Szándékosan vártam hosszabb időt a reagálással az SZDSZ elnökválasztása után. Nem akartam, hogy az első benyomások, az első indulat esetleg olyan erősen befolyásolhasson, hogy túl nagyot tévedjek. Bár ennek lehetősége természetesen ma is fennáll, azt gondolom, már lehetséges reális képet alkotni a dolgok állásáról.
1. Az elnökválasztás
Megvolt tehát a Messiás megválasztása, s a várakozásoknak megfelelően Retkes Attila futott be. Aki azonban figyelte az eseményeket, világosan láthatta: nem programok, hanem személyek, illetve mögöttük álló csoportok csaptak össze ismét – és hiába volt a példátlan vereség, a Fodor-vonal jelentősen megerősödve került ki a megmérettetésből.
Elmaradt ugyanakkor a helyzet részletes és mély elemzése, mind központi, mind helyi szinten: máig nem tudjuk, mi vezetett a szavazók drámai elfordulásához. Születtek ugyan jó cikkek, felvetések, sok okos gondolat elhangzott arról, miért csökkent folyamatosan, gyakorlatilag 1990, de főleg 1998 óta a támogatók száma, ugyanakkor senki nem foglalkozott érdemben azzal a ténnyel, hogy 2006-ban az SZDSZ még a nyomasztó ellenzéki sikert hozó önkormányzati választáson is a szavazatok 4,64%-át kapta (összehasonlításképp: Fidesz 17,59%, KDNP 13,24%, MSZP 12,11%, MDF 2,32%, Nemzeti Fórum 1,59%), tavasszal pedig még stabil 350.000 szavazója volt. Ehhez képest a 62.000 szavazat azt jelzi, hogy 2,5 év alatt sikerült elveszteni a szavazóink több mint 80%-át. Ostobaság azt feltételezni, hogy ehhez a drámai folyamathoz a 2006 előtti eseményeknek érdemi köze van.
Az SZDSZ-nek kétségkívül szűk mozgástere volt, de ezen belül megvolt a maga stabil támogatói köre, ami elég nagy volt a parlamenti küszöb átlépéséhez. Az elmúlt évek SZDSZ-vezetése (és helyi „nem-cselekvése”) volt az, ami ezt a stabil bázist szétzilálta.
Az elemzés elmaradása értelemszerűen azt hozta magával, hogy a jelölteknek érdemi programjuk sem volt. Sem idejük, sem megfelelő információjuk nem volt (nem is lehetett) ahhoz, hogy valóban felkészüljenek, és reális alternatívákat állítsanak fel. Megjegyzem, hiba is volt rájuk hagyni ezt a dolgot: a párt tagsága, és szervezetei megint megpróbálták elspórolni a munkát. Megint az elnöktől várjuk, hogy mondja meg, merre van előre, hol a kibontakozás, a siker útja. Mindenképp fontos kiemelni, hogy a jelöltek közül valóban Retkes Attila tűnt a legfelkészültebbnek, róla lehetett leginkább feltételezni, van elképzelése a jövőről.
Az elnökválasztást azonban már előre beárnyékolta a háttérben zajló küzdelmek híre. Jellemző módon Weinek Leonárdot azért tartották eleve esélytelen jelöltnek, mert nem állt mögötte egyik „erőközpont” sem, s az is hamar világos lett, Badacsonyi mögött valójában Kóka, Retkes mögött pedig Fodor (és Demszky?) áll. A hatalmi harc megint elterelte a figyelmet a lényegről, a problémák feltárásáról, és a valódi megoldások kereséséről.
Külön érdekes színfolt volt az SZDSZ-JEB állásfoglalása, ami teljesen jogosan, ráadásul vitathatatlan logikával jelezte előre, hogy ha nincsenek erre a küldöttválasztásra delegált küldöttek, akkor a küldöttgyűlés eredményei is megkérdőjelezhetőek, mi több, támadhatóak. Az derült ki tehát, hogy az SZDSZ Alapszabálya életszerűtlenül szabályozza az elnök lemondásakor kialakuló helyzetet – ugyanakkor a párt és annak vezetése meg sem próbált jogszerű és támadhatatlan megoldást találni. A legszomorúbb azonban az volt, hogy egyesek nemcsak a JEB pártatlanságát kérdőjelezték meg, de a hatáskörét, felelősségét is. Hova jut ez az ország, ha már a magukat demokratának vallók sem képesek betartani a demokrácia – rájuk nézve éppen kedvezőtlen – szabályait?
Ebben a közegben, a várakozásoknak megfelelően, Retkes Attila kapta meg a küldöttek bizalmát. Ez akár pozitív fejlemény is lehetett volna, ám mindjárt az első megnyilvánulásai világossá tették, hogy nem az.
2. Az első lépések
Az új elnök első dolga az volt, hogy a megválasztását övező örömöt és megkönnyebbülést azonnal támadásra használta fel: lemondásra szólította fel a párt frakcióvezetőjét, Kóka Jánost, aki azonban nemcsak frakcióvezető, de a párt másik – éppen vesztes – erőközpontjának emblematikus figurája is (ld. „kókisták”). Ezzel világossá vált, hogy Retkes megválasztásával megszűnt az SZDSZ-ben korábban jellemző egységre törekvés, ennek helyét az „erőpolitika” vette át: a pártszakadás a kezdetét vette.
Sok „fodorista” csodálkozott, és felháborodott azon, hogy Kóka János a közgyűlés „határozata” ellenére is megtartotta/megtartja posztját. Fontos azonban két dologgal tisztában lenni: a frakciók belügyeibe egyetlen pártnak sincsenek beleszólási lehetőségei, noha sokan próbálkoztak már ezzel. (Ld. Kisgazda 36-ok, kisgazdák 2000-2002, MDF) Az erőteljes konfrontáció tehát „politikai analfabetizmus” volt, hiszen első perctől kudarcra volt ítélve. Nincs más út, csak a párbeszéd. Illetve nem lett volna más – sajnos mára ez a lehetőség sem igen maradt meg.
A másik kérdés a lojalitás kérdése: Kóka miért nem lojális az SZDSZ-hez, az új elnökhöz. Meg kell mondjam, nem értem a felháborodó „fodoristákat”: miért várnak lojalitást Kókától, ha vele szemben Fodor sem volt lojális? Talán emlékszünk kettejük „heroikus küzdelmére”: az első kört Kóka nyerte, két évre megbízást kapva az elnöki feladatok ellátására. A kirobbant „választási csalás” ügy – amiről mindenki tudta, hogy technikai problémáról van szó, hasonlót korábbi küldöttgyűléseken is lehetett volna tapasztalni – azonban lehetőséget adott Fodornak, hogy idő előtt eltávolíttathassa Kókát. Ha Fodor úriember lett volna – és lojális, mellesleg – akkor az ismételt választást Kóka megerősítésére, és nem a megbuktatására használta volna fel. (És akkor most, mint szeplőtlen megmentő érkezhetett volna, és nem, mint bukott elnök.)
Sajnos az új elnöknek nem a belső konfliktusban elszenvedett látványos kudarca volt a legnagyobb baklövése. Ennél sokkal fontosabbnak tartom a „történelmi” bocsánatkérést – gyakorlatilag mindenért, amit az SZDSZ az elmúlt 20 évben tett.
Ez a lépés több szempontból is felbecsülhetetlenül káros volt.
Egyfelől megerősített egy sor teljesen megalapozatlan sztereotípiát. (Ld. strabagozás, korrupciózás.) Félreértés ne essék, magam is azt gondolom, hogy a párt pénzügyi helyzetét újra kell gondolni, és átláthatóvá, ellenőrizhetővé, támadhatatlanná kell tenni. Ugyanakkor azt gondolom, ennek legfőbb módja egy normális párt-, és kampányfinanszírozási törvény lenne, amit bizony az SZDSZ-nek kellene – elvi alapon! – kidolgoznia és beterjesztenie, s már az elfogadásáig – ami valószínűleg sokáig úgysem valósul meg – aszerint szervezni a működését. Ez mindenképpen jelentős „versenyelőnyt” jelenthetne a választók szemében. Azonban a korrupció vádját felvállalni a jelenlegi szabályozási viszonyok között elképesztően ostoba, és amellett merőben igazságtalan lépés volt.
Hasonlóképpen hiba volt elfogadni a „nemzetietlen” vádat – hogy az SZDSZ lemondott volna a határon túli magyarokról, és taktikai hiba a vidék elhanyagolásának beismerése.
Szintén elképesztő hiba volt az SZDSZ „agresszivitásáról és arroganciájáról” beszélni – ugyan ki, és mikor volt agresszív és arrogáns? Különösen érdekelne, hogyan lehet e jelzőket egy egész pártra vonatkoztatni? Ez – áttételesen – a teljes tagság megsértését jelenti.
Bocsánatot kért a 100 napos programért – ugyan mi más reális lehetősége volt az SZDSZ-nek? Nem támogatni és kilépni? Ez lett volna a jó megoldás? Komolyan?
Bocsánatot kért az öszödi beszéd utáni támogatásért – te jó ég, ez az ember olvasta egyáltalán az öszödi beszédet? – és a 2006. októberi kiállásért. Mégis, mi mást lehetett volna tenni Retkes szerint? Az öszödi beszéd az egyetlen valamire való kísérlet volt az elmúlt 10 évben, hogy a politika visszataláljon abba a mederbe, amiben a helye van. Nem hogy megtagadni, büntetetni kellett volna, de felvállalni és büszkén hirdetni, építeni arra, ami legalább egyszer – végre – elhangzott a magyar politikában. Ha rosszul csinált valamit az SZDSZ, az inkább a beszéd terjesztésének elmulasztása, mint a támogatás megvonása volt.
2006 őszének megítélését pedig egy mértéktartó politikusnak illene jóval árnyaltabban megtennie. Kétségtelen, hogy a rendőri fellépésnek voltak elfogadhatatlan részei is. Az SZDSZ azonban első perctől kezdve kérte/kezdeményezte ezek kivizsgálását, felelősségre vonását. Ugyanakkor 2006 őszén a kormány megdöntésére/meggyengítésére irányuló politikai puccsnak voltunk szemtanúi, ami mögött világosan kivehető volt a Fidesz tevékenysége. A határozott rendőri fellépés elmaradása az egész demokrácia szempontjából beláthatatlan következményekkel járt volna.
Bocsánatot kért a 2008 májusa óta tartó „ál-koalícióért”. Ezzel azonban az a baj, hogy a Bajnai-kormánnyal szemben valójában az SZDSZ-nek sincs alternatívája. Jöjjön az előrehozott választás? Egy erős Fidesz-kormány majd megoldja? De mit és hogyan? Tételezzük fel, hogy igaz, amit mondanak – akkor rossz a program, amivel nekiállnának a kormányzásnak. Vagy tételezzük fel, hogy.. khm… „kampányolnak”, akkor meg a világon semmit nem tudunk arról, mit terveznek csinálni. Ehhez képest a kézzel fogható, mi több, aláírt Bajnai-program mindenképpen reálisabb alternatíva.
A bocsánatkéréssel azonban nem a tényszerű hibák sora a legnagyobb probléma, hanem egyfelől az, hogy végleg elbizonytalanította az SZDSZ szavazóbázisát – azokat, akik még mindig 350.000-en voltak két koalíció és a Medgyesy-osztogatás ellenére, akik elfogadták az SZDSZ megannyi kínban született, felemás döntését, mi több, maguk igényelték azok jó részét. Ezekről az emberekről Retkes bocsánatkérése azt mondta ki, hogy ostobák voltak, amiért e „bűnök” ellenére is kitartottak. Másfelől e bocsánatkérés tovább fokozta a párton belüli ellentéteket, mert mintegy „vádbeszédként” hatott a korábbi vezetők – akik elsősorban Kókát támogatták/támogatják – ellen.
3. A reakció
A jól sikerült „entré” nem is maradt következmények nélkül: rövid időn belül emblematikus alakok egész sora hagyta el a pártot – Konrád, Rajk, Csécsei, Wittinghoff, Török Gusztáv Andor, hogy csak néhány, nagyon fájó nevet említsünk. Több mint 250 tag írt alá tiltakozó nyilatkozatot: a párt kettéosztódása egyértelműen megindult.
Az új (és a régi) elnök azonban nem korrigált: bár a kijelentéseit némiképp árnyalta, továbbra is a másik oldalban, a „szembeszegülőkben”, a „megvettekben” látta a problémák okát, s a távozásukban a megoldást.
A kilépésekkel tehát az SZDSZ kettéválása gyakorlati ténnyé vált, a kérdés mindössze az volt, hogy a távozók mikor és milyen formában alkotnak új szervezetet.
Nos, erre sem kellett sokat várni: néhány napja megalakult a Szabadelvű Polgári Egyesület, s – minő meglepetés! – az alapítói/vezetői között több neves szdsz-es politikust, többek között Kuncze Gábort és Magyar Bálintot, vagy éppen a frissen kilépett Wittinghoff Tamást és Rajk Lászlót. A frissen választott elnök, Sándor Klára – értelemszerűen – nem zárta ki az Egyesület párttá alakulását sem, amennyiben „van megfelelő támogatottság”.
Őszinte leszek: a neveket olvasva ez a társaság számomra sokkal inkább az SZDSZ, mint Retkes Attila és csapata, hiába díszíti az ő zászlajukat a három szabad madár.
4. Hogyan tovább?
Amit sokan vártak, tehát, bevégeztetett: az SZDSZ kettészakadt. Az egyik oldalon maradt a név (a „brand”), a madarak és a szervezet (illetve ami maradt belőle), ezzel együtt az állami források és elvben a parlamenti munka lehetősége.
A másik oldalon találjuk a „neveket”, a friss lendületet, a politikai kötöttségektől mentes újrakezdés lehetőségét.
Attól tartok azonban, hogy ez a felállás továbbra sem hordoz semmi jót a hazai liberálisok számára: a párt, a karakteres arcait elveszítve képtelen lesz eredményesen megszólítani a választóit – ez még akkor is így lesz, ha valami isteni csoda folytán a nyáron megalakuló szakpolitikai kabinetek valóban érdemi programmal állnak elő, s abból használható kormányprogramot sikerül kialakítani. (Igen, kormányprogramot írtam: egy választásra készülő pártnak azt kellene bemutatnia ugyanis, hogy képes elkormányozni az országot, nem azt, hogy kinek, mit képes ígérni. A választási program – normális esetben – a kormányprogram „lebutított”, közérthető változata, és nem egy jópofa ígérethalmaz.)
Az egyesület a neveknek köszönhetően tényező lehet a választáson – de infrastruktúra és „brand” nélkül képtelen lesz megugrani az 5%-ot. (Volt már ilyen kísérlet, gondoljunk csak a Kisgazda 36-okra!)
Az eredmény? Optimista leszek: 3,5% itt, 2% ott – két kieső politikai formáció a Parlamenten kívül. (Pesszimista verzió: 1,5% itt, 1% ott… - végeredmény ugyanaz.)
A realitásokon mindkét félnek el kellene gondolkodnia. Ha valóban komolyan gondolják a liberális eszmék képviseletét, nincs más valóban járható út, mint a kiegyezés és az összefogás. Retkes a pártelnök – ez vitathatatlan tény. A „nagyok” meg a „liberális hagyomány” – ez is az. Ha a két szervezet összefog – az egyik (a párt) például nekiáll végre szervezetet építeni, helyi csoportokat létrehozni, vezetőket keresni, képviselőjelölteket felépíteni, programot írni, a másik pedig a szellemi tőkét kezelni, liberális hátországot létrehozni, a helyi szellemi életet támogatni, a vezetőképzést segíteni, az elvi alapokat tisztába tenni, elvi irányokat kialakítani – ha a két szervezet között kialakul egy egészséges, a tiszteleten és a közös célok akarásán alapuló, valóban liberális együttműködés, akkor, és csak akkor van esélye a liberalizmusnak 2010-ben Magyarországon.
