A ciklus első felének kétségkívül legjelentősebb hatású, és mindenképpen legnagyobb társadalmi visszhangot kiváltó változása az egészségügyi reform volt. Az elmúlt egy év során azonban a viharok elültek, az indulatok lecsillapodtak, s az egészségügy jórészt ismét kikerült a közgondolkodásból. Pedig a kérdés továbbra sincs rendezve, az átalakulás nem ment végbe, és a közeljövőben ismét jelentős változtatások várhatóak.
Ahhoz, hogy értsük, mik is valójában a problémák az egészségügyben, mi is történt az elmúlt években, szükséges, hogy kicsit visszább tekintsünk. Ezt a célt szolgálja Ez a bejegyzés.
I. Az egészségügy változásai a rendszerváltás után
Bár sokan úgy tartják, az elmúlt évtizedekben szinte semmi nem történt az egészségügyben, fontos kiemelni, hogy e kérdéssel valójában az összes kormány érdemben foglalkozott, és több, alapvető jelentőségű változást is sikerült végigvinni.
- 1989-ben, még a Németh-kormány különítette el a társadalombiztosítás kasszáját a központi költségvetéstől, s ugyanebben az évben tették lehetővé egészségügyi vállalkozások működését.
- 1992-ben az Antall-kormány vezette be a háziorvosi rendszert, s 1992-93-ban kezdődött meg a finanszírozási rendszer átalakítása a tb-önkormányzatok létrehozásával. (E lépést a Fideszen kívül minden párt támogatta.)
- 1995-96-ban a Horn kormány (és a Bokros-csomag) idején vette kezdetét a kórházi kapacitások elkerülhetetlen csökkentése, 1997-ben pedig megszületett az egészségügyről szóló, az ágazat működését alapvetően máig is meghatározó 1997. évi CLIV. törvény.
II. Egészségügy a Fidesz-kormány alatt
Az 1998-ban kormányra kerülő Fidesz – ahogy több más területen is – komoly ambíciókkal, jelentős célkitűzésekkel, és egy sor konkrét elképzeléssel fogott az egészségügy további átalakításához. Ezek közül emeljünk ki néhányat:
- „…a Kormány létrehozza az Egészségfejlesztési Kutató Intézetet, és megbízza problémafeltáró, adatgyűjtő, döntés-előkészítő feladatokkal.” / Az Orbán-kormány valóban létrehozta az Egészségfejlesztési Kutató Intézetet, ám ez az intézmény még a ciklus alatt meg is szűnt, azt az adatgyűjtő funkcióját pedig, amire megalkották, sosem látta el.
- „Az iskolai tananyag részévé teszi az egészségvédelmet, a kábítószerek, a dohányzás és az alkohol elleni küzdelmet.” / E téren nem történt előrelépés.
- „A Kormány olyan pénzügyi alapot teremt, amelynek forrása az alkohol és a dohánytermékek jövedéki adójának egy része, és amelyet az egészségmegőrzés céljaira fordít.” / Ez az alap máig sem lett létrehozva.
- „Megalkotja a nemdohányzók védelméről szóló törvényt.” / A törvény elkészült, több módosítással ma is érvényes.
- „A Kormány a szűrővizsgálati módszereket a nemzetközi tapasztalatok alapján felülvizsgálja és a szükséges hatásos programokat bevezeti.” / E téren nem történt előrelépés.
- „A családorvoslás feladatát a gyakorlatban is kiterjeszti a betegség-megelőzésre.” / E téren nem történt előrelépés.
- „Az egészségügyben a Kormány csökkenti az állam közvetlen irányítási funkcióit: szerepe főként a jogszabályalkotásra és a hatósági feladatokra fog összpontosulni. Az állami tulajdon az egészségügyi felsőoktatás intézményi betegellátó tevékenységében fog erőteljesebben megjelenni.” / Itt sem történt semmi, a célkitűzés pedig több, mint érdekes a Fidesz elmúlt években folytatott politikája tükrében.
- „Az egészségtudományi egyetemeken megteremti a népegészségügyi szakemberek képzését és programot dolgoz ki a középszintű szakemberek utánpótlására a munkaügyi központokhoz rendelt források felhasználásával.” / E téren sem történt semmi.
- „Az alap- és járóbeteg-ellátásban a Kormány támogatja a magántulajdon szerepének megerősödését valódi és funkcionális magánosítás formájában. Ugyanakkor létrehozza az egészségügy tervezeti és szabályozott piacát. A Kormány folytatja az alapellátás fejlesztését, melyet stratégiai fontosságúnak tekint. A háziorvosi, házi gyermekorvosi rendszert magánosítja és az ellátásén felelőssé teszi.” / E téren a Gógl-féle praxis-privatizáció hozott többek által vitatott eredményeket, miközben a járóbeteg ellátás privatizációjából semmi sem valósult meg. A „szabályozott piacról” nem is beszélve.
- „Az egészségügyi rendszert nyitottá kell tenni a befektetni hajlandó magántőke előtt is.” / Ez is inkább a mai Fidesz-politika tükrében érdekes…
- „A kórházak finanszírozását kiszámítható normatív teljesítmény-finanszírozásra szándékszik helyezni.” / Ez a későbbi TVK tervezete, a Fidesz-kormány nem vezette be.
- „A polgárok biztonságának erősítése érdekében egységes országos sürgősségi betegellátó rendszert valósít meg. Az ügyeleti szolgálat megerősítése nem halasztható tovább.” / E téren sem történ előrelépés.
- „A Kormány feladatának tekinti a betegellátás minden területén az ápolás fejlesztését.” / E téren sem történ előrelépés.
- „A Kormány fontos feladatának tekinti a gyógyszer-támogatási rendszer átalakítását, mely szerint a támogatásokat költség-hatékonyan, átláthatóan, világos szabályok alapján kell elosztani.” / Az elvek talán ismerősek… A valóságban az egészségügyi miniszter kötött megállapodást a gyógyszergyártók képviselőivel a gyógyszerárak alakulásáról.
- „A közgyógyellátás területén olyan változtatásokat eszközöl, amely szerint a szociálisan rászorultak ingyenesen juthatnak hozzá az összes számukra szükséges gyógyszerhez.” / E téren sem történ változás.
- „Rendezi az egészségügyi szektor bérhelyzetét és új bérrendszert vezet be. A jövedelem növelését új források bevonásával, adó- és járulékpolitikai változásokkal fogja megteremteni. Céljául tűzi ki a tisztes visszavonulás lehetőségének biztosítását. Ennek fő eszköze a praxisok forgalomképessé tétele.” / Az ígért duplázás (illetve 400%) helyett kb. átlag 25%-ra futotta.
- „A Kormány a társadalombiztosítási önkormányzatok megszüntetését, illetve az alapok irányításának és felügyeletének a Kormány hatáskörébe történő ideiglenes áthelyezését látja indokoltnak.” / Ez mindjárt a ciklus elején megtörtént, ugyanakkor az Orbán-kormány nem talált megoldást a TB-kassza kezelésére, így az lassan visszakerült a költségvetésbe.
- „Az egészségügy reformjának keretén belül a Kormány kidolgozza annak mechanizmusát, miként lehet növelni az egészségügyi szolgáltatások finanszírozásának hatékonyságát, és emellett vonzó intézményi formákat alakít ki annak érdekében, hogy az egészségügyi szolgáltatások költségeinek növekményét egyre nagyobb arányban lehessen nem állami forrásokból finanszírozni.” / Ez is érdekes célkitűzés!
- „A Kormány célja, hogy négy év alatt csaknem felére, 25%-ra csökkentse a társadalombiztosítási járulék mértékét.” / A 39%-os járulék 6+2%-kal, 31%-ra csökkent, miközben a fix összegű egészségügyi hozzájárulás 2100,- Ft-ról 4000,- Ft fölé nőtt.
- „A Kormány az egészségbiztosítás rendszerén belül megkezdi a biztosítási rendszer reformját. A reform fenntartja a mindenkire kiterjedő, szolidaritás alapú egészségbiztosítás elvét, de tágabb teret enged a magán és közösségi kezdeményezéseknek. A Kormány a szolidaritás alapelvű járulékra épülő finanszírozást tekinti az Alapbiztosítás forrásának. Ennek érdekében átalakítja a finanszírozási rendszert oly módon, hogy minden biztosított járulékkal fedezett legyen.
- Olyan kétszintű biztosítási rendszert kíván létrehozni, amelyben az Országos Egészségpénztár feladata a járulék-nyilvántartás, a begyűjtőn járulék capitáció szerinti szétosztása az elismert pénztárak között. A területi elismert pénztárak nyújtják az alapbiztosítást minden állampolgárnak, továbbá kiegészítő biztosításokat nyújtanak egyéni szerződés szerint. E pénztárak közvetlen szerződő partnerei a szolgáltatók szövetségének.
- A Kormány az ellátórendszer valamennyi területén szabályozott piaci mechanizmust igyekszik érvényesíteni. Forrásbevonási céllal is szorgalmazza a járulékalapú kiegészítő biztosítási rendszer létrejöttét. Támogatja a díjra épülő üzleti egészségügyi biztosítók és biztosítási szolgáltatások létrehozását.”
- „A járulékfizetők pénzének védelmében a Kormány felállítja a társadalombiztosítási felügyeletet, amely ellenőrzi az elismert pénztárak tevékenységét.” / Ez is elmaradt.
(A felsorolásban vastag betűvel szedtem a fontos elemeket, kék színnel azokat a lépéseket, amelyek a 2006-7. reform során valósultak meg, pirossal pedig azokat, amelyek egyszerűen elmaradtak.)
Első lépésként, az ígéreteknek megfelelően a kormány azonnal megszüntette a TB-önkormányzatokat, ideiglenes jelleggel létrehozta az OEP-et, amit a Miniszterelnöki Hivatal (később a Pénzügyminisztérium, majd az Egészségügyi Minisztérium) ellenőrzése (irányítása) alá rendelt. (Azóta is ott van.)
A nagyszabású tervek megvalósításához Orbán Viktor egészségügyi miniszternek Gógl Árpádot, a MOK korábbi elnökét választotta, a biztosítási rendszer átalakítására pedig önálló államtitkárságot hoztak létre a Miniszterelnöki Hivatalon belül, Selmeczi Gabriella vezetésével. Apró szépséghibája a dolognak, hogy e két felelős a legalapvetőbb kérdésben a finanszírozás mikéntjében közelítőleg sem értett egyet: míg Selmeczi – értelemszerűen – a több biztosítós rendszer híve volt (ez volt egyébként a Fidesz választási ígérete, és ez szerepelt, bár nagyon óvatosan, a kormányprogramban is), Gógl egyértelműen az egységes OEP megtartását preferálta.
Az államtitkár elképzelései 1999-ben kerültek előterjesztésre „Az egészségbiztosítási rendszer továbbfejlesztése Magyarországon 1998-2001” címmel.
„A vitaanyag középpontjában az egyetlen társadalombiztosító – az OEP – több biztosítóval való felváltása állt. A szerzők várakozása, hogy a több-biztosítós versenyszerű egészségbiztosítás hatékonyabban reagál a lakosság szükségleteire, s a polgárok érdekében erősen megelőzés-irányultságú, finanszírozható és költséghatékony, amely – mintegy ráadásként – elősegíti az egyéni felelősség megerősödését a saját egészségért.
A vitaanyag szerzői szerint a versengő biztosítók hatékonyabban szolgálják a minőségi egészségügyi ellátást, mintha azt csupán kormányzati direktívák próbálnák kikényszeríteni. A verseny nem elsősorban az alapbiztosításban lenne, hanem a kiegészítő biztosításban, mely olyan területekre terjedne ki, mint a prevenció, a komfortfokozás az ellátás különböző szintjein, az önrészesedés átvállalása. Azonban – remélik – a jól működő kiegészítő biztosítási rendszer segítségével egészségesebbé tett állampolgárok kisebb kiadást jelentenek az alapbiztosításban is, így ez megtakarítást jelent, ami színvonalemelésre fordítható.
A megreformált egészségbiztosítási rendszer továbbra is szolidaritási alapú marad, vagyis munkajövedelem-arányos járulékból tartják fenn, s nem az individuális ekvivalencia alapján számított biztosítási díjból. Az elismert egészségpénztáraknak nem lenne módjuk a nagyobb kockázatot jelentő személyek távol tartására, mert tilos lenne a belépők közötti válogatás, aki belépésre jelentkezik, az nem utasítható vissza.
A vitaanyag a több-biztosítós modell két lehetséges verzióját vázolja fel, amelyekben az közös, hogy a 10 millió magyar állampolgár mindkét esetben 3-4 nonprofit alapon működő biztosító között oszlik meg, melyek élén választott önkormányzat áll. E biztosítók elismert egészségpénztárak, s az alapbiztosítás felett kiegészítő biztosítási csomagokat dolgozhatnak ki az igényeknek megfelelően, és biztosítási díj ellenében kínálhatják. Az alapbiztosítás szolgáltatásai minden elismert egészségpénztárnál egységesek és törvényben rögzítettek, akárcsak az értük fizetendő egészségbiztosítási járulék. Az elismert egészségpénztár csak akkor kaphat működési engedélyt, ha a csatlakozók létszáma eléri vagy meghaladja a 600 ezer főt, mert becslések szerint legalább ekkora az a kockázatközösség, amelynél „kiegyenlítődés” jöhet létre, s finanszírozhatóvá válnak a nagy költséggel járó beavatkozások. Az egészségbiztosítási járulékot az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal (APEH) szedi be és osztja szét meghatározott fejkvóta szerint az egészségpénztárak között. A fejkvóta az egy főre eső átlagot az életkorral korrigálná.
Az A) verzió szerint a jelenleg az OEP területi szerveiként működő megyei egészségbiztosítási pénztárak közül 3-4 regionális feladatot kapna és önálló egészségpénztárrá alakulna (a vitaanyagból nem derül ki egyértelműen, hogy ez miképp történne, de úgy tűnik, egy-egy kiemelt megyei egészségpénztár bekebelezne 3-4 szomszédos megyei egészségpénztárat), ez alól a főváros és környéke képezne kivételt, itt ugyanis a jelenlegi OEP lenne a regionális egészségpénztár (az OEP saját területi szervét kebelezné be). A biztosítottak automatikusan az állandó lakóhelyük szerinti regionális egészségpénztárhoz tartoznának, ami nagy adminisztratív könnyebbség, mert nem szükséges az ország teljes lakosságának valamely egészségpénztárhoz való belépését „leadminisztrálni”. Ez a vitaanyag szerint azzal az előnnyel jár, hogy országosan megszűnik a monopolhelyzet, hátránya viszont, hogy megismétlődik regionálisan. Azonban az kétségtelen előny, hogy a forrásallokációról decentralizáltan döntenek, ami várhatóan már önmagában is hatékonyságjavító. További előny, hogy ezeknek a regionális egészségpénztáraknak az infrastruktúrája gyakorlatilag készen áll, így rövid időn belül megkezdhetnék működésüket, de hátrány, hogy csak nagy nehézségekkel tudnák tevékenységüket kiterjeszteni az egész országra.
A B) verzió szerint megmaradna a jelenlegi OEP, s a megyei egészségpénztárak mint annak területi szervei, viszont alakulna két-három országos hatáskörű elismert egészségpénztár. A biztosítottak beléphetnek az új egészségpénztárak valamelyikébe, aki ezt nem teszi, automatikusan az OEP-nél marad. (Csehországban hasonló reformlépés nyomán a lakosság 60 százaléka maradt a volt egyedüli társadalombiztosítónál.) Ezzel országosan is megszűnne a monopolhelyzet, viszont az új egészségpénztárak infrastruktúráját a semmiből kell megteremteni, ami meglehetősen költséges, s a működési költségek jelenleginél magasabb szintje az indulás után is tartósan fennmarad (a vitaanyag szerint a bevételekből plusz egy százalékot kell a működésre fordítani). Az egészségügyi szolgáltatók költségei is emelkednek, mivel egyszerre esetleg több (vagy az összes) egészségpénztárral kell szerződéses viszonyban lenniük, s ugyanennyi elkülönült adminisztrációt és elszámolást intézniük. A vitaanyag megfogalmazásaiból és az érintett politikusok nyilatkozataiból úgy tűnik, hogy ezt a verziót előnyben részesítik a másikkal szemben.
A szerzők szerint nem szükséges, hogy a polgárok összessége bármely fent ismertetett verzió megvalósulása esetén valamely elismert egészségpénztárhoz tartozzon. Az, aki bizonyos jövedelemszintet elért, szabadon választhat egy elismert egészségpénztár és egy üzleti („igazi”) egészségbiztosító között, másképp fogalmazva, választhat a társadalombiztosítás és a magánbiztosítás között. Azt azonban senki nem tehetné, hogy nem lesz biztosított. Aki a magánbiztosítás mellett dönt, annak nem kell egészségbiztosítási járulékot fizetnie (s munkáltatójának sem). Az éves jövedelemszint meghatározását a vitaanyag azzal indokolja, hogy a jövedelemeltitkolóknak ne legyen módjuk kibújni a járulékfizetés alól.
A vitaanyag szerzői tisztában vannak azzal, hogy a magánbiztosítás megengedése, még ha csak egy szűk, magas jövedelmű réteg számára nyitva álló lehetőségről van is szó, a legnagyobb járulékfizetők társadalombiztosításból való kivonulását jelenti, ami az ellátások színvonalát jelentősen rontaná, és a központi költségvetést folyamatos beavatkozásra kényszerítené. Ennek veszélyét úgy kívánják elhárítani, hogy a magánbiztosító fizette egészségügyi ellátást ÁFA-kötelessé tennék, s az így keletkező bevételeket az elismert egészségpénztárak támogatására használnák fel. A szerzők szerint a magánbiztosítás korlátozott engedélyezése (véleményük szerint a lakosság 10-15 százaléka lenne érintett) azzal az előnnyel jár, hogy lehetőséget ad tőkebevonásra az egészségügyben, fokozza a versenyt, a magasabb jövedelmű rétegek valójában jobban hozzájárulnának a társadalombiztosítás költségeihez, mint eddig tették, s szürkül a feketegazdaság. Hátrány viszont az emiatt keletkező politikai feszültség.
A vitaanyag javasolja az Állami Társadalombiztosítási Felügyelet létrehozását, amelynek hatásköre nem csupán az elismert egészségpénztárakra, hanem a nyugdíjügyekre is kiterjedne, s egy tárca nélküli miniszter vezetése alatt állna.”
(Németh György: Az egészségbiztosítás reformja; 2002.)
Az államtitkár vitaanyagára gyorsan érkezett a miniszter ellenjavaslata, az „Előterjesztés a kormány részére az egészségügyi rendszer továbbfejlesztéséről”.
„A tervezet szerint az egészségbiztosítási rendszernek olyan formáját kell megvalósítani, amely a szűk pénzügyi mozgástérre tekintettel a rendelkezésre álló összegből a lehető legkisebb működési költség mellett a lehető legnagyobb egészségnyereség elérését teszi lehetővé. Mivel az egészségügyben a szolgáltató szabja meg az igénybevevő szükségletét (szemben a piacgazdaság minden más ágával, ahol a kereslet hívja életre a kínálatot), ezért csak a közfinanszírozás képes arra, hogy a szolgáltatást vásárlók előnyére változtassa meg az erőviszonyokat, s leszorítsa a költségeket (árakat). A magánfinanszírozás arányának növekedése a magasabb árszínvonalú szolgáltatások arányának, s ennek következtében az összköltségnek a növekedését eredményezi.
Mindebből következik, hogy „a nemzeti kockázatközösséget fenntartó, egységes, szervezeti reformokkal és szolgáltatást vásárló szerepének megerősítésével költséghatékonnyá tett társadalombiztosítás képes adott forrásból a lehető legtöbb egészségnyereséget eredményező egészségügyi szolgáltatást megvásárolni”. Az OEP problémái nem elviek és nem rendszerbeliek, hanem a működés és a működtetés zavaráról van szó. Az OEP-t átgondolt szervezeti reformokkal kell a hatékony vásárlói szerep betöltésére alkalmassá tenni. A szervezeti reform fontos eleme a hét tervezési-statisztikai régiónak megfelelő szervezeti felépítés kialakítása.
A tervezet szerint a társadalombiztosítás által finanszírozott alapvető egészségügyi ellátásokat törvényben kell meghatározni, de ez nem jelenthet szegénybiztosításra való szűkítést, az alapellátásnak „magában kell foglalnia az összes egészségi állapot szempontjából fontos orvosi szolgáltatást, és minden ismert betegségre kell legalább egy, hatásos gyógymódot tartalmaznia”. Szó nem lehet a magasabb jövedelmű rétegek társadalombiztosításból való kilépéséről: a magánbiztosítás nem nyerhet teret a társadalombiztosítás rovására, hanem annak kiegészítéseként, a differenciált igények kielégítésében lehet szerepe, s alapvetően az ellátás körülményeire és az igénybevétel módjára terjedhetnek ki.
Habár több biztosító híján nincs biztosítók közötti versenyhelyzet, kiépítendő az egészségügyi szolgáltatások piaca, s ösztönzendő a verseny. Ennek alapfeltétele az amortizáció beépítése a szolgáltatási díjakba, ami egyúttal az ellátórendszer privatizációjának is alapfeltétele. Az egészségbiztosítás monopszóniája és a privatizált, magántulajdonú egészségügyi ellátórendszer a „nyerő páros”.”
(Németh György: Az egészségbiztosítás reformja; 2002.)
A két elképzelés között dúló küzdelem átláthatatlanságát jól jelzi, hogy még maga Gógl Árpád miniszter is írt olyan levelet a Fidesz frakciónak, amelyben a több biztosítós rendszer előnyeit dicséri, a felvetődő ellenvetéseket pedig magyarázza.
A patthelyzet végül Selmeczi Gabriella politikai bukásával (Lockhead-botrány) oldódott meg: gyakorlatilag senki nem vette át a helyét, ilyen módon a kérdésből az Orbán-kormány „feltűnés nélkül” ki tudott hátrálni, anélkül, hogy a döntésről érdemben, akár pro, akár kontra nyilatkozni kellett volna.
Közben – 2000-ben – elkészült a Gógl-vezette tárca struktúraátalakítási törvénye. A javaslat hierarchikus rendbe szervezte vona az egészségügyi szolgáltatókat. Az általános kórházak három szintjét (alap – komplex – térségi) a szakkórházak és a kiegészítő intézmények (gondozók, ápolási intézmények, szakambulanciák) rendszere egészítette volna ki. Az alap és járóbeteg ellátást az önálló praxisok, illetve ezekre építve a szakrendelések és rendelőintézetek hálózata biztosította volna.
A javaslat fontos pontja volt, hogy az ellátandó feladatkörök meghatározását az egészségügyi miniszter hatáskörébe utalta, vagyis a törvény mellékleteként a végrehajtáshoz szintén egy besorolási listát kellett volna készíteni.
Ekkorra azonban már 2000-et írtunk, és a kormány felmérte, hogy a ciklusból hátralévő szűk két évben nem képes az átalakítást sikeresen befejezni. Így a törvényjavaslatot ejtették, Góglt pedig hamarosan Mikola István váltotta az egészségügyi miniszter bársonyszékében.
Az új miniszter azonban nem hozott új koncepciót. Irányítása alatt mindössze két, a közvéleményt foglalkoztató – és egészségügyi témájú – változás történt. Az egyik az első kórházprivatizációs törvény kidolgozása és elfogadtatása (ennek kapcsán a Parlamentben is védte a szegedi – fideszes – városvezetés kórházprivatizációs törekvéseit), a másik pedig a 2010-ig szóló Népegészségügyi Program összeállítása, amit a Parlament 90%-os többséggel fogadott el. Mindkét lépésnek megvolt a maga „apró szépséghibája”. Az elsőnek az, hogy hamar kiderült, a kórházprivatizációnak maga az előterjesztő miniszter sem támogatója. Az a fura helyzet állt elő, hogy a törvény megalkotója lett a későbbiekben a kérdés legádázabb ellenzője.
A népegészségügyi programmal pedig az volt a baj, hogy már a kétéves költségvetés elfogadása után készült el, így esély sem volt rá, hogy valóban megfelelő forrásokat lehet allokálni a meghatározott feladatokhoz. (A népegészségügy kérdésére a későbbiekben még visszatérek.)
Összegezve tehát az 1998-2002. ciklus, az Orbán-kormány időszaka úgy telt el, hogy sok, valóban fontos kérdés terítékre került – mégsem sikerült egyetlen valóban érdemi lépést sem tenni a rendszer átalakítása érdekében.
Zárásként hadd idézzek Mikola István utolsó miniszterként adott interjújából, amit az ATV-nek adott:
„Mikola István: - Hát nézze, az én időszakomban a legnagyobb lépés az egészségbiztosításnak az ágazat irányítása alá kerülése volt. Ez azt jelentette, hogy a szakmapolitika a végrehajtás eszközrendszerét megkapta. Az intézményi átalakulási törvény korszakos törvény a magyar egészségügyben. Én az évszázad törvényének jeleztem ezt, és azt gondolom, hogy az is. … Érdemi részekhez nem fognak hozzányúlni. Ez a kórháztörvény egy európai törvény. Én azt gondolom, hogy nagyon örülnek azok, akik utánam jönnek, hiszen óriási lehetőséget nyit meg az intézmények átalakulásában. Meg is kezdődött. Hát az intézmények ugrásra készen állnak. Ezt a folyamatot már megakadályozni nem lehet, nincs is józan erő, amelyik erre készülne. A parlament meg más. Nézze a politika más, ott az ellenzék ellene szavaz mindig, a kormánypárt mellette szavaz. A kormány-előterjesztésekről van szó. Én azt gondolom, hogy most az izgalmak majd alábbhagynak és egy teljesen új alapozásban induló egészségügyi nagy átalakulás lehetőségét kapja meg az új kormány. Nem lesz józan erő, amelyik ezzel szembefordul.
…
ATV: - De azt mondja, hogy nem kell tartani a szociális szféra túlsúlyától.
Mikola István: - Nézze, ha ma elmegy egy kórházba, akkor minden második, harmadik ágyon szociális gondozásra szoruló embert talál. Tudja? Nem egészségügyi ellátásra szorulót. A kórházi ágyak drágábbak, mint az Intercontinental lakosztályai. Ezek a legdrágább ágyak. Nem örülnék annak, hogyha a szociális tehertétel az egészségügyi ágazatban - mint ahogy mi törekedtünk arra, hogy csökkenjék, mert az máshova való - nem örülnék neki, ha ismét fokozódna.”
Mikola István: - Nézze, ha ma elmegy egy kórházba, akkor minden második, harmadik ágyon szociális gondozásra szoruló embert talál. Tudja? Nem egészségügyi ellátásra szorulót. A kórházi ágyak drágábbak, mint az Intercontinental lakosztályai. Ezek a legdrágább ágyak. Nem örülnék annak, hogyha a szociális tehertétel az egészségügyi ágazatban - mint ahogy mi törekedtünk arra, hogy csökkenjék, mert az máshova való - nem örülnék neki, ha ismét fokozódna.”
