Nemzeti ünnep.
Évek óta az a nap, amit növekvő feszültséggel, egyre nagyobb kínban várunk, mert tudjuk, a politikusok ki fogják sajátítani, és helyzetüktől függően hol öntömjénezésre, hol a politikai riválisaik ostorozására használják majd.
Így indult az idei év is: már hetekkel korábban megkezdődött a szerveződés, a "ki, kivel és kivel nem, hol, és hol nem" politikai cirkusza.
Aztán a természet közbeszólt: megjöttek az első meteorológiai előrejelzések, és szép sorban a kormány is, a pártok is lemondták a rendezvényeiket.
És végül lesújtott ránk a havazás és a vihar.
Azt gondoltam, végre egy nyugalmas, politikamentes ünnepünk lesz, később azonban egyre aggodalmasabban hallgattam a híreket a hó helyzetről, meg a közlekedési problémákról. Az egyre több járhatatlan útról, az elakadó autókról, kamionokról, a balesetekről, lehetetlen helyzetben rekedt emberekről.
Az első különös hír még szinte észrevétlenül érkezett: egy veszteglő kocsisor mellett fiatalok tűntek fel, teát, üdítőt, édességet és szendvicset kínáltak a bajbajutottaknak, akik először maguk sem értették a helyzetet, azt hitték, árusokkal van dolguk. De nem, ezek a fiatalok segítségként, ingyen adták az ételt és az italt.
Később egyre több felől érkeztek hasonló esetek: itt egy család fogadott be elakadt utazókat éjszakára, ott egy panzió nyitotta meg ingyen a szobáit, amott egy pékség dolgozott ingyen, egész éjjel, hogy a rászorulóknak legyen friss ennivalója. Felajánlások keringtek a neten, és köszönetnyilvánítások sora, ahogy egyre világosabbá vált: a civil társadalom megmozdult, hogy segítsen a bajba került tagjain. Amit politikusaink hosszú éveken át, oly gondosan építgettek, azt a hó és a hideg – ha csak átmenetileg is, sajnos – egykettőre eltüntette: egységesen mozdult a lakosság, a társadalom. Nem arról érkeztek hírek, hogy az emberek egymás pártállását, vallását,származását, vagy nemi identitását firtatták volna a segítségnyújtás előtt. Egyszerűen csak segítettek, mert meglátták egymásban a rászorulót, az embert, a másik magyart, akik akár ők maguk is lehettek volna. És megérezték a szolidaritást, a közösséget, ami összeköt mindannyiunkat minden nézetkülönbségünk és problémánk ellenére. Felismerték, hogy van lehetőségük tenni és segíteni, és meg is találták magukban az elszántságot, hogy a zord idő ellenére – vagy éppen hogy azért – tegyenek is.
Természetesen nagy köszönet illeti a hivatalos szervek szolgálatban lévő munkatársait is: a mentőket, a tűzoltókat, a rendőröket, a katasztrófa védelmiseket és mindenkit, aki a helyzet megoldásán, az emberek segítésén fáradozott.
Az idei március 15-e üzenete azonban mégiscsak az a felemelő és reményt adó tapasztalat:
Lehet, hogy az állam ebben a „katasztrófa helyzetben” megbukott, a nemzet azonban kitűnőre vizsgázott.
