választott parlamenti képviselőként és a hetilap Beszélő főmunkatársaként folytatja a hivatásos politikusi pályát. Főként a társadalom- és szociálpolitika, illetve az emberi jogok és a demokratikus játékszabályok körül zajló vitákban hallatja hangját. Szilárd és világos értékrend formálja mondanivalóját, bármilyen kérdésben szólal is meg. A taktikai megfontolásokkal nem sokat törődve szóvá tesz minden olyan jelenséget, amit ezzel az értékrenddel összeegyeztethetetlennek, a formálódó demokratikus közélet általa elképzelt szellemiségétől, írott és íratlan játékszabályaitól idegennek tart.
Egy idő után azonban úgy érzi, hogy feloldhatatlan az ellentmondás a hivatásos politikusi szerep, a politikai versengés és az ő személyes motívumai között. Már 1993 elején, hónapokkal tragikus autóbalesete előtt eldönti, a következő választáson nem indul.
Az a két és fél év, ami a részvételével zajló ,,rendszerváltó" parlamenti ciklus lezárulása után még megadatik, tetézve a baleset és a megromlott egészségi állapot következményeivel, a felületes szemlélő számára kurtára szabott elégikus epilógusnak tűnhet, noha tevékeny időszak ez is, amelyben újra felbukkannak az életpálya három periódusának vezérmotívumai: egy hajléktalanok helyzetével foglalkozó kutatás erejéig visszatér az empirikus szociológiához, a Wesley János Főiskola szociális munkás szakának beindításával és szellemi arculatának megformálásával új intézményes keretet teremt a Szeta hagyományainak folytatásához, publicisztikájával pedig továbbra is elmondja véleményét a közügyek állásáról.
(F. Havas Gábor)
„Tőle tanultam a legtöbbet a szabadság és a szolidaritás elválaszthatatlanságáról. Ő maga ezt a tudást részint génjeiben hordozta, részint a 70-es években Kemény István szegénységkutató munkacsoportjában érlelte haláláig vallott szilárd meggyőződésévé.
[…] Minden, a késői Kádár-rendszerben elképzelhető retorzió osztályrészéül jutott: állásvesztés, rendőri zaklatás, lehallgatás, letartóztatás – és ő mindezt a legtermészetesebben fogadta, anélkül hogy egyetlen percig is elfogadta volna.
Amikor ellenzéki tevékenysége miatt már szellemi feketemunkát sem kaphatott sem ő, sem élete hű társa, Nagy András, a fürdőszobában két mosógéppel festettek ruhát. Az ellenzék tagjai bizony egy idő után maguk is a Szeta támogatottjai lehettek volna. De bármilyen nehezen is nevelt Ottilia és András három gyereket, soha senkitől egyetlen fillért nem fogadtak el a maguk számára. Ha a postaládájukban egy borítékot s abban pénzt találtak, természetesnek vették, hogy az a Szetáé.”
(Demszky Gábor)
Bogdán János (1963-1999)1963. április 7-én született egy Somogy megyei kis faluban, Görgetegen. Itt járt általánosba, majd Kaposváron a Műszaki Szakközépiskolában esztergályosi képesítést szerzett. Ezt büszkén szokta emlegetni ismerőseinek. A Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző magyar-történelem szakán 1987-ben szerezte meg első diplomáját, majd a szegedi Juhász Gyula Főiskolán 1992-ben elvégezte az ELTE filozófia kiegészítő szakát. Előbb a Tolna megyei Lengyel mezőgazdasági szakközépiskolájában tanított, 1989-92 között pedig a sümegi Kisfaludy Sándor Gimnáziumban.
1992 szeptemberétől a Soros Alapítvány ösztöndíjasaként a Gandhi Alapítványi Gimnázium pedagógiai koncepciójának kidolgozását irányította, és elkészítette az irodalom és a filozófia tantervét. Ő irányította az iskola létrehozásának szervezőmunkáját is. 1993 nyarán szakmai nézetkülönbségek miatt kivált a Pedagógiai Munkaközösségből, és a JPTE Szociálpolitikai Tanszékének tanársegédje lett. Itt a szociálpolitikus képzés cigányokkal, illetve kisebbségekkel kapcsolatos programjának kidolgozásával, részben végrehajtásával bízták meg. 1994 nyarán felkérésre megpályázta és elnyerte a Gandhi Gimnázium igazgatói posztját. […]
Az állandó nyílt támadások, csatározások és lejáratások kereszttüzében szilárd akarata, jelleme s erős lélekjelenléte mégis megnyugvást és optimizmust tudott árasztani. Egyszerűen élt. Magaviselete sohasem volt hivalkodó. Az uniformist, a menedzseri megjelenést elvből kerülte. Gondolkodó alkat volt, liberális elveket vallott. A magamutogató, öntömjénező és bürokrata magatartást elítélte, kíméletlenül gúnyolta. Kollégáival, bajtársaival és a bajba jutott emberekkel mindig szolidáris volt. Az utóbbi években lehetősége és módja szerint foglalkozott a horvátországi, a romániai és bulgáriai nyomorban tengődő roma gyerekek általános és oktatási helyzetével. Alapítója volt a Roma Polgárjogi Alapítványnak. Utóbb a Soros Alapítvány roma programjának kurátora lett. Különös gondot fordított a tehetséges tanulók útjának egyengetésére. Ötletei és leleményessége révén igyekezett színesebbé, otthonosabbá tenni a diákok kollégiumi életét. Büszkeséggel töltötte el a gimnázium hagyományőrző és színjátszó csoportjának tehetsége és sikere. Nagy súlyt fektetett az iskolai társkapcsolatok kiépítésére és ápolására, nem kis részben az ő munkájának is köszönhető az a Pécs városának adományozott európai díj, amit a város a Ghandi Gimnáziummal közösen kapott meg.
Minden gondolatával és tettével a gimnázium jó hírnevének s tekintélyének gyarapításán fáradozott. Fontosnak tartotta, hogy a helyi megyei és országos kisebbségi önkormányzatok, szervezetek képviselői valóban hitelesen és következetesen politizáljanak. Bosszantotta a kicsinyes, megalkuvó, aprópénzre váltott hűbéri és gyarmatosító kisebbségi politika elburjánzása. Pécsett tagja volt a Szabad Demokraták Szövetségének. Az SZDSZ országos vezetése a tavalyi parlamenti választásokon őt szerette volna indítani a párt országos listáján, de ő ezt a gesztust gondolkodás nélkül elutasította: nem érzett elhivatottságot a mindennapi politizálás iránt. Ám a helyi és az Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat ártalmas semmittevését megsokallva úgy döntött, hogy az idén indul a helyi kisebbségi önkormányzati választáson, ahol mandátumot is szerzett. […]
1992 szeptemberétől a Soros Alapítvány ösztöndíjasaként a Gandhi Alapítványi Gimnázium pedagógiai koncepciójának kidolgozását irányította, és elkészítette az irodalom és a filozófia tantervét. Ő irányította az iskola létrehozásának szervezőmunkáját is. 1993 nyarán szakmai nézetkülönbségek miatt kivált a Pedagógiai Munkaközösségből, és a JPTE Szociálpolitikai Tanszékének tanársegédje lett. Itt a szociálpolitikus képzés cigányokkal, illetve kisebbségekkel kapcsolatos programjának kidolgozásával, részben végrehajtásával bízták meg. 1994 nyarán felkérésre megpályázta és elnyerte a Gandhi Gimnázium igazgatói posztját. […]
Az állandó nyílt támadások, csatározások és lejáratások kereszttüzében szilárd akarata, jelleme s erős lélekjelenléte mégis megnyugvást és optimizmust tudott árasztani. Egyszerűen élt. Magaviselete sohasem volt hivalkodó. Az uniformist, a menedzseri megjelenést elvből kerülte. Gondolkodó alkat volt, liberális elveket vallott. A magamutogató, öntömjénező és bürokrata magatartást elítélte, kíméletlenül gúnyolta. Kollégáival, bajtársaival és a bajba jutott emberekkel mindig szolidáris volt. Az utóbbi években lehetősége és módja szerint foglalkozott a horvátországi, a romániai és bulgáriai nyomorban tengődő roma gyerekek általános és oktatási helyzetével. Alapítója volt a Roma Polgárjogi Alapítványnak. Utóbb a Soros Alapítvány roma programjának kurátora lett. Különös gondot fordított a tehetséges tanulók útjának egyengetésére. Ötletei és leleményessége révén igyekezett színesebbé, otthonosabbá tenni a diákok kollégiumi életét. Büszkeséggel töltötte el a gimnázium hagyományőrző és színjátszó csoportjának tehetsége és sikere. Nagy súlyt fektetett az iskolai társkapcsolatok kiépítésére és ápolására, nem kis részben az ő munkájának is köszönhető az a Pécs városának adományozott európai díj, amit a város a Ghandi Gimnáziummal közösen kapott meg.
Minden gondolatával és tettével a gimnázium jó hírnevének s tekintélyének gyarapításán fáradozott. Fontosnak tartotta, hogy a helyi megyei és országos kisebbségi önkormányzatok, szervezetek képviselői valóban hitelesen és következetesen politizáljanak. Bosszantotta a kicsinyes, megalkuvó, aprópénzre váltott hűbéri és gyarmatosító kisebbségi politika elburjánzása. Pécsett tagja volt a Szabad Demokraták Szövetségének. Az SZDSZ országos vezetése a tavalyi parlamenti választásokon őt szerette volna indítani a párt országos listáján, de ő ezt a gesztust gondolkodás nélkül elutasította: nem érzett elhivatottságot a mindennapi politizálás iránt. Ám a helyi és az Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat ártalmas semmittevését megsokallva úgy döntött, hogy az idén indul a helyi kisebbségi önkormányzati választáson, ahol mandátumot is szerzett. […]
A szülő gondoskodásával és aggódásával figyelte a cigányságot érintő minden olyan jelenséget, ami e népcsoport társadalmi integrálását, felemelkedését avagy éppen annak gátját érintette. [...] Nagyon hitt a csapatszellemben, de nem egyszer panaszolta el nekem, hogy csak nagyon kevesen érzik szívügyüknek a Gandhi Gimnázium, s egyáltalán a cigány értelmiség kinevelésének ügyét.
(Konrád Imre)
Király Béla (1912 – 2009)Érettségi után önként jelentkezett a kaposvári állomáshelyű magyar királyi „Zrínyi Miklós” 7. honvéd gyalogezredbe, 1930-ban tette le a katonai esküt „karpaszományos” gyalogosként. Itt tartalékos tiszti tanfolyamot végzett, 1935-ben tizedikként avatták hadnaggyá a Ludovika Akadémián. 1935 és 1939 között a szintén kaposvári magyar királyi „Nagy Lajos Király” 6. honvéd gyalogezredben szolgált hadnagyi rendfokozatban. Az ezred tulajdonosa III. Viktor Emánuel olasz király volt, 1937. évi magyarországi látogatása alkalmával Királyt kitüntette az Olasz Koronarend lovagkeresztjével. 1939-ben főhadnaggyá léptették elő.
1939 és 1942 között a m. kir. Honvéd Hadiakadémián folytatott tanulmányokat. 1941-ben vezérkari százados lett, egy évvel később, mint a végzős évfolyam tagja, 1942 nyarán három hónapra frontszolgálati tapasztalatszerzésre a Don mellett állomásozó 2. magyar hadsereghez vezényelték. Itt 1-1 hónapot hadosztály-, hadtest- és hadseregtörzsben szolgált. A doni első beosztását korábbi seregtestéhez, a 10. könnyű hadosztályhoz kapta. A hadosztály Donhoz érkezéséig neki kellett annak védelmi állását megterveznie. A nyár folyamán lezajlott korotojaki csatában már Csatay Lajos altábornagy, a IV. hadtest parancsnokának vezérkari tisztjeként vett részt a védelmi műveletek irányításában. A frontszolgálatot követően a Hadiakadémiát a legjobb eredménnyel, évfolyamelsőként (ún. „Szobrosként”) végezte el. A végzetteket egyéves próbaszolgálatra vezényelték ki, majd letelte után ténylegesen vezérkari (vk.) tisztté vált. 1943 és 1945 márciusa között, a magyarországi harcok végéig, a Honvédelmi Minisztérium Szervezési Osztályán az elvi alosztály vezetője volt, századosként. Meghatározott időközönként hadi szolgálatot is teljesítenie kellett.
1943. december (Proskurov)–1944. április: a 201. megszálló hadosztály anyagi vezérkari tisztje. Az itt magyar zsidó munkaszolgálatosokkal szemben tanúsított emberi magatartása miatt a Jad Vasem bizottság később a „Világ Igaza” címmel tüntette ki.
1944. szeptember–októberében a 8. tábori póthadosztály anyagi vezérkari tisztje. Szálasira nem tett esküt, megbízható munkatársaiból ellenállócsoportot szervezett.
1945. március végén önként jelentkezve a kőszegi védőkörletre alakított ideiglenes dandár vezérkari főnöke, majd később parancsnokuk Ausztriába való távozása után annak parancsnoka lett. Március 29-én Király adta át a várost a szovjet csapatoknak. Hadifogságba került, ahonnan többedmagával megszökött.
1945. december 4-én a HM Igazoló Bizottsága igazoltnak nyilvánította. 1946. március 1-jével kinevezték az 1. honvéd gyaloghadosztály vezérkari főnökének Pápa, majd Tolna állomáshelyekkel. 1946-ban vezérkari őrnaggyá, majd vezérkari alezredessé léptették elő. 1947/1948-ban a HM Kiképzési Osztály vezetője, 1948/1949-ben a gyalogság szemlélő-helyettese volt. 1949-ben vezérkari ezredes lett. 1949 októbere és 1950 áprilisa között a gyalogság parancsnoka volt. 1950. március 15-től vezérőrnagy, az azévi 1950-ös díszszemlét ő irányította. 1950/1951-ben előbb a Magasabb Parancsnoki Tanfolyam parancsnoka, majd a Honvéd Akadémia parancsnoka volt.
1951. augusztus 17-én az ÁVH letartóztatta. 1952. január 15-én koncepciós perben kötél általi halálra ítélték. 1952. január 29-én ítéletét életfogytig tartó börtönbüntetésre módosították.
1956. szeptember 7-én ideiglenesen szabadlábra helyezték. A forradalom ideje alatt október 28-ig kórházban kezelték, október 31-én rehabilitálták. A megalakuló Forradalmi Karhatalmi Bizottság és a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány elnöke, valamint Nagy Imre ekkor nevezte ki Budapest katonai parancsnokának. Tőle kapta feladatul is az új Nemzetőrség megszervezését.
Tíz pontba foglalható nézetei a forradalomról:
- 1956-ban a józan hazafiak nem forradalmat akartak, hanem alapvető reformokat sürgettek.
- A forradalom célja az egyetemi ifjúság 16 pontjában került a legpontosabban megfogalmazásra, ami azonban nem követelte a kommunista rezsim eltörlését. „De az is igaz, hogy egyhangú követelés volt a mielőbbi általános, egyenlő, titkos szavazással végrehajtandó választás is. Az így létrejött Országgyűlés lett volna illetékes a kormány és a társadalom végleges formáját deklarálni. Lehetséges, de valószínű is, hogy – ha nem fosztotta volna meg az országot a szovjet agresszió a függetlenségétől – már 1957-ben az következett volna be, ami 1990-ben történt”
- A forradalom győzött. Nagy Imre többpártrendszeren alapuló kormányt alakított, mely gyorsan konszolidálta a helyzetet. A forradalom belügy, a fegyveres agresszió viszont nemzetközi ügy. Ez utóbbival szemben alulmaradt ugyan a magyar társadalom, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a forradalom győzött.
- A győzelmet a magyar fiatalok vívták ki.
- A győztes fiatalok a politikai konszolidáció biztosítása érdekében központi vezetést választottak. A ’48-as példát követve a harcoló alakulatokat Nemzetőrségbe kívánták szervezni, egységes parancsnokság alatt.
- A Szovjetunió október 30-ról 31-re virradóra fegyveres beavatkozást kezdett hazánk ellen.
- A november 1-jei semlegességi nyilatkozat a szovjet intervenció következménye, nem pedig oka volt.
- A szovjet tömb egészét erkölcsi felelősség terheli mindazért, ami történt.
- A szovjet intervenció hadüzenet nélküli háború volt. Háború volt célját tekintve, hiszen a törvényes magyar kormány megdöntésére törekedett. És háború volt volumenét tekintve is, hiszen a „Forgószél” hadműveletben mintegy 100 000 szovjet katona vett részt, körülbelül 2000 harckocsival. Ez a háború pedig szocialista országok közötti háború volt, mivel a forradalom programjában nem szerepelt a szocialista rendszer eltörlése.
- A Nyugat és az ENSZ a forradalom után elismerte annak igazságait. Raymond Aron így fejezte be A sors értelme című tanulmányát: „A magyar forradalom… győzelem a vereségben, mindörökre egyike marad azoknak a ritka eseményeknek, amelyek visszaadják az embernek önmagába vetett hitét, és emlékeztetik… sorsa értelmére, az igazságra.”
1957 januárjától a Strasbourgban létrejött Magyar Forradalmi Tanács egyik alelnöke volt. Kéthly Anna és Kővágó József társaságában tanúvallomást tett a forradalmi eseményekről az ENSZ Ötös Bizottsága előtt New Yorkban. 1957 és 1966 között tagja volt a Varga Béla elnöksége alatt működő Magyar Bizottságnak.
Aktívan kivette részét a politikai emigráció munkájában. E tevékenységének egyik jelentős állomása volt 1961-es ázsiai utazása. Számos előadást tartott a forradalomról a világ különböző egyetemein (többek között: Tokióban, Kuala Lumpurban, Manilában, Londonban, a párizsi Sorbonne-on).
Az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le, ahol 1965-ben kapott állampolgárságot. 1959-ben az Egyesült Államok Hadseregének Parancsnoki és Vezérkari Akadémiája tiszteletbeli tagjává választotta. 1966-ban PhD fokozatot szerzett (magna cum laude) a Columbia Egyetem történelem szakán. 1971-től a hadtörténelem professzora a New York-i Városi Egyetemen, a Brooklyn College-ben. 1982-ben emeritálták. 1994-ben a humán tudományok doktora.
1989-ben hazatért. Beszédet mondott Nagy Imre és vértanú társai újratemetésén. Még ez évben a Legfelsőbb Bíróság felmentette az ellene korábban emelt vádak alól, és visszaadta vezérőrnagyi rangját. 1990-ben vezérezredessé léptették elő. Az 1990-es országgyűlési választáson független jelöltként mandátumot szerzett Somogy megye 1-es számú egyéni választókerületében (Kaposvár). 1990 novemberében átült az SZDSZ-frakcióba (a pártba nem lépett be), az Országgyűlés Honvédelmi Bizottságának alelnökeként dolgozott. Mandátumát 1994-ig viselte.
1991-ben a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen elnyerte a hadtudományok tiszteltbeli doktora címet.
1993. március 11-én a Jad Vasem Intézet a Világ Igazai közé választotta, mivel 1944-ben vezérkari tisztként fellépett a hadosztálya kötelékébe tartozó zsidó munkaszolgálatosok életének védelmében. 1995-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetésben részesült.
2000 és 2002 között Orbán Viktor miniszterelnök személyes megbízottja volt a haderőreform munkálataiban. 2002-ben kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjével (katonai tagozat). 2004-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották, és elnyerte a Nagy Imre Érdemrendet is.
„1956. november 2-án reggel bent voltam a Deák téren, a hajdani BRFK-n, ott volt a Nemzetőrség Főparancsnoksága. Egyszer csak bejön egy McCarthy nevű úr, a New York Times bécsi tudósítója. Azt mondja: „Generális úr! Tudom, hogy a magyarok számítanak az amerikai segítségre. Ha ad egy segélykérő nyilatkozatot, a Times első oldalán lejön.” Erre azt válaszoltam: „Ön katonától kér politikai nyilatkozatot. Ez a miniszterelnök hatásköre.” „Félre a szőrszálhasogatással - mondja McCarthy. - A véleménye érdekel.” Mire én: „Nézze uram, nem tudom elképzelni, hogy ha Amerika bármiféle katonai segítséget ad, az ne torkollna atomháborúba.” Ez meg is jelent a New York Times harmadik oldalán. Pár hét múlva menekült voltam. Különrepülőn vittek Bécsből Amerikába. Január első napjaiban már a Harvardon tarthattam előadást, zsúfolt teremben, a teljes tanári kar és a diákság jelenlétében.”
(Király Béla)
Tardos Márton (1928-2006)1928. december 22-én született. Édesapja mérnök, építési vállalkozó volt. Szüleit 1944-ben deportálták, mindketten meghaltak 1944-45-ben.
Az általános és a középiskolát Budapesten végezte, 1947-ben érettségizett a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban. 1947-1948-ban a József Nádor Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Közgazdasági Karának a hallgatója. Ösztöndíjat kapott, így 1948-tól a Leningrádi Tervintézetben folytatta tanulmányait, 1952-ben szerzett közgazdászdiplomát.
Tanulmányai befejezése után az Országos Tervhivatalba került, osztályvezetõ-helyettesként éves és távlati tervezéssel foglalkozott. 1957-tõl 1964-ig a Kereskedelmi Kamarában, 1964-tõl 1980-ig a Konjunktúra- és Piackutató Intézetben dolgozott, mindkét helyen a magyar gazdasággal foglalkozó kutatásokban vett részt. 1976-tól a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem címzetes egyetemi docense.
1980-tól az MTA Közgazdaság-tudományi Intézete munkatársa, a gazdasági mechanizmussal foglalkozó osztályt vezette. 1987-tõl 1990-ig a Pénzügykutató Rt. elnök-vezérigazgatója. A Magyar Közgazdasági Társaság és az MTA Közgazdaság-tudományi Bizottsága tagja. Kutatásai a közgazdaság-elmélet, a külgazdaság, a pénzelmélet és a vállalatelmélet tárgykörében egyaránt kiemelkedõek.
Számos cikke, tanulmánya, önálló kötete jelent meg itthon, Európa országaiban és az Egyesült Államokban. 1990-tõl 1993-ig a Budapesti Értéktõzsde felügyelõbizottságának a tagja. 1946-tól 1947-ig a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség kerületi titkára. 1945-tõl 1956-ig a Magyar Kommunista Párt, illetve a Magyar Dolgozók Pártja tagja.
1947-1948-ban az egyetem mellett a Magyar Ifjúság Népi Szövetsége munkatársaként dolgozott. Részt vett a Petõfi Kör megalakításában, melynek végig aktív tagja volt. Az 1956-os forradalomban az Országos Tervhivatal Forradalmi Bizottságának a tagja, ezért a bukás után állásából elbocsátották, 1964-ig nem utazhatott külföldre.
1966-ban kezdett dolgozni a gazdasági reform munkálatain, 1989-ig folyamatosan részt vett a reformmal kapcsolatos kutatásokban. 1989-1990-ben a Minisztertanács világgazdasági tanácsadó testületének a tagja. A demokratikus ellenzékkel kialakulásától kezdve kapcsolatban állt. 1985-ben részt vett a monori találkozón.
1988-ban az Új Márciusi Front alapító tagja. A Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd 1988. november 13-án a Szabad Demokraták Szövetsége alapító tagja, kezdettõl részt vesz a párt országos tanácsának a munkájában. Az 1990-es országgyûlési választásokon pártja budapesti területi listájáról került a törvényhozásba. Az SZDSZ-frakció vezetõségi tagja volt ebben a ciklusban, de 1991 decemberétõl 1993 februárjáig frakcióvezetõként is dolgozott.
A rendszerváltás idején, 1987-90 között, a Pénzügykutató Rt. vezetője is volt Tardos Márton. Itt azonban nemcsak gazdasági, közgazdasági kérdésekkel foglalkozott, hiszen ő volt a Fekete Doboz videóinak első felelős kiadója, és a Pénzügykutató volt a Fekete Doboz Alapítvány kezdeményezője is.
1993 januárjától az SZDSZ ügyvivõi testületének a tagja. Az 1996. novemberi tisztújításon kimaradt a testületbõl, de 1997. január 25-tõl, ismét a párt ügyvivője. 1994 a parlamenti mandátumát a budapesti területi listán szerezte.
Tardos 12 évig volt a magyar Országgyűlés tagja. 2002-ig volt honatya, az akkori választásokon már el sem indult, akárcsak például Dornbach Alajos, az SZDSZ másik, az idősebb generációhoz tartozó tagja.
Politikailag utoljára az Orbán-kormány idején volt aktív. Ekkoriban kifogásolta a kétéves költségvetést, és kiállt a Magyar Nemzeti Bank függetlensége mellett.
2006-ban Tardos Márton a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (polgári tagozata) kitüntetésben részesült, amelyet március 15-én vehetett át.
Az általános és a középiskolát Budapesten végezte, 1947-ben érettségizett a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban. 1947-1948-ban a József Nádor Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Közgazdasági Karának a hallgatója. Ösztöndíjat kapott, így 1948-tól a Leningrádi Tervintézetben folytatta tanulmányait, 1952-ben szerzett közgazdászdiplomát.
Tanulmányai befejezése után az Országos Tervhivatalba került, osztályvezetõ-helyettesként éves és távlati tervezéssel foglalkozott. 1957-tõl 1964-ig a Kereskedelmi Kamarában, 1964-tõl 1980-ig a Konjunktúra- és Piackutató Intézetben dolgozott, mindkét helyen a magyar gazdasággal foglalkozó kutatásokban vett részt. 1976-tól a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem címzetes egyetemi docense.
1980-tól az MTA Közgazdaság-tudományi Intézete munkatársa, a gazdasági mechanizmussal foglalkozó osztályt vezette. 1987-tõl 1990-ig a Pénzügykutató Rt. elnök-vezérigazgatója. A Magyar Közgazdasági Társaság és az MTA Közgazdaság-tudományi Bizottsága tagja. Kutatásai a közgazdaság-elmélet, a külgazdaság, a pénzelmélet és a vállalatelmélet tárgykörében egyaránt kiemelkedõek.
Számos cikke, tanulmánya, önálló kötete jelent meg itthon, Európa országaiban és az Egyesült Államokban. 1990-tõl 1993-ig a Budapesti Értéktõzsde felügyelõbizottságának a tagja. 1946-tól 1947-ig a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség kerületi titkára. 1945-tõl 1956-ig a Magyar Kommunista Párt, illetve a Magyar Dolgozók Pártja tagja.
1947-1948-ban az egyetem mellett a Magyar Ifjúság Népi Szövetsége munkatársaként dolgozott. Részt vett a Petõfi Kör megalakításában, melynek végig aktív tagja volt. Az 1956-os forradalomban az Országos Tervhivatal Forradalmi Bizottságának a tagja, ezért a bukás után állásából elbocsátották, 1964-ig nem utazhatott külföldre.
1966-ban kezdett dolgozni a gazdasági reform munkálatain, 1989-ig folyamatosan részt vett a reformmal kapcsolatos kutatásokban. 1989-1990-ben a Minisztertanács világgazdasági tanácsadó testületének a tagja. A demokratikus ellenzékkel kialakulásától kezdve kapcsolatban állt. 1985-ben részt vett a monori találkozón.
1988-ban az Új Márciusi Front alapító tagja. A Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd 1988. november 13-án a Szabad Demokraták Szövetsége alapító tagja, kezdettõl részt vesz a párt országos tanácsának a munkájában. Az 1990-es országgyûlési választásokon pártja budapesti területi listájáról került a törvényhozásba. Az SZDSZ-frakció vezetõségi tagja volt ebben a ciklusban, de 1991 decemberétõl 1993 februárjáig frakcióvezetõként is dolgozott.
A rendszerváltás idején, 1987-90 között, a Pénzügykutató Rt. vezetője is volt Tardos Márton. Itt azonban nemcsak gazdasági, közgazdasági kérdésekkel foglalkozott, hiszen ő volt a Fekete Doboz videóinak első felelős kiadója, és a Pénzügykutató volt a Fekete Doboz Alapítvány kezdeményezője is.
1993 januárjától az SZDSZ ügyvivõi testületének a tagja. Az 1996. novemberi tisztújításon kimaradt a testületbõl, de 1997. január 25-tõl, ismét a párt ügyvivője. 1994 a parlamenti mandátumát a budapesti területi listán szerezte.
Tardos 12 évig volt a magyar Országgyűlés tagja. 2002-ig volt honatya, az akkori választásokon már el sem indult, akárcsak például Dornbach Alajos, az SZDSZ másik, az idősebb generációhoz tartozó tagja.
Politikailag utoljára az Orbán-kormány idején volt aktív. Ekkoriban kifogásolta a kétéves költségvetést, és kiállt a Magyar Nemzeti Bank függetlensége mellett.
2006-ban Tardos Márton a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (polgári tagozata) kitüntetésben részesült, amelyet március 15-én vehetett át.
„Marci képviselte köztünk a legnagyobb gondolati erővel azt a felismerést, hogy az ember tökéletlen tudású és motivációjú lény, s ezért az emberi cselekvést koordináló intézmények is óhatatlanul tökéletlenek. Mindegyiknek vannak erényei és gyengéi, és ez a kapitalizmus intézményeiről is elmondható. A piaci verseny általában hatékonyabban koordinálja a szűkös erőforrások felhasználását, mint az állam, sőt, bizonyos körülmények közt még igazságosabb elosztást is eredményez. De vannak problémák, melyeket rosszul kezel, és könnyen generál kirívó egyenlőtlenségeket. Mindig az a kérdés, hogy a sürgető emberi célokhoz milyen intézményi megoldások visznek közelebb. Többnyire a piac, de néha az állam. Többnyire a verseny, de néha a monopólium. Többnyire a magántulajdon, de néha a köztulajdon.
Ez a szkeptikus közelítés a kapitalizmus intézményeihez, ez tette lehetővé, hogy a rendszerváltó liberalizmusban szervesen kapcsolódhasson egymáshoz szabadság és szolidaritás, gazdasági racionalitás és szociálpolitikai komolyság. Mert 1989–90-ben a liberálisok közt evidenciának számított, hogy a piaci verseny nem öncél, hanem közösségi célok eszköze, s hogy vannak – elkerülhetetlenül vannak – nem kívánt társadalmi következményei, melyekbe nem szabad belenyugodni. Az is evidencia volt ugyanakkor, hogy a jóléti támogatásoknak összhangban kell lenniük a gazdaság teljesítőképességével, s ezért oda kell koncentrálni őket, ahol a rászorultság a legnagyobb. Az a szociálpolitika, mely fittyet hány a gazdaság teherbírásának, előbb-utóbb szociális károkat okoz. Hogy csak egy triviális példát említsek: Marci környezetében közhely volt, hogy nem lehet egyszerre béreket és nyugdíjakat emelni, és ugyanakkor adót csökkenteni. […] Az ő hivatásetikáját kevés szóval össze lehetett foglalni. A gazdasági rendszerek emberek sokaságának életét alakítják döntő, meghatározó módon. A közgazdásznak az ő javukat kell szolgálnia. Azt kell vizsgálnia, hogy az adott kényszerfeltételek közt hogyan lehet az életüket emberibbé, szabadabbá és gondtalanabbá tenni.
Ez a humanista meggyőződés vitte Marcit előbb a reformerek, majd a liberális rendszerváltók közé. Ez vonzotta a politikához, és ez tette hozzáférhetővé a kételkedés számára, amikor a politikából kiszorult.”
(Kis János)
Darvas Iván (1925-2007)Darvas Szilárd néven született 1925. június 14-én a ma Szlovákiában található Belyén. Nevét a korban azonos néven dolgozó humoristára való tekintettel változtatta meg Ivánra. 1926-tól családjával Prágában élt, majd 1939-ben került a fővárosba. 1943-ban beiratkozott a Színiakadémiára (48-tól Színművészeti Főiskola), ahonnan egy évvel később eltanácsolták. Ismét felvételizett, újra felvették, de 1944-ben a tanév a háború miatt félbeszakadt. A világégés után ismét elsőéves lett, ám ekkor osztályfőnöke, Rátkai Márton beajánlotta Várkonyi Zoltánnak, a Művész Színház igazgatójának Euridike című darabjába, Orfeusz szerepére. Így került a színházba az akkor 21 éves férfi, aki Tolnay Klári partnereként nagy sikert aratott, s a színház miatt sosem szerzett színészdiplomát. 1949-től a Madách Színház tagja, majd az ötvenes években a mozi is felfedezte magának, s olyan legendás szerepekkel növelte hírnevét, mint Makk Károly Liliomfija, vagy Fábri Zoltán Életjel című filmje.
1956-ban politikai fogolyként bebörtönzött bátyját forradalmi bizottság létrehozásával tudta kiszabadítani, melyben ugyan csak egy napig vett részt, de ezért 1957 májusában államellenes tevékenyégként értékelve három év börtönre ítélték. 22 hónap után 1959. április 4-én szabadult. Színházról persze szó sem lehetett, hiába kérte újra és újra a Művelődési Minisztériumtól, hogy ismét színpadra léphessen. Segédmunkásként dolgozott a metróépítkezésen, majd fröccsöntő munkásként. 1963-tól aztán a Miskolci Nemzeti Színház, majd a fővárosi József Attila Színház kezdte foglalkoztatni. 1965-ben Várkonyi Zoltán igazgató a Vígszínházhoz hívta, ahol a rendszerváltásig játszott. Ezt követően szabadúszó volt.
Darvas Iván sokoldalúságához nem férhetett kétség: színházi és filmszerepei mellett remekül rajzolt, karikatúrákat készített, Lábjegyzetek címmel önéletrajzi regényt írt, színdarabokat fordított és rendezett. Minden megkapható elismeréssel kitüntették – Kossuth- és Jászai-díjat kétszer is kapott –, népszerűsége az évtizedek során töretlen. Bár elmondása szerint elsősorban színházi színésznek tartotta magát, filmszerepei mellett nem lehet kézlegyintéssel elmenni. (Liliomfi, Életjel, A tizedes meg a többiek, Hideg napok, Szerelem, A Morel fiú, Film… stb.)
1990-ben újra politikai szerepet vállalt, a Szabad Demokraták Szövetsége színeiben országgyűlési képviselő lett. Mandátumát 1994-ig viselte.
1956-ban politikai fogolyként bebörtönzött bátyját forradalmi bizottság létrehozásával tudta kiszabadítani, melyben ugyan csak egy napig vett részt, de ezért 1957 májusában államellenes tevékenyégként értékelve három év börtönre ítélték. 22 hónap után 1959. április 4-én szabadult. Színházról persze szó sem lehetett, hiába kérte újra és újra a Művelődési Minisztériumtól, hogy ismét színpadra léphessen. Segédmunkásként dolgozott a metróépítkezésen, majd fröccsöntő munkásként. 1963-tól aztán a Miskolci Nemzeti Színház, majd a fővárosi József Attila Színház kezdte foglalkoztatni. 1965-ben Várkonyi Zoltán igazgató a Vígszínházhoz hívta, ahol a rendszerváltásig játszott. Ezt követően szabadúszó volt.
Darvas Iván sokoldalúságához nem férhetett kétség: színházi és filmszerepei mellett remekül rajzolt, karikatúrákat készített, Lábjegyzetek címmel önéletrajzi regényt írt, színdarabokat fordított és rendezett. Minden megkapható elismeréssel kitüntették – Kossuth- és Jászai-díjat kétszer is kapott –, népszerűsége az évtizedek során töretlen. Bár elmondása szerint elsősorban színházi színésznek tartotta magát, filmszerepei mellett nem lehet kézlegyintéssel elmenni. (Liliomfi, Életjel, A tizedes meg a többiek, Hideg napok, Szerelem, A Morel fiú, Film… stb.)
1990-ben újra politikai szerepet vállalt, a Szabad Demokraták Szövetsége színeiben országgyűlési képviselő lett. Mandátumát 1994-ig viselte.
„A tökéletes úriember - nem tud az ember elszakadni ettől az első benyomástól. Egy olyan világ öltött benne testet, ami mára végképp letűnt, többek között azzal, hogy most már ő is elment. Az a világ, amelyben a kifinomultság nem póz, hanem belénevelt kultúra, és amelyben a filmsztár művelt és nyughatatlan értelmiségi volt. Darvas Iván a takarékos mozdulatok, a jellegzetes hanghordozás, és a hátrafésült frizura mögött egy áthatóan mély és komoly személyiség volt.
Az a különös, hogy Darvas Iván nagyon valamilyen volt, nagyon önmaga, mégis sok arcát ismerjük. Mert volt honnan előbányásznia a szerepeit, volt egy erős személyiség mögöttük. Azért is volt jó színész, mert nemcsak színész volt. Hanem gondolkodó ember, író, rajzoló, rendező. Ilyen miért nincs több?
És olyan miért nincs több, úgy értem, sokkal több, aki tudja, mit jelent a játék halálos komolysága és a kemény munka játékossága? Aki forgatott vele, azt mondja, nem volt nála felkészültebb, fegyelmezettebb kolléga. A szöveget hibátlanul megtanulta, és igényelte az értelmezését, közös boncolgatását is. Ha ez megvolt, hazatérve tovább gondolkodott, az ötleteit összegyűjtötte, és e-mailben elküldte (imádta a számítógépet), szövegmódosításokkal együtt. Várta a vitát, tárgyalást folytatott a szerep tökéletességéért. Ha arról volt szó, még híres úriember mivoltát is újraértelmezte.
És olyan miért nincs több, úgy értem, sokkal több, aki tudja, mit jelent a játék halálos komolysága és a kemény munka játékossága? Aki forgatott vele, azt mondja, nem volt nála felkészültebb, fegyelmezettebb kolléga. A szöveget hibátlanul megtanulta, és igényelte az értelmezését, közös boncolgatását is. Ha ez megvolt, hazatérve tovább gondolkodott, az ötleteit összegyűjtötte, és e-mailben elküldte (imádta a számítógépet), szövegmódosításokkal együtt. Várta a vitát, tárgyalást folytatott a szerep tökéletességéért. Ha arról volt szó, még híres úriember mivoltát is újraértelmezte.
A Morel fiú-ban egy tanárt alakított, aki egy szupermarketben konyakos meggyet lop. A forgatás eredeti helyszínen zajlott, és ő a szünetben bonbonnal kínálta a stábot. Míg vidáman kóstolgatták a bonbont, valakinek eszébe jutott megkérdezni, honnan szerezte, hiszen kassza messze földön nem volt. "Hja, kérem, gyakorolni nekem is kell!" - válaszolt."
(Gyárfás Dóra)
Kérlek, gondolj az elhunytakra!
S ha teheted, folytasd az emlékezés sorát!
