Igazán nagy örömmel töltött el, hogy az év első perceiben az ország első embere Szent Pál Szeretethimnuszát idézte. Régóta meggyőződésem, hogy ez a bibliai részlet olyan szöveg, amelyre nemcsak lehet, de érdemes is lenne egy társadalmat alapozni.
Sajnálatosnak tartom ugyanakkor, hogy Elnök Úr a teljes szövegből csak részeket idézett. A Szeretethimnuszt ugyanis előszeretettel szokás félreértelmezni, és valamiféle megható, érzelmes bölcselkedésnek tekinteni: „a szeretet türelmes, a szeretet jóságos, bla-bla-bal”, csupa rózsaszín felhő, meg cukormáz. Hát egyáltalán nem.
A szeretet himnusza
Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén,
Ha szeretet nincs bennem,
Csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom.
Mindjárt az első mondat nagyon komoly figyelmeztetés: nem elegendő jónak látszani.
Igen, kedves Elnök Úr, nem elegendő visszafogott, ünnepi ruhát venni, és bölcs aggodalommal, komolyan nézni a kamerába. Nem elegendő magunk mellé állítani a világ legcsinosabb jeltolmácsát és udvariasan koccintani vele. Nem elég mélyenszántó gondolatokat vetni egy papírra, és felolvasni a kitűzött időpontban. Mindez nem több mint „zengő érc, vagy pengő cimbalom”.
Hasonlóképpen nem elég büszkén beszélni az elért, vagy vetített sikerekről, és hozzátenni, „senkit nem hagyunk az út szélén”, „a kormány a fiatalokkal van”, „Magyarországon nincs gyermekéhezés” – és még hosszan sorolhatnánk.
Nem elegendő jónak látszani.
De a szöveg ennél jóval keményebb állítással folytatódik.
Legyen bár prófétáló tehetségem,
Ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt,
Legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak,
Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem érek.
A jó szándék és a küldetéstudat is kevés.
Sokan magyarázzák a kormány, vagy egyes pártok, politikusok cselekedeteit ezzel: „a magyar érdekeket védik”, „az a cél vezérli őket, hogy…”, „jót akar”.
Sokan vannak, akik igazuk biztos tudatában ítélkeznek, vagy gázolnak át másokon. Vagy éppen építenek olyan rendszereket, amelyek megteszik ugyanezt helyettük (lásd közoktatás). Sokan vannak, akik úgy gondolják, a „nagy cél”, a kezükben tartott igazság feljogosítja őket arra, hogy maguk számára ne vegyék kötelezőnek a törvény és a szokás előírásait.
Tévednek – mit sem érnek.
És még mindig nincs vége!
Osszam el bár egész vagyonom a szegényeknek
S vessem oda testem, hogy elégessenek,
Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem használ nekem.
Még a jótettek sem elegendőek önmagukban!
Igen, kedves barátaim, Szent Pál szerint még az sem elegendő, ha amit teszünk, az jó. Nem mentegetheti magát senki azzal, hogy pl. a családi adókedvezmény mennyire „családbarát” minden gyerekes családnak, ha alapvetően a hozzá hasonló keresetűek számára ideális. Vagy a „rezsicsökkentéssel” (sic!), mikor az elsősorban a jómódban élők költségeit csökkenti igazán.
Nem mentség, hogy mennyit fejlesztettünk itt meg ott, és az milyen sok embernek lett jó, miközben az erre szánt pénzek a „baráti” vállalkozókhoz, és egyéb kedvezményezettekhez vándorolnak.
Önmagukban még azok a jótettek sem számítanak, amelyeknek „véletlen melléktermékeként” nem járunk jól, amelyek „csak úgy” jók. „Ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem”.
De hát mi is az a szeretet, amelyről azt állítjuk, hogy ennyire nélkülözhetetlen?
A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
A szeretet nem féltékeny,
Nem kérkedik, nem gőgösködik,
Nem tapintatlan, nem keresi a magáét,
Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója,
Nem örül a gonoszságnak,
De együtt örül az igazsággal.
„A szeretet türelmes, a szeretet jóságos” – vagyis olyan feltétel nélküli jó szándékú hozzáállás, amely független attól, éppen kivel kapcsolatban gyakoroljuk.
„Nem féltékeny” – például nem törekszik kizárólagosságra, nem akar eltaposni, kiszorítani mindenkit, aki nem ő. Sem a politikából, sem a kultúrából, sem a hitből, sem a hétköznapokból. De még a gazdaságból sem.
„Nem kérkedik, nem gőgösködik” – nem hivalkodik Gucci táskával, meg nem száll ki a terepjárójából rugdosódni. Nem mondja, hogy „mindenki annyit is ér, amennyije van”. Nem intéz el egy kérdést annyival, hogy „csak”.
„Nem tapintatlan” – nem mondja meg például, hogy kinek (mondjuk a nőknek) mi a „dolga”. Nem gondolja úgy, hogy a paralimpikonok teljesítménye kevesebbet ér. Nem beszél arról, hogy az éhező gyerekek valójában „így szokták, nem is éhesek”.
„Nem keresi a magáét” – nem nő magától a lakása alapterülete. Váratlan ajándékként nem aszfaltozzák le a háza előtti földutat a tőle függők. Nem esik a fejére állami kölcsön, hogy állami tulajdont vásárolhasson. Nem talál egyszer csak otthon néhány trafikot véletlenül. Nem válik közbeszerzések állandó győztesévé. Nem lesznek a semmiből kőbányái, meg szőlőbirtokai. Nem lesz közszolgálatból, állami fizetésből egyszerre milliárdossá.
„Haragra nem gerjed, a rosszat nem rója föl” – nem bontja el csak úgy még mások ebül szerzett hirdetőoszlopait sem. Nem intéz büntetőhadjáratot civil szervezetek ellen. Nem büntet egyházakat. Vagy éppen iskolákat.
„Nem örül a gonoszságnak” – például nem huny szemet afölött, amikor mások démonizálnak és ellenséggé tesznek szerencsétlen rászorulókat. Nem fordítja el a tekintetét a szükséget szenvedők felől. Nem tűri hang nélkül, hogy ellehetetlenítsék azokat, akik a szeretet parancsát követve segíteni akarnak (legyen szó hajléktalanokat támogató kisegyházról, vagy menekülteket segítő civilekről).
A szeretetbe semmi nem fér bele, ami az önzés felé mozdít, vagy ami falakat emel ember és ember közé.
Mindent eltűr, mindent elhisz,
Mindent remél, mindent elvisel.
A szeretet a mi, belülről fakadó hozzáállásunk a világhoz, az emberekhez, önmagunkhoz. A szeretet lényege, hogy merjünk nyitni, merjünk „baleknak lenni” azért, hogy közünk lehessen egymáshoz, hogy kapcsolataink, közösségeink lehessenek.
Ugyan miért vállalná ezt bárki is?
A szeretet soha el nem múlik.
A prófétálás megszűnik,
A nyelvek elhallgatnak,
A tudomány elenyészik.
Tudásunk csak töredékes,
Töredékes a prófétálásunk is.
Mikor azonban eljön a beteljesedés,
Ami töredékes, véget ér.
Hát ezért: jó lenne megérteni, a Gucci táska, a szőlőbirtok, a kőbánya, a Pasakerti lakás és a svájci számlán őrzött milliók (milliárdok) el fognak múlni. Önáltatás arra gondolni, hogy majd a „saját lábon álló” gyerekek továbbviszik a vagyont, és ez milyen jó.
Mindannyian üres kézzel érkezünk és üres kézzel távozunk.
És a közte eltelő idő jóval rövidebb, mint ahogy azt reméljük.
Hiába gyűjtünk bármit, az előbb-utóbb kifolyik a kezünkből.
Csak a szeretet marad meg.
Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek,
Úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek.
De mikor férfivá nőttem, elhagytam a gyermek szokásait.
Ma még csak tükörben, homályosan látunk,
Akkor majd színről-színre.
Most csak töredékes a tudásom,
Akkor majd úgy ismerek,
Ahogy én is ismert vagyok.
Természetes, hogy senki nem kezdi szentként. Azonban az ember feladata a növekedés, a fejlődés, és nagyon nem mindegy, ehhez milyen irányt választ.
Lehet egyre többet gyűjteni: pénzt, vagyont, hatalmat, befolyást, élményt, összeköttetést, élvezetet. Lehet élvezni azt, ahogy egyre inkább „valakivé álunk” itt a Földön, hogy lehetőségünk lesz mások fölé emelkedni, mások kárára előnyt szerezni.
A „tükörben, homályosan” úgy is tűnhet, ezzel elértünk valamit, a Himnusz azonban világosan figyelmeztet mindnyájunkat, ezek „mit sem használnak” nekünk, csak „zengő érc, és pengő cimbalom” vagyunk.
„Akkor majd”, amikor eljön a teljesség, és „színről-színre” látunk, világossá válik mi az, ami halott és üres.
Mindaz, amiben nincs szeretet.
Most megmarad a hit, remény, szeretet,
Ez a három,
De köztük a legnagyobb a szeretet.
A hit az a megmagyarázhatatlan, bizonyíthatatlan bizonyosság, hogy a dolgok nem a születéstől a halálig tartanak.
A remény, hogy el tudunk jutni a tökéletességre, nevezzük akár Istennel való találkozásnak, üdvözülésnek, Paradicsomnak, Nirvánának, a Léttel, Létben való egység megélésének, vagy feloldódásnak az Erőben.
A szeretet az út, az eszköz, az állapot, amelyen keresztül a tökéletesség elérhető.
Nem valamiféle „morális érték”, amely szabadon választható, amelyet néha alkalmazva kicsit jobbá tehetjük a környezetünket, kicsit örömet okozhatunk a szeretteinknek: az egyetlen lehetőségünk arra, hogy a reményünket valósággá váltsuk.
A szeretet megélése, vagy meg nem élése élet, vagy halál kérdése.
Vajon ezzel a tartalommal is idézte volna a Szeretethimnuszt, Elnök Úr?
Azzal kezdtem, hogy ez a bibliai részlet olyan szöveg, amelyre nemcsak lehet, de érdemes is lenne egy társadalmat alapozni.
Ha így lenne, a politikai elit nem gazdagodásra, befolyásra és hatalomra törne, hanem megelégedne a tisztes megélhetéssel, hogy az idejét és az energiáit egy jobb ország, jobb feltételek kialakítása érdekében használhassa. Tanulna és tervezne, vitatkozna és egyeztetne. Az országot járná, hogy ismerje, mi az, ami a gondjaira van bízva. Művelné és fejlesztené magát, mert érezné a köz szolgálatával járó felelősséget.
Az önkormányzatok valóban az egy településen élők összefogásával, érdekeik, elképzeléseik, lehetőségeik koordinálásával és szükségleteik minél teljesebb kielégítésével foglalkoznának. a találkozás, az együttműködés, a közügyekben való részvétel megosztásának színterei lennének.
Közösségeink – akár a lakóközösségről, egyházi, vagy baráti közösségről, sportklubról, szervezetről, vagy családról beszélünk – befogadóak, támogatóak és élőek lennének, amelyekben mindenki biztonságban és otthon érezhetné magát.
A szociális problémák enyhülnének, hiszen az egymásért vállalt felelősség megnyitná a szemünket, kinek, hol van szüksége segítségre, és azt együtt, helyben meg is oldanánk.
A kölcsönös tisztelet, odafigyelés és megbecsülés légkörében jó lenne együtt lenni.
Olyan országunk lehetne, amelyben nemcsak a Gucci táskás gazdagok, de mindenki jól érezhetné magát.
E felhívás azonban nemcsak – sőt, nem is elsősorban – a „hatalomnak”, vagy a politikai elitnek szól, hanem mindannyiunknak, hétköznapi embereknek, egyenként. A Szeretethimnusz mindannyiunk számára iránymutatás, figyelmeztetés és ítélet.
Ahogy a késő Kádár-rendszer viszonylagos stabilitását is a benne élő „kisemberek” „hétköznapi kollaborációja”, megalkuvása alapozta meg, a mai rendszer rendíthetetlenségét is mindannyiunk „napi túlélése” erősíti.
Mi magunk vagyunk azok, akik hagyjuk, hogy a ma látható érték(telenség)ek általánossá és elfogadottá váljanak. Mi vagyunk azok, akik fenntartunk és létezővé teszünk egy élhetetlen, halálos szellemiségű rendszert.
Miénk tehát a feladat is, hogy ezen változtassunk.
Nem látványos akciókkal, demonstrációkkal, vagy hangzatos politikai szólamokkal.
Belül, a saját világunkban, azzal, hogy megértjük a Szeretethimnusz valódi üzenetét, és elkezdünk a szerint élni.
Hogy nem vagyunk hajlandóak félni és gyűlölni, bárki is akar rábeszélni minket.
Hogy nem vagyunk hajlandóak ellenséget látni a menekülőben, a hajléktalanban, a szegényben, a másként gondolkodóban (ne adj’ Isten másként élőben), a különbözőben.
Hogy azokat a dolgokat vesszük észre, amelyek összekötnek, és nem azokat, amelyek elválasztanak.
Hogy elsőre a másik szükségét vesszük észre, és nem mindig magunkkal vagyunk elfoglalva.
Hogy képesek vagyunk barátságosan szólni és kezet nyújtani.
Képesek vagyunk nagyvonalúak lenni.
Hogy képesek vagyunk a közösségeinket (első lépésként a saját családunkat, aztán szabadon bővíthető a kör) szolgálni, anélkül hogy uralni akarnánk.
Hogy képesek vagyunk felelősséget vállalni a tágabb környezetünkért, sőt, végső soron az országunkért és a nemzetünkért is.
Hogy olyan közeget hozunk létre magunk körül, amelyben a szeretet az uralkodó: ahol a velünk kapcsolatba kerülő emberek megpihenhetnek, felüdülhetnek, feltöltődhetnek kicsit.
Minden ilyen ember körül megváltozik az ország.
Persze, ha csak egy ilyen ember akad, akkor valóban ő az, aki „mert baleknak lenni”.
De két ember már közösség, három pedig már képes valódi változást hozni.
Ahogy nő a szám, úgy növekszik a szeretet ereje is, míg végül képes lesz alapjaiban megváltoztatni az egész társadalmat.
Akarhatunk-e ennél többet?
Most megmarad a hit, remény, szeretet,
Ez a három,
De köztük a legnagyobb a szeretet.
Törekedjetek a szeretetre!
