freagle blogja

 

 

2006 során a tárca elkészítette, és a Parlamenttel elfogadtatta a Reform első szakaszának öt reformtörvényét.

Az Egészségbiztosítási Felügyeletről szóló törvény egy új, független hatóságot hozott létre, amelynek fontos tájékoztató-ellenőrző szerepet határozott meg. Ennek értelmében az új hatóság ellenőrzi a teljes ellátórendszer (beleértve az OEP, illetve a későbbiekben a biztosítók) jogszerű működését. Ilyen módon az EBF a legmagasabb szintű beteg (és biztosított) védelmi szervezet. Szintén az EBF-hez került a várólisták nyilvántartása (ellenőrzése), valamint (elvben) a szolgáltatók minőségi indikátorainak kezelése.

A kamarákról szóló törvény nevesítette a három egészségügyi kamarát (MOK, MGYK, MESZK), ugyanakkor megszüntette a kötelező kamarai tagságot. Ezzel a kamarákat valódi érdekképviseleti szervvé tette, és eszközt adott a tagság kezébe a vezetőség kontrolljára. Szintén jelentős változás volt, hogy az Orvosi Kamarától az etikai ügyek kivizsgálása átkerült az Országos Tisztiorvosi Hivatalhoz, így megszűnt az az összeférhetetlenség, amelyet sok sértett korábban vélelmezett. Ugyanígy a Gyógyszerész Kamarától is elkerült a gyógyszertárak alapításának engedélyezése. Ezzel szintén egy összeférhetetlenség szűnt meg, hiszen a Kamara gyakorlatilag a saját konkurenseinek piacra lépéséről dönthetett korábban.

A gyógyszer-gazdaságossági törvény gyakorlatilag teljesen újjászervezte a teljes gyógyszerpiacot. Költségvetési szempontból legfontosabb intézkedése a gyógyszerkassza bezárása volt: a túlköltés a továbbiakban nem az állam, hanem a gyártók kénytelenek állni. Szintén a kassza egyensúlyát szolgálja a gyártók által fizetendő 12%-os rabat (kedvezmény) is. A gyártók számára a negyedéves, nyilvános licit és a támogatás fixesítésének együttes bevezetése a legfontosabb újdonság. (A licit nyertese a referenciatermék, ami az adott csoporton belül a legmagasabb arányú támogatást kapja, míg a túl magas eltérés a támogatásból való kizárást eredményezheti.) Az így kialakuló árverseny a gyógyszerárak folyamatos csökkentésére kényszeríti a gyártókat. A forgalmazók szempontjából a legfontosabb változás a patikaliberalizáció volt, vagyis a mesterséges korlátok eltörlése az új patikák alapítása elől. Ez a lépés lehetővé tette a versenyt azokon a helyeken, ahol elég nagy fizetőképes kereslet van. Szintén a forgalmazókat érintette a patikán kívüli árusítás engedélyezése (természetesen szigorú szabályok között, és meghatározott gyógyszerkörre), valamint a 1,5%-os szolidaritási hozzájárulás bevezetése, amivel a nagy forgalmú patikák a kistelepülések ellátását segítik. Az orvosok számára az olcsóbb gyógyszer felírásának kötelezettsége jelentett újat, valamint a gyártók orvoslátogatói, reklámozási tevékenységének drasztikus korlátozása. A betegek számára a támogatási rendszer jelentős átalakítása, valamint az Eü100-as (korábban ingyenes) gyógyszerek esetében bevezetett 300 forintos térítési díj volt igazán fontos.

Az egészségbiztosítási „saláta” törvény legismertebb intézkedése a 300 forintos vizitdíj és kórházi napidíj bevezetése volt. Az intézkedést széleskörű (szakmai és szociális alapon megállapított, 2 millió embert érintő) mentesség, valamint szintén jelentős, szociális alapon igényelhető (újabb 2-2,2 millió embert érintő) kompenzáció egészítette ki. Az önrészfizetésnek felső korlátja is volt, hogy senkire ne nehezedjen teljesíthetetlen pénzügyi teher. A salátatörvény másik fontos intézkedése a várólisták kötelező előírása és szabályozása volt. Ennek az intézkedésnek komoly szerepe lehet(ne) a hálapénz elleni küzdelemben. A harmadik terület a biztosítási csomagok (mindenkinek járó alap, biztosítottaknak járó biztosítási, és pénzért igényelhető kiegészítő) tartalmának pontos meghatározása volt.

Az ötödik, a struktúraátalakítási törvény az ellátórendszert négy szinten (alapellátást, járóbeteg ellátás, területi kórházak, súlyponti kórházak) definiálta. Tételesen felsorolta a súlyponti kórházakat, és az azokhoz rendelt, garantált kapacitásokat (ágyszámokat), valamint meghatározta az egyes régiókban a területi kórházak között szétosztható kapacitásokat. Ezekről – miniszteri javaslat alapján – a Regionális Egészségügyi Tanácsok dönthettek.

A meghatározott ágyszámok egyben lehetőséget adtak a rendelkezésre álló kapacitások jelentős csökkentésére is.

 

A törvényeknek megfelelően 2007. január 1-től megkezdte működését az Egészségbiztosítási Felügyelet. Tekintettel arra, hogy a biztosítási rendszer reformja még nem történt meg, elsődleges feladata induláskor a betegek jogainak védelme (és a betegek tájékoztatása) lett. Két év alatt több mint 5000 panaszt vizsgáltak ki, több száz eljárást indítottak és több, országos jelentőségű büntetést is kiszabtak. Bár a szakma a szervezet létjogosultságát hivatalosan soha nem kérdőjelezte meg, az orvos társadalom egy része határozottan a nyakukba ültetett fenyegetésnek élte meg az EBF tevékenységét. Talán ezért is lehet azt mondani, hogy az EBF története vitathatatlan sikertörténet.

(Talán kevésbé sikeres a Felügyelet tájékoztatási funkciója: egyfelől ők tartják nyilván és ellenőrzik a várólistákat, másfelől ők kezelnék az intézmények minőségi indikátorait. Ez utóbbi azonban máig nincs olyan állapotban, hogy valóban kellően széles körű és megfelelően informatív legyen. Nem feltétlenül az EBF hibájából.)

 

Az kötelező kamarai tagság megszüntetését természetesen a kamarák az ellenük irányuló politikai támadásnak tekintették, amellyel a tárca a működésüket (ellenállásukat) akarja letörni. E feltételezésnek egyik alapvető axiómája egyébként, hogy a „kamarák ellenállnak”, vagyis valójában politikai, és nem szakmai tevékenységet fejtenek ki. Ez a Magyar Orvos Kamara esetében teljes mértékben igaz, ugyanakkor sem a Magyar Gyógyszerész Kamarára sem pedig a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamarára nem.

Az elmúlt két év világosan bebizonyította, hogy az önkéntes tagság nem lehetetlenítette el a kamarákat, sőt, sokkal nagyobb a legitimitásuk, így az érdekvédelmi képességük is. A MOK működéséből továbbra sem tűnt el a politika, ám ez jelenleg sokkal inkább a tagság egyetértésével történik, mint korábban.

Az etikai ügyek kivizsgálása kapcsán a MOK szívós utóvéd harcba kezdett, aminek következtében a gyors, szakmai és pártatlan vizsgálatok megvalósítása továbbra is komoly nehézségekbe ütközik.

 

A gyógyszer-gazdaságossági törvény volt az első törvény, ami ellen valóban hangos szakmai ellenállás alakult ki – azonban ez az ellenállás leginkább 2000 patikatulajdonos gyógyszerészt, valamint a gyógyszergyártó cégeket érintette, így nem lehetett sikeres. Ráadásul a gyógyszergyártók alapvetően érdekeltek voltak a megoldások megtalálásában, így törekedtek a tárgyalásra, a kompromisszumok megtalálására, ennek következtében a törvény végül – ha nem is „kedvükre való”, de legalábbis – elfogadható lett. Természetesen mind a 12% rabat, mind a versenyhelyzet kialakulása, mind a reklámozás korlátozása komoly(és az orvoslátogatói díj bevezetése), új kihívásokat jelentett, amelyek jelentős terhet tett a gyártók vállára, a sikeres piaci részvételük továbbra sem forgott igazán veszélyben.

A szabályozásnak köszönhetően példátlan gyógyszerár-csökkenési folyamat indult el: azokban a gyógyszercsoportokban, amelyekben erre lehetőség volt(vannak versengő, helyettesítő készítmények), két éve folyamatosan, hónapról hónapra (negyedévről negyedévre) csökkennek az árak. A piacon egyre több generikus (helyettesítő) készítmény jelenik meg, tovább csökkentve a vásárlók szükséges terheit. Ennek „kompenzálására” a nem támogatott készítmények, illetve a versenytárs nélküli szerek ára azonban többnyire nőtt.

A változásnak köszönhetően a gyógyszerkassza egyensúlyba került, mi több, megtakarítást produkált, ami új (több mint 40) hatóanyagok befogadását tette lehetővé. Ezzel az elérhető gyógyszerpaletta folyamatosan korszerűsödik.

A patikaliberalizálás következtében több száz új gyógyszertár nyílt, jellemzően forgalmas, kereskedelmi szempontból előnyös helyeken. Ezzel valódi verseny jelent meg a gyógyszerforgalmazás piacán, vagyis az ellátás minősége egyértelműen javult (ld. GVH jelentés). Ez természetesen azzal is jár, hogy a versenyben alulmaradó patikák adott esetben tönkremennek.

A 1,5%-os szolidaritási hozzájárulás fontos eszköz, ugyanakkor nem jelent megnyugtató megoldást a kistelepülések gyógyszerellátására. E kérdés rendezésére a mozgó patikák engedélyezése merült fel ötletnek, ám ennek kidolgozására és bevezetésére végül nem került sor. Az ellátás színvonalán tovább javított a patikán kívüli gyógyszerárusítás engedélyezése, ami mára 719 helyen 398 készítmény könnyebb elérését tette lehetővé. (A gyógyszertáron kívüli forgalmazás volumene azonban ma sem haladja meg a teljes forgalom 1-2%-át.)

Az orvosok számára a helyettesítő gyógyszerek közül az olcsóbb kötelező felírása jelentette a legnagyobb problémát, különösen úgy, hogy a tárca a drágább szerek felírását keményen szankcionálta volna. Az ellenállásnak egyfelől világos szakmai okai voltak, másfelől a rendelkezés értelmetlenné tette volna az orvoslátogatók munkáját, és ezzel a felíró orvosokat komoly juttatásoktól fosztotta volna meg. Nem véletlen, hogy a „korbácsrendeletnek” csúfolt jogszabály hatályba lépése folyamatosan csúszott, és végül soha nem lépett életbe (annak ellenére sem, hogy végül megszületett a szakmailag elfogadható, működőképes változat).

A támogatások átrendezése a vásárlóknak durva áremelkedést jelentett. (Amennyiben a rendszer nem hozott volna folyamatos árcsökkenést, a lakossági terhek 2007-ben kb. 50 milliárd forinttal nőttek volna.) A törvény hatásának köszönhetően ez a hatás azonban folyamatosan mérséklődött, így végül a 2007-es lakossági ráfordítás nem haladta meg jelentősen a 2006. évit, 2008-ban pedig hozzávetőleg 6 milliárd forinttal kevesebbet kellett gyógyszerre költenünk, mint 2007-ben.

 

A vizitdíj (és a kórházi napidíj) szakmai körökben valójában végig elfogadott volt, nem volt olyan szakmai szervezet, amely a konzultációkon érdemben támadta volna. A felvetődő problémák közül a legfontosabb a bevezetés magas költsége volt (külön embert kell rá biztosítani, illetve automatákat beszerezni), a leggyakoribb elhangzó kifogás pedig az, hogy „ha egy vízvezeték-szerelő csak a kiszállásért elkér 2-3000 forintot”, akkor egy vizit díjaként a 300 forint „megalázóan alacsony”.

A két díj 2007 februári bevezetése végül is nem igazolta a korábbi aggodalmakat: a magyar társadalom meglepően fegyelmezetten alkalmazkodott az új rendszerhez. Bár az intézkedés nyilván nem volt népszerű, valójában soha, sehol nem voltak vele komolyabb problémák. A széles szociális védőháló gyakorlatilag kizárta, hogy a bevezetett díjak valóban rászorulókat tartsanak távol az ellátástól.

A díjaknak köszönhetően a háziorvosok forgalma mintegy 20%-kal csökkent – ennyivel tehát javult a fajlagos finanszírozásuk, és ennyivel csökkent a betegek várakozási ideje. Ehhez jött hozzá, hogy átlagosan havonta mintegy 150-200.000 forintot könyvelhettek el vizitdíj bevételként. Ez az összeg a háziorvosi praxisok bevételét körülbelül a harmadával növelte meg, ami (különösen a csökkent terhelés mellett) jelentősen javította az ellátás minőségét: lehetőség nyílt felújítani, bővíteni, újabb asszisztenst felvenni, nagyobb kényelmet, több szolgáltatást nyújtani.

A járóbeteg ellátásban a forgalomcsökkenés hozzávetőleg 6-10%-körüli volt, ez az intézményeknek bevételkiesést, a kasszának megtakarítást jelentett, hasonlóan a fekvőbeteg ellátók havi 200.000 kieső ellátási napjához. Ezt intézményenként kb. 5-10 millió forint vizitdíj és napidíj bevétel ellensúlyozta.

A kassza szempontjából a két díj tehát kb. 20 milliárd forint éves (az ellátóknál maradó) bevételt jelentett, ugyanakkor ennél jóval fontosabb volt az előidézett megtakarítás: a kevesebb felhasznált gyógyszer hozzávetőleg 15 milliárd forint, a csökkent járóbeteg ellátás 3 milliárd forint, és a csökkent fekvőbeteg ellátás 22 milliárd forint évi megtakarítást jelentett. Ez összesen 40 milliárd forint olyan pénz, ami a kasszában maradt, másra lehetett fordítani.

Az önrészfizetés tehát pénzügyileg (a költségvetésnek…) körülbelül 60 milliárd forintot jelentett, nagyjából annyit, mint a háziorvosi ellátás évi költsége.

A vizitdíjnak azonban a forgalomcsökkentő és pénzügyi hatásain túl szemléletformáló hatása is volt – talán ez lett volna a legfontosabb mind közül. Szimbolizálta az egyéni felelősségvállalást, és megjelenítette az egészségügyi ellátás mögött álló hatalmas pénzösszegeket. (Ezt a célt szolgálta a kötelező, magyar nyelvű elszámolás is.) Ezek vezethettek volna oda, hogy a vizitdíjnak valóban jelentős szerepe legyen a hálapénz elleni küzdelemben.

 

A várólisták (illetve később az előjegyzési listák) bevezetése egyfelől segítené az ellátásszervezést, hiszen megmutatná, hol, miből van hiány, illetve felesleg. Másfelől korrektebbé tehetné az ellátást, hiszen kizárná (csökkentené) annak esélyét, hogy a betegek pénzért (jellemzően hálapénzért) kerülhessenek előbbre az ellátottak sorában. Nem véletlen, hogy a várólisták ellen komoly szakmai kifogás nem vetődött fel, ugyanakkor annak alkalmazását a szakma a végsőkig elszabotálta. Ma ugyan már léteznek várólisták, azokat az intézmények le is jelentik az EBF-nek, és elvben ezek nyilvánosak is, arra azonban továbbra sem fektet senki hangsúlyt, hogy ezt a betegek valóban ellenőrzésre használják.

Hasonlóképpen az – nem kötelezően nyilvános – előjegyzési rendszernek is lett egy (talán váratlan de mindenképp) hátrányos mellékhatása. Sok helyen előjegyzéskor az orvos (vagy az asszisztens) elsőre megdöbbentően távoli időpontot mond, aztán a kétségbeeső betegnek felajánlja a magánrendelés lehetőségét. Ez nem más valójában, mint a betegellátás bújtatott privatizációja – állami alkalmazottak által, gyakran állami eszközökkel.

A várólisták szabályozása tehát – elsősorban az érintett szolgáltatók nyilvánvaló ellenérdekeltsége miatt – felemás eredményt hozott.

 

A törvénynek szintén a hálapénz rendszer ellen ható (és a rendszer tervezhetőségét növelő) intézkedése volt a betegutak szabályozása azáltal, hogy a beutaló nélkül igénybe vett ellátásokat részben (30% erejéig, de maximum 100.000 forintig) térítéskötelessé tette. A szabályon 2007. júliusától enyhítettek, ugyanis ettől az időponttól a terhesgondozás és a szülés kikerült a szabályozott körből (ezért volt elfogadhatatlan a veszprémi eset). Tekintettel arra, hogy az intézkedéstől az ellátók nem jutottak több bevételhez, az orvosok pedig gyakran kifejezetten rosszabbul jártak (a hálapénz lehetőségének kiesése miatt), a szakma ezt a lépést is maximálisan elszabotálta.

 

A biztosítási csomagok meghatározása valójában akkor lett volna igazán lényeges, ha a rendszer a későbbiekben elmozdult volna a valódi biztosítási elemeket is tartalmazó rendszer irányába. Ez nem történt meg, így annak, hogy mi tartozik az alapcsomagba, a biztosítási csomagba, illetve a kiegészítő csomagba, ma sincs több jelentősége, mint a Reform előtt volt.

 

Az utolsó törvény egyfelől új struktúrába rendezte a hazai kórházakat, és kijelölte azokat az intézményeket, amelyekre az állam hosszú távon, biztosan számít (súlyponti kórházak), másfelől határozott lépést tett a progresszív ellátás (újra)szervezése felé, harmadrészt pedig élt a lehetőséggel, és csökkentette a rendszer fölös kapacitásait.

A fekvőbeteg ellátásban ugyanis jelentős mértékű, a teljes kapacitás 24%-át meghaladó mennyiségű tartósan kihasználatlan ágyszám volt. A működés hatékonyságát tovább rontotta, hogy a kihasznált (döntően aktív ellátásra rendszeresített) ágyakon is az esetek kb. 30%-ában olyan eseteket láttak el, akiket vagy krónikus ágyon, vagy otthonápolás keretében, vagy járóbetegként el lehetett volna látni. Ez azt jelenti, hogy egy valójában egy valóban brutális, 30-40%-os ágyszám-leépítés sem döntötte volna össze a rendszert. Ezzel szemben a bő 11%-os csökkentés kifejezetten konzervatív, biztonsági megoldásnak értékelhető, amelynek következtében a tartósan kihasználatlan kapacitások bő fele továbbra is a rendszerben maradt, biztonsági tartaléknak.

Az ágyszámok csökkentését logikusan az intézmények számának csökkentése kellett volna, hogy kövesse – erre azonban nem volt elég erős politikai szándék. Így mindössze három állami fenntartású intézmény (OPNI, Schöpf-Mérei, Svábhegyi Tüdősszanatórium) szűnt meg, valamint néhány másik olvadt be más intézményekbe (mint az ÁEK létrehozása kapcsán a Honvéd, MÁV és belügyi kórházak a Szabolcs utcai kórházzal, vagy a szolnoki Repülőkórház a Szolnoki Kórházzal stb.), és 12 intézmény profiljából pedig eltűnt az aktív fekvőbeteg ellátás, így krónikus ellátást nyújtó intézménnyé alakult át. (Miután a jogosultsággal rendelkező RET-ek nem döntöttek, sőt, egy kivételtől eltekintve még csak ajánlást sem tettek a rendelkezésre álló kapacitások elosztásáról, végül a területi kórházak kapacitásairól is a miniszter döntött – igaz, a régiók intézményeinek döntően közös megállapodáson nyugvó javaslatai alapján.)

A kapacitások átalakítása szükségszerűen a feladatok átalakítását, vagyis új finanszírozási szerződések megkötését is maga után vonta. Ennek előkészítése során az OEP rögzítette a kapacitások alapján ellátandó feladatokat és az ehhez rendelt fizetett teljesítményt (TVK) az ÁNTSZ pedig az intézmények területi ellátási kötelezettségét (TEK). A csökkenő kapacitásokkal kieső bevételek kompenzálására pedig a tárca az alapdíjat 136.000 forintról 146.000 forintra emelte. Ennek köszönhetően az új szerződésekkel a kórházak 60%-a jobb finanszírozási feltételeket kapott, 15% esetében közel azonos maradt, és mindössze 25%-uk feltételei romlottak – ezek esetében azonban az elvárt teljesítmény is arányosan csökkent.

Minden előzetes bizonytalanság ellenére az új szerződéseket a kórházak határidőre aláírták, ezzel a struktúraváltás kezdetét vette.

Az öt reformtörvény életbe lépésével az Egészségügyi Reform első szakasza sikeresen lezárult. Ennek látványos, bár nem várt, és nem is pozitív jeleként a reform motorja, Molnár Lajos lemondott posztjáról, helyét Horváth Ágnes, korábbi államtitkár vette át.

 

A második szakaszt az új rendszer „finomhangolása”, valamint az új biztosítási rendszer kidolgozása jelentette.

A „finomhangolás” keretében több intézkedés is korrekcióra került. Ilyen volt például a vizitdíj szabályozása, az utazási költségtérítés elszámolása, a gyógyászati segédeszközök támogatási rendszere, vagy az új kapacitások, a TVK-rendszer nyár végi felülvizsgálata és korrekciója. Szintén ehhez kapcsolódik a tárca „Nagyvizit” programja, amelynek keretében a minisztérium felső vezetése (miniszter és államtitkár) közel 50 kórházat látogattak végig, rajtaütésszerűen, bejelentés nélkül, hogy az intézmények valós hétköznapjait láthassák: az eredmény vegyes, nyilvánvaló, hogy az intézmények kilátásait nagymértékben a tulajdonosok és a menedzsment rátermettsége, és főleg a hozzáállása határozza meg.

Szintén a rendszer „beüzemelésének” volt része a biztosítási jogviszony ellenőrzésének beindítása: 2007-ben kiderült, az OEP-nek közel 1 millió ember esetében fogalma sincs, hogy milyen alapon veszi igénybe az ellátást! A jogviszonyok tisztázása gőzerővel kezdődött meg, s bár sok bosszúsággal járt (hiszen sok ezer esetben az OEP nyilvántartás hibáira, hiányosságaira derült fény), év végére sikerült a nyilvántartást rendezni, és a rendezetlen jogviszonyok számát 200 ezer körüli értékre leszorítani. 2008. januárjától pedig be lehetett vezetni az általános, kötelező jogviszony ellenőrzést az egészségügyi szolgáltatóknál.

Hasonlóan fontos, elvi jelentőségű, rendszerépítő lépés volt az állami hozzájárulás módjának átalakítása. 2008-tól a költségvetés nem egy összegben, a pénzügyminiszter által meghatározott mértékben járul hozzá az Egészségbiztosítási Alap forrásaihoz, hanem fejkvóta alapján, a biztosítottak száma szerint fizet. Ezzel teljesült az a fontos feltétel, hogy a rendszerben mindenki után történjen befizetés, és mindenki a nevére történt befizetés alapján váljon biztosítottá. Ez a lépés nemcsak a rendszer valódi társadalombiztosítási jellegét erősítette, de egyben tervezhetővé és előre kalkulálhatóvá is tette az egészségügyi költségvetést.

A tárca készült arra is, hogy az intézmények strukturális átalakítása jelentős mozgást okoz az ágazat humánerőforrásaiban is. Az előzetes számítások szerint mintegy 1000-1500 orvos és kb. 3000 szakdolgozó lett volna kénytelen új munkahelyet keresni. E folyamat segítésére dolgozta ki a minisztérium a Mobilitás Programot, ami elsősorban azokat az egészségügyi dolgozókat segítette volna, akik vállalták volna a nagyobb távolságra költözést (jellemzően az ellátatlan területeken vállalt munkát) egy komolyabb anyagi támogatásért cserébe.

A szakma azonban a „végsőkig ellenállt”, a szükséges leépítéseket az intézmények nem, vagy csak nagyon vonakodva hozták meg. A várt mobilitás így elmaradt, a támogató Mobilitás Program pedig érdeklődés hiányában elhalt. (Mindenesetre a mai napig felvethető és meg nem válaszolt kérdés, hogy ha a rendszerben csökkentett kapacitások, csökkentett feladatok vannak, akkor miért nem volt szükséges ennek megfelelően átalakítani a humán erőforrásokat? A kevesebb feladatra maradt több orvos vajon mit csinál, miért nem szerződik olyan intézményekhez, ahol esetleg valóban orvoshiány van? És a humánerőforrás e nyilvánvaló mozdulatlansága vajon mennyiben járult hozzá az egyes intézményeknél tapasztalható eladósodáshoz?)

A rendszer beüzemelése mellett több „mellékes”, de fontos, vagy közérzetjavítónak szánt intézkedés is történt. Ilyen volt a mentés és a betegszállítás szétválasztása 2008. január 1-től, amelynek következtében a Mentőszolgálat a korábbi feladatainak kb. 70%-át leadta, miközben a finanszírozása nem csökkent. Ilyen volt az otthonszülés törvényi szabályozásának előkészítése, ami 2008. tavaszára gyakorlatilag elkészült, a Kormány elé kerülhetett volna. Hasonlóan elkészült a Nemdohányzók védelméről szóló törvény szigorítása, ami megtiltotta volna a zárt nyilvános helyeken dohányzást.

Fontos közérzetjavító intézkedés volt a kórházi étkezés szabályozása, és az erre szánt források növelése. Ugyanilyen célt szolgált volna a kórházi széfek bevezetésének ötlete, ez azonban meglehetősen negatív fogadtatásban részesült.

A tavasz és a nyár fő eseménye mégiscsak a biztosítási rendszer reformjának kidolgozása volt. A koalíciós pártok elképzelései e téren határozottan eltértek (a liberálisok ugyanis konkrét elképzelésekkel, kidolgozott javaslattal rendelkeztek, és ragaszkodtak a több biztosítós modellhez, míg a szocialisták egyetlen dologban voltak biztosak: hogy nem akarják kiengedni az ellenőrzésük alól az egészségügyi kasszát), ezért hosszú időn keresztül úgy tűnt, esélye sincs a megegyezésnek. A koalíciós vita azonban jó alkalom volt arra, hogy a rendszerrel kapcsolatos elvárások, kérdések világosan kikristályosodjanak:

 

 

E kérdésekre a tárca (és a liberálisok) konkrét választ nyújtó koncepcióval válaszoltak: ez volt a több, (a biztosítottakért) versengő biztosítóra, és a (biztosítók szerződéseiért) versengő szolgáltatókra épülő, kétszintű biztosítási rendszer. A hatékonyságot a biztosítók anyagi érdekeltsége garantálta volna, a minőséget a verseny. A betegvédelmet, az egyenlő bánásmódot (a már működő szervezetek és az EBF mellett) a biztosítók érdekeltsége jelentette volna, ugyanez lett volna a garancia a hálapénz megszűnésére is. A rendszer biztonságát az erős állami szerepvállalás és szabályozás (a járulékok állami meghatározása, beszedése és szétosztása, a kötelezően nyújtandó szolgáltatások és azok minőségének előírása, a törvényben előírt szerződéskötési kötelezettség és az ellenőrzési funkciók) jelentette volna.

Az öngondoskodás és a prevenció elvben a biztosítók érdeke lett volna, de ez jórészt megmaradt volna állami feladatnak.

A liberális elképzeléssel szemben hosszú időn keresztül nem állt szemben gyakorlatilag semmiféle alternatíva a szocialisták részéről (sem): a felvetett ötletekről világosan látszott, hogy az alapkérdéseket a liberális modellnél jóval kisebb valószínűséggel tudják megválaszolni.

E patthelyzetben vetette fel a miniszterelnök az „egy biztosító, több, többségében állami, irányításában magán pénztár” elképzelését. Bár a koncepció meglehetősen messze esett a liberálisok korábbi elképzeléseitől (szinte egyáltalán nem hasonlított rá), miután sikerült megegyezni a verseny és a befektetői érdek (erősen korlátozott) megjelenésének biztosításáról, a liberális tárca beadta a derekát, és kidolgozta a „hibrid” javaslatot.

Az előterjesztés vitathatatlan sikere volt, hogy lehetőséget teremtett a versenynek (igaz, olyan minimális mértékben, ami még a Köztársasági Elnöknek is túl kevés volt), és megteremtette annak lehetőségét is, hogy a magánérdek, a profitorientált munkaszervezés működni kezdjen. Ezzel lehetővé vált volna a rendszer – a tervezettnél nyilvánvalóan sokkal lassabb és nehézkesebb, mégis – érdemi átalakulása.

A törvényt a Parlament kétszer fogadta el, hiszen a Köztársasági Elnök egyszer megfontolásra visszaküldte. Ezért a második alkalom előtt a részletek alaposabb kimunkálására, alaposabb hatástanulmányok elkészítésére, és egy sor további szakértői egyeztetésre került sor.

A biztosítási törvény elfogadásával és hatályba lépésével az Egészségügyi Reform második szakasza is a sikeres befejezés szakaszába lépett.

Így érkeztünk el 2008. március 9-éhez.

 

 

 

A fentiekből, valamint a korábban összegzett előzményekből jól látszik, hogy az Egészségügyi Reform szakmai szinten koherens rendszert alkotott, és valójában nem tartalmazott egyetlen olyan lépést sem, amit a szakma, vagy a szakpolitika korábban ne gondolt volna szükségesnek. A reform során természetesen a tárca számos hibát is lekövetett, és voltak kudarcként értelmezhető lépései. Sok olyan intézkedés is volt, amelyet rövid időn belül már korrekció követett. Összességében azonban a változások valóban egy fenntarthatóbb, modernebb és a szükségletekhez jobban igazodó rendszer felé indították el a rendszert. (A jövő kérdése, hogy az elindított folyamatok elég erősek-e a tartós és lényegi változások eléréséhez.)

Sajnálatos módon azonban a folyamatok nem csak szakmai szinten folytak, hanem politikai szinten is, sőt, e szintér sok tekintetben sokkal fontosabb, és végül meghatározóbb is lett, mint a szakmai megfontolások.

 

Molnár Lajos abból az (egyébként reális) elképzelésből indult ki, hogy a reformokat nem lehet népszerűvé és elfogadottá tenni, hiszen változásokról, ráadásul jelentős érdekeket sértő változásokról van szó. Ő azt a stratégiát követte, hogy a szükséges változtatásokat a lehető legrövidebb időn belül meglépte, hogy azok eredményének minél több ideje legyen „beérni”, pozitív eredményt hozni az emberek életében. A stratégia része volt az is, hogy elsősorban a „hátország biztosítása” vagyis a koalíciós pártok (elsősorban az SZDSZ) frakcióinak, valamint a kormánynak (kiemelten a miniszterelnöknek) a támogatását kell megszerezni, mert ez kell a változások meglépéséhez. Molnár Lajos fontosnak tartotta a szakmai egyeztetéseket, de miután tisztában volt az érdeksérelmek mértékével, egyáltalán nem tartotta fontosnak (illetve elérhetőnek) a megállapodás, az egyetértés kimunkálását. Szakmai partnerei az egyeztetések alapján pontosan tudták, hogy „rendszerszinten” igaza van, ilyen módon igazi szakmai vitába gyakorlatilag egyszer sem keveredett. Ugyanakkor a szakma folyamatosan igyekezett ellenállni, megvédeni az érdekeit. Ennek legnyilvánvalóbb példáját a gyógyszerészek adták, akik meghívták a kongresszusukra, majd kifütyülték. (Kicsit más a MOK helyzete, az Orvos Kamara, különösen annak elnöke, az első perctől kezdve politikai alapon viszonyult az Egészségügyi Reformhoz, és végig a Fidesz „vazallus szervezeteként” viselkedett – néha egészen abszurd mértékig, mint pl. a vizitdíj elleni népszavazás ügyében.)

Horváth Ágnes már kora és neme miatt is hátrányból indult a miniszteri poszton: a szakma igazán soha nem fogadta el – annak ellenére sem, hogy sokan (pl. Papp Lajos, szívsebész professzor is) az első személyes találkozás után gyökeresen megváltoztatták a véleményüket róla. Nem használt a szakmai kapcsolatoknak, hogy a miniszter asszony korábban, a tárca államtitkáraként, gyakorlatilag a „minisztérium arca”, a reform első számú kommunikátora volt, és az sem, hogy pozícióba kerülése után több, provokatívnak minősíthető megjegyzést is tett az ellátó rendszerre (ld. a gyógyító és patológiás diagnózis közötti 21%-os eltérés, vagy a „halálgyárak” megjegyzés).

Ettől függetlenül a tárca szükséges, hivatalos szakmai kapcsolatai végig korrektek és kielégítőek voltak (köszönhetően többek között a kabinetfőnök Matejka Zsuzsa, két szakállamtitkár, Baraczka Mariann és Rapi Katalin, valamint a későbbi államtitkár, Kincses Gyula személyének).

Horváth Ágnes munkája jelentős javulást hozott a kormányon belüli, és a frakciók közötti kapcsolatban. Kevesen tudják, de az Egészségügyi Reform minden lépése folyamatos egyeztetések során született, azokra mindkét frakció, és személyesen a miniszterelnök is rábólintott. E munkarendben született meg a biztosítási törvény, ami a tárca és személy szerint Horváth Ágnes munkájának legnagyobb elismerése. Valószínűleg senki más nem lett volna képes kitartani, végigcsinálni és buldog módjára végigküzdeni a reménytelen egyeztetési folyamatokat, azokat a hosszú heteket, amikor a megegyezés reménytelennek látszott, és a kompromisszumnak még az irányát sem lehetett felfedezni. Nagyon kevesen tudják, mekkora munka, milyen hihetetlen szellemi és mentális teljesítmény volt a „lehetetlent megcsinálni” és elérni, hogy egy mindenki számára többé-kevésbé elfogadható előterjesztés elkészüljön.

Ez a miniszter asszony elképesztő munkabírása, és nem kevésbé tiszteletreméltó lojalitása nélkül (a kormány felé) elérhetetlen lett volna.

A tárca azonban kommunikációs téren több hibát (?) is elkövetett.

Először is nem tett meg mindent a egészségügyi társadalom maga mellé állítása érdekében. Az orvosok részvétele nélkül azonban minden változás gyakorlatilag halálra van ítélve. A Reform felemás eredményei jórészt ennek köszönhetőek: azok, akiknek végre kellene hajtani őket, gyakorta elszabotálják, vagy szándékosan rosszul végzik el őket, miközben folyamatosan ellene agitálnak.

A másik fontos hiba, hogy a tárca nem keresett alternatív, hatékonyabb megoldásokat a lakosság széles körű tájékoztatására. (Ez egyben a teljes kormány hibája is.) Ilyen mértékű változás bevezetéséhez csak tájékoztatásra sok száz millió forintot kellett volna költeni, hogy mindenki lássa, értse, mi történik, hogy mindenkinek lehetősége legyen kérdezni, a kétségeire megnyugtató választ kapni. Ezek hiányában a lakosság többségének csak az orvosok ellenpropagandája – na meg az ellenzék uszítása jutott.

 

Az SZDSZ – mint oly sokszor a története során – kihagyta a tárca vezetéséből adódó lehetőséget: nyilvánvaló volt, hogy az Egészségügyi Reform mindenkit, és minden települést érinteni fog. Erre a hatásra építeni lehetett volna: el lehetett volna érni, hogy az SZDSZ helyi szervezetei, mint „bennfentes” csoportok, helyzetbe kerüljenek a településeiken. Az SZDSZ lehetett volna az a láncszem, ami a Reform kommunikációját sikeressé tehette volna helyi szinten, és a Reform lehetett volna az a téma, ami segíthetett volna az SZDSZ-t újra feléleszteni az ország településein. Ezt azonban a párt nem ismerte fel. Ennek következtében nemhogy fel nem használta a Reformot, de még azt sem biztosította, hogy a tagjainak helyben ne lesunyt fejjel kelljen járni az ellenzék és az elégedetlenkedők hangoskodásában.

Az SZDSZ szervezetek, tagság és szimpatizánsok minimális tájékoztatása sem történt meg, ez pedig később, a népszavazáskor keményen visszaütött.

 

Az MSZP hozzáállása a kezdetektől fogva kettős volt. Egyfelől az MSZP adta meg azt a támogatást, ami a Reform elindításához, a változások végigviteléhez kellett. Ilyen módon az MSZP végig érdekelt volt a folyamat sikerében, és abban – ha sok vita és küzdelem árán is, de – végig kivette a részét.

Ugyanakkor eltagadhatatlan, hogy a Reform időszakát végigkísérte az MSZP ellenállása, ami végül a biztosítási rendszer kidolgozásában csúcsosodott ki. Az SZDSZ és a tárca minden kompromisszumkészsége kevés volt ahhoz, hogy az MSZP valóban belemenjen a megállapodásba: a törvény kétszeri (különösen az első) elfogadása politikai bravúr volt, mert valójában nem tükrözte a frakció és a párt valódi hozzáállását.

Ráadásul az MSZP hozzáállását végig befolyásolta az önérdek és a lobbi-érdekek sűrű megjelenése. A struktúraátalakításnál a súlyponti kórházak kijelölésekor is tekintettel kellett lenni (természetesen a szakmai szempontokon túl) a szocialista képviselők igényeire, s a kapacitáscsökkentés kapcsán ugyanez a félelem és érdek akadályozta meg, hogy a nyilvánvalóan szükséges intézménybezárásokat a tárca megléphesse.

Emlékszünk arra is, hogy vizitdíj eltörlését is kezdeményezte szocialista képviselő, ahogy nem is olyan rég az EBF megszüntetését is. A gyógyszergyártói verseny enyhítése is időről időre szóba került.

A szocialisták tehát a rendszerszerű megközelítést szívesen oldották/oldották volna/oldják az egyéni érdekeik érvényesítésével, ez pedig szükségszerűen konfliktusokat okozott.

Végül nem lehet elhallgatni a két párt között meghúzódó, hagyományos ellenszenvet sem. Az MSZP-nek (úgy gondolták, s a kezdeti időkben ennek jelét is adták) nem érdeke az SZDSZ-es tárca látványos sikere, az SZDSZ pedig gyakran úgy érezte (és érzékeltette) hogy az MSZP csak „kolonc a hátán” a nagyszerű reformálásban. (Ilyen módon volt alapja Gyurcsány „reformgőg”-ös kijelentésének, noha tartalmilag nem volt igaz.)

 

Az események kulcsszereplője azonban mindenképpen és vitathatatlanul a Fidesz volt.

A Fidesz első perctől kezdve politikai kérdésként kezelte az Egészségügyi Reformot, egyetlen pillanatig sem tekintett rá úgy, mint szakmai kérdésre. A Fidesz a reform két éve alatt egyetlen szakmai észrevételt, megjegyzést, kritikát sem tett, semmiféle szakmai munkában nem vett részt – sem a kormánnyal, sem a kormánytól függetlenül. A Fidesz egészségpolitikai tevékenysége 2006 –s 2008 között (illetve azóta is) nulla. Nem kevés, hanem egyértelmű nulla. A Fidesznek évek óta nincs egészségpolitikája, vagy annak értelmezhető megnyilvánulása.

Mi van helyette?

A Fidesz kitűnően ismerte fel, hogy az egészségügyi rendszer átalakítása sok bizonytalansággal fog járni, ez pedig nyilvánvalóan felerősíti az ellenérzéseket, az ellenállást. Azt is tudta, hogy az átalakítás nem vihető végbe érdeksérelmek nélkül, így bízvást számíthatott „szakmai” segítségre – ha netán a MOK és Éger István valamiért nem lenne megfelelő.

A Fidesz szakpolitikusai kellően felkészültek ahhoz, hogy a történésekből ki tudják válogatni a leginkább érzékeny, és a legnagyobb visszhangot kiváltó témákat, és természetesen képesek arra is, hogy megfelelő szakmai mázba bújtatva ezeket a legnagyobb hatást váltsák ki.

Sokáig azonban úgy tűnt, a Fidesznek nem sikerül igazán fogást találnia az Egészségügyi Reformon.

A Kamarákról szóló törvény kapcsán politikai támadásról beszéltek, ahol a tárca szét akarja zúzni az ellenálló szakmai szervezeteket – ez azonban egyfelől a társadalom számára érdektelen téma volt, másfelől a kamarák eltérő reakciója, no meg az éppen a Fidesz-kormány a gazdasági kamaráknál alatt lezajlott hasonló folyamat miatt kevéssé volt hiteles.

Az Egészségbiztosítási Felügyelet létrehozását nehéz lett volna támadni, ez a törvény éppen ezért jórészt kimaradt a Fidesz-kampányokból.

Az első komolyabb kísérlet a Gyógyszer-gazdaságossági törvény kapcsán kirobbant, és a Gyógyszerész Kamara által szervezett tiltakozás támogatása volt. Ennek kapcsán aztán a gyógyszerészekkel karöltve szemrebbenés nélkül terjesztették a legképtelenebb állításokat: hogy ezzel drámaian fog nőni a mérgezések, meg a hamis gyógyszerek száma, hogy szétzilálódik a patikák országos rendszere stb-stb. Ez a reakció a patikusoktól – akik a saját „kvázi” monopol helyzetüket védték – teljesen érthető volt. Na de egy párttól, aki állítólag a választók érdekeit képviseli?!?

A megoldás kézenfekvő: a Fidesz nem az egyes intézkedéseket támadta, hanem a kormányt, illetve a tárcát mindenestől. Teljesen mindegy, milyen intézkedésekkel, elképzelésekkel álltak elő, azokat a pontokat kellett megtalálni, amelyek alapján a tárca (illetve a kormány) inkompetensnek, nemzetellenesnek, károsnak stb. volt beállítható. A Fideszt végig kizárólag ez a cél vezette, az intézkedések valós tartalmáról soha, egyetlen hang erejéig nem nyilatkozott, azokkal nem foglalkozott.

Jól szemlélteti ezt a Fidesz munkája a Parlament Egészségügyi Bizottságában. Számos esetben ezeket a lehetőségeket médiaszereplésre használták fel – a média képviselőinek távozása után gyakran a fideszes képviselők is otthagyták a bizottságot. Olyan eset is előfordult, hogy a média és Mikola István távozása után a hangulat gyökeresen megváltozott, szinte barátivá vált, és valóban érdemi, szakmai párbeszéd alakult ki az ellenzék és a koalíció szakpolitikusai között.

Az egészségügy, illetve a Reform opponálása a népszavazási kezdeményezés bejelentésével vált a Fidesz stratégiájának sarokkövévé. Igaz, az eredeti „7 igenes” kezdeményezés alapvetően más volt, mint a végül megvalósult „3 igenes” változat, mégis jellemző volt, hogy már abban is az egészségügy volt a leghangsúlyosabb terület: a 7 kérdésből 3 foglalkozott az ágazattal (a vizitdíj eltörlése, a kórházak állami kézben tartása és a patikán kívüli gyógyszerárusítás megakadályozása).

Szintén jelentős lépés volt a pártelnök, Orbán Viktor belépése a Fidesz egészségügyi kommunikációjába. 2006 decemberében személyesen vett részt a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal ülésén, ami után a struktúraátalakítás kapcsán a sajtóban meglebegtette az ingatlanspekuláció vádját. Ezt az üzenetet aztán a Fidesz „egészségpolitikusai” minden létező fórumon, minden lehetséges módon szajkózták is, hónapokon keresztül. A húzás a maga módján zseniális volt: ha ugyanis a racionalizálás során sor kerül intézmények bezárására, az egyetlen ésszerű dolog, amit a kiürült épületekkel tenni lehet, azok gyors értékesítése. Minden más megoldás veszteséget jelent az államnak. Ha viszont az épületeket eladják, nagyon könnyű ráhúzni, hogy „tulajdonképpen ezért” zárták be őket. Apró szépséghiba, hogy a Reform során – sajnos – elmaradtak a várható kórházbezárások, abban a néhány esetben pedig, ami mégis megtörtént, az elmúlt három évben egyetlen ingatlant sem adtak el. Az ingatlanspekulációs pánikkeltés tehát szimpla hazugság volt, nem több mint a struktúraátalakítási törvény elleni hadjárat egyik hasznos – ámde tisztességtelen – eszköze.

Minden törvény esetében bevett eszköz volt a teljes elutasítás mind a bizottságokban, mind a Parlament vitáiban. Ennek csúcspontja a struktúraátalakítási törvény kapcsán kért név szerinti szavazás volt.

A harmadik eszköz a végrehajtás obstruálása volt: bár a rendszer átalakítását és a súlyponti intézmények kialakítását a törvény hatályba lépésével már nem lehetett megakadályozni, a Fidesz arra még látott esélyt, hogy a területi kórházak kapacitásainak újraosztását meggátolja. A januári miniszteri javaslattétel után a Fidesz azonnal bejelentette, hogy minden RET-ben meg fogják akadályozni a döntést. Ez hat régióban oly mértékben sikerült, hogy a testületek a kapacitások kérdésével érdemben nem is foglalkoztak, kizárólag a Közép-Magyarországi Régió jutott el legalább odáig, hogy valamiféle javaslatot fogalmazzon meg és juttasson el a miniszterhez. Döntés azonban itt sem született. Jól jellemzi, hogy a Fidesz aknamunkájának mennyire nem volt szakmai alapja, illetve, hogy az obstrukció milyen fontos eszközt vett el az érintettektől, hogy minden régióban összeültek az érintett intézmények vezetői, és „nem hivatalos” javaslatot dolgoztak ki a kapacitások elosztására. A Fidesz akciója tehát formailag sikeres volt, tartalmilag azonban megbukott. A beérkező szakmai javaslatok alapján végül a miniszter saját hatáskörében döntött az egyes kórházak ágyszámairól.

Következő lépésként a Fidesz azzal fenyegetőzött, hogy az intézmények nem fogják aláírni az új kapacitások alapján (az új TEK-et, és TVK-keretet tartalmazó) elkészített szerződéseiket. Azonban ez az akció is kudarcba fulladt: az április 1-i határidőre gyakorlatilag az összes intézmény aláírta a szükséges dokumentumokat, a struktúraátalakítás tehát (papíron) végbement.

(A harmadik obstrukciós kísérlet a törvény jogi úton történő támadása volt. Magát a döntést, és az új struktúrát azonban az Alkotmánybíróság nem találta alkotmányellenesnek, csak az alkalmazott eljárásrendet – ezt később a Székely-vezette tárca módosította –, míg a kórházak által indított közel 50 – egyébként egy kaptafára, valószínűleg Fidesz segédlettel készült – perben a bíróság a minisztérium javára döntött. Békés megye esetében – ahol perújrafelvétel történt – a Legfelsőbb Bíróság decemberben valóban új eljárást rendelt el, erre azonban a jogszabályok megváltozása miatt nincs már lehetőség. Erre tekintettel az LB januári döntései már nem tartalmaznak ilyen irányú kötelezettségek. Megjegyzendő, hogy az LB döntés is az AB határozatra épült, vagyis az eljárás módját, és nem az eredményét kifogásolta, ilyen módon továbbra sincs egyetlen olyan jogi döntés sem, ami a kialakult struktúra jogszerűségét tagadná.)

A Reform során éppen ebben az időszakban jött el az az egyetlen olyan pont, ahol a Fidesz kommunikációs offenzíváját meg lehetett volna törni: az aláírás határideje előtt a Fidesz „szakmai arca”, Mikola István végül egy szakmai konzultáció erejéig meglátogatta Molnár Lajos minisztert. Már maga az aktus is alávetettséget jelzett, a megbeszélés után ráadásul Mikola így nyilatkozott: „Most beszéltem a miniszter úrral, és azt láttam rajta, hogy ezek végig fogják csinálni…”

Ezt követte az április 1-i határidő, amikorra is valóban minden intézmény aláírta a szerződését, az új rend tehát életbe lépett. Ez a pont volt az, ahol a Fidesz kudarcát vereséggé lehetett volna fordítani.

A Fidesz „harci moráljának” állapotát jól jelezte, hogy nem tudták kiaknázni a miniszter lemondásából fakadó előnyt. Ehelyett a Hódmezővásárhelyi sajnálatos eset egyfelől tragikomikus, másfelől viszont felháborítóan cinikus és embertelen botránnyá dagasztását választották.

A koalíció az elszalasztott lehetőség után – hosszas tétovázás után – a lehető legjobb megoldást választotta: Horváth Ágnes korábbi államtitkárt tette meg Molnár utódjává. Ezzel világos üzenetet küldött: lehet, hogy a személy változott, de az irány, a célok és az eltökéltség maradt.

Az új miniszter azonban amennyi előnyt hozott a koalíción belüli együttműködés terén, legalább annyi hátrányt hozott a szakmával való kapcsolatban. Bár hivatalos tárgyalásai során ez soha nem jött elő, mégis nyilvánvaló hátrányt szenvedett elődjével szemben, mert a szakma nem fogadta el „közülülük valónak”, igazi szakmai partnernek. Ez pedig felerősítette a csöndes ellenállást, a bevezetett intézkedések elszabotálását. Valószínűleg ennek nagy szerepe volt például a Mobilitás Program kudarcában, a várólisták bevezetésének elhúzódásában, a széfek bevezetése körüli hercehurcában, és más, „kevésbé sikeres”, vagy befejezett változások alakulásában.

A Fidesz természetesen hamarosan magára talált: ekkor került elő a „szcientológus-lemez”, annak ellenére, hogy minden szakértő tudta, minden állami vezető a legmagasabb szintű, C-típusú nemzetbiztonsági átvilágításon esik át, tehát a kapcsolat mindenképpen kizárható.

Szintén ekkor indult meg a „bezárják a kórházakat” kommunikációs akció, aminek következtében ma a jobboldali szavazótábor mélységesen meg van győződve arról, hogy az országban tömeges kórházbezárások történtek, és megdöbben, amikor kiderül, hogy mindössze három, budapesti kórházat zártak be. (Illetve megdöbbenne, ha megtudná.) Az akció „zászlóshajója” az OPNI, ennek kommunikálására Mikola István mellé társult Balogh Zoltán „jogvédő” képviselő is, aki az Emberjogi Bizottság elnöke, s így a téma folyamatos felmelegítéséhez kitűnő pozícióban volt.

A Fidesz szakértőit egyáltalán nem zavarta, hogy az OPNI bezárásának ötlete nem új, hogy az átalakítás terveit maga az intézmény igazgatója dolgozta ki és tette le a miniszter asztalára, és hogy a lépést a Pszichiátriai Szakkollégium és a Magyar Pszichiátriai Társaság is elfogadhatónak tartotta. Nem azt támadták, ami valóban jogosan számon kérhető lett volna (a betegellátás későbbi biztosítását, a pszichiátriai ellátás fejlesztését), mert ez a valóban szakmai megközelítés egyfelől az együttműködés és a párbeszéd látszatát kelthette volna a minisztériummal, másfelől pedig nehezen érthető lett volna a választók számára. A totális elutasítás egyszerűbb, érthetőbb, és sokkal inkább illeszkedett a kormány teljes elutasítását célzó politikához.

Ugyanezt a hozzáállást figyelhettük meg a biztosítási reform körüli kommunikációban, illetve parlamenti vitában. Az ellenzék minimálisan sem törekedett arra, hogy a kormány valódi terveit kritizálja, vagy arra érdemben, szakmai alapon reflektáljon. Megkereste a megfelelően alkalmazható hívószavakat, és ezekre épített föl egy meglehetősen hatékony, ámde totálisan hazug kampányt. A benyújtott törvényjavaslatot az amerikai, vagy pláne a chilei rendszerhez hasonlítani – ezt sok mindennek lehet nevezni, csak korrektnek nem.

E kampányban újabb „segédcsapatok” tűntek fel a Fidesz oldalán: egyik részről Cser Ágnes az EDDSZ elnöke, másik részről Gaskó István, a Liga Szakszervezetek elnöke, aki amúgy is éppen „harcban állt” a kormánnyal, hát miért ne segítene be „szolidaritásból” egy ilyen fontos ügyben?

E hasznos segítségek és a nyomásgyakorlás minden eszköze sem volt elég azonban ahhoz, hogy az új biztosítási rendszer megszavazását a Fidesz képes legyen megakadályozni. Sőt, ebben a kérdésben még a Köztársasági Elnök is „cserbenhagyta” őket: a törvényt nem az Alkotmánybíróságra, csak a Parlamenthez megfontolásra küldte vissza, ráadásul a mellékelt indoklása minden volt, csak éppen a Fidesz álláspontját alátámasztó érvelés nem. (Az államfő többek között éppen a nagyobb versenyt hiányolta a rendszerből.)