2. 2008. március 9. a "szociális"(sic!) népszavazás
A kezdeményezés – minő meglepetés! – jelentős átalakuláson ment át az eltelt bő egy év alatt.
Míg az eredeti kérdések kapcsán elvben elképzelhetőnek tűnt, hogy a Fideszt valóban egy másfajta Magyarország-kép felrajzolása motiválja, a végső állapot világossá tette: a Fideszt kizárólag a népszavazási győzelem érdekli, számára tökéletesen mindegy, mi van a kérdőívekre írva. Éppen ezért, bár lehetősége lett volna több kérdést is szavazásra vinni, csak a „bombabiztos” kérdéseket tették végül fel. Azokat, amelyeket úgy is össze lehetett volna foglalni: „Akar-e Ön fizetni?” Nem kell különösebben nagy jósnak lenni ahhoz, hogy előre eltaláljuk az eredményt.
Ahhoz persze, hogy ez a helyzet előálljon, előbb szükséges volt egy váratlan, és máig megmagyarázatlan alkotmánybírósági döntés, ami megengedte a népszavazást a bevezetett (illetve tervezett) díjak kérdésében. A döntés azért elképesztő, mert egyszerű logikával is belátható: ha valamiről azért nem lehet az idei év kapcsán szavazni, mert benne van az idei költségvetésben, akkor nem lehet a jövő évről sem, mert értelemszerűen benne lesz a jövő éviben is, tehát költségvetési tétel. Pontosan ugyanúgy, ahogy a különböző adók, járulékok, illetékek és más állami bevételek is, amelyekről szintén nem lehet népszavazást tartani. Ez a döntés szakmailag annyira dilettáns, hogy mindenképp joggal veti fel az Alkotmánybíróság alkalmasságának, illetve pártatlanságának kérdését. E döntés szégyenét azóta sem mosta le magáról a testület.
A népszavazást tehát valószínűleg megnyerni nem lehetett volna, de a vereséget minimalizálni igen.
A totális kormányzati kudarchoz kellett a három érintett párt „ideális” tevékenysége.
Az SZDSZ természetesen látványos kampányt kezdett a nemek mellett. A kampánnyal azonban két igen komoly probléma volt: egyfelől a mondanivalót sikerült annyira elvi szintre emelni, hogy az már nehezen volt követhető, és különben sem érdekelt igazán senkit. Az „agymosás” és a „szocializmus ellen szavazunk” akció helyett hasznosabb lett volna arról beszélni, hogy a 300 forint kifizetése valójában nem komoly teher, viszont a háziorvos meg abból él, abból fejleszti a rendelőjét, mi több, ha elvesszük tőle, esetleg csődbe is megy. Ezt sokan sokkal inkább megértették volna. A másik probléma az volt, hogy nem volt olyan bázis, amire a kampányt építeni lehetett volna. A helyi szervezetek, a tagság bevonásának elmaradása itt ütött vissza igazán: azok a tagok, akik lesunyt fejjel jártak a megelőző évben, mert nekik sem volt fogalmuk, mi is történt az egészségügyben, alkalmatlanok voltak arra, hogy érdemben, és pláne hitelesen kampányoljanak. Így e munka az SZDSZ színeiben gyakorlatilag Horváth Ágnesre (illetve a másik oldalról Magyar Bálintra) maradt, mellettük még Horn Gábor és Kóka János tűnt fel. Ennyi volt az SZDSZ kampány, és pontosan ennyi volt a hatékonysága is.
Ennél is rosszabb volt azonban az MSZP stratégiája. A párt döntéshozói úgy ítélték meg, hogy miután a népszavazást úgysem lehet megnyerni, s a téma különben sem a szívügyük (végül is SZDSZ-es tárcáról volt szó…), akkor jönnek ki legjobban a helyzetből, ha kivonják magukat a kampányból, és az alacsony részvételre játszanak. Tekintettel arra, hogy az első perctől kezdve nyilvánvaló volt, a Fidesznek élet-halál kérdés a nagyarányú győzelem, kapitális hiba volt az érvénytelenségre, vagy az alacsony részvételre számítva nem kampányolni. Ezzel az MSZP gyakorlatilag kiszolgáltatta magát a Fidesz kényének-kedvének, és kiengedte az események befolyásolását a keze közül. (Ráadásul lehetővé tette, hogy a „nem”-szavazókat az SZDSZ – teljesen megalapozottan – „lenyúlja”, noha nyilvánvaló, hogy a többségük elkötelezett MSZP szavazó volt.)
Az ellenzék nem is habozott a helyzetet kihasználni. A mozgósítás minden eszközét bevetették a szinte semmi ellenállást nem tanúsító kormányoldal ellen.
Hogy nem szakmai kérdésről volt szó, jól jelzi, hogy a Fidesz soha, egyetlen módosító javaslattal nem élt. Amennyiben azonban komolyan gondolta volna a saját „szakmai” ellenérveit (hogy ti. sokan nem képesek kifizetni a 300 forintot), javasolhatott volna alacsonyabb díjat, vagy szélesebb, érzékenyebb mentességi kört. Ezt nem tette, mert a valós céljainak sokkal inkább megfelelt a totális szembenállás, még olyan áron is, hogy szakmai sületlenségeket, illetve szimpla hazugságokat is kellett állítania. Emlékezzünk rá, az Erős Magyarország „programban” (sic!), Navracsics Tibor szerkesztésében, a Fidesz azt állította, hogy a vizitdíj nem marad a szolgáltatóknál. Ez bizony ordas hazugság volt, feketén-fehéren. Írásban. Mint ahogy a vizitdíj miatt „megnyomorodó szegények” és „ellátatlan betegek” víziója is. És ahogy elképesztő aljasság volt „sajtóértesülésekre” hivatkozva (értsd: a Magyar Nemzet által feltett kérdés!) bejelenteni, hogy a népszavazás után a kormány a vizitdíjat 1000 forintra emeli. Soha nem volt ilyen szándék, nem is lett volna értelme. A vizitdíj a várt célokat maximálisan elérte, a díj mértékének megváltoztatása ezt az eredményt veszélyeztette volna.
(A mélypontot ez a kampány a szavazás előtti csütörtök-pénteken érte el, amikor „valakik” az emelés rémhírét Gál Ilona, a minisztérium egyik szakállamtitkára nevében kezdték e-mailben terjeszteni. Ez ugyanis már nemcsak tisztességtelen, de bűncselekmény is volt.)
Érdekes volt megfigyelni a szakma, az érintettek szerepét a kampányban. A háziorvosok láthatóan nem tudták, a szívükre, vagy az eszükre hallgassanak. Miközben a vitákban azért halkan elhangzott az is, hogy tulajdonképpen a vizitdíj nekik nagyon jó, és igen fontos is lenne, sőt, Kertai Aurél még arra is felhívta a figyelmet, hogy a díj megvonásával esetleg sok háziorvos tönkremegy, és az egész rendszer összeomlik, a prímet mégiscsak Éger István, a MOK elnöke vitte, aki bizony Mikola Istvánnal karöltve, a háziorvosok alapvető érdekével szemben haknizta végig a kampányt.
A Fidesz kezdeményezésének azonban nem a szakmailag hazug és káros célja volt a leginkább romboló hatású. Sokkal inkább a kampánynak az egészségügytől teljesen független vonulata: annak elhitetése az emberekkel, hogy a népszavazáson a kormányról mondanak véleményt, hogy ezzel meg lehet buktatni „ezeket”, hogy ez a „morális válság” megoldása. Ezzel a kampánnyal az a baj, hogy a demokrácia egy fontos intézményét fosztotta meg a valódi funkciójától. A népszavazást eredetileg arra találták ugyanis ki, hogy a nép, bizonyos nagy fontosságú kérdésekben közvetlenül nyilváníthassa ki az akaratát. Túl azon, hogy a 300 forintos díj nem „nagy fontosságú kérdés”, a kampány során az esemény félremagyarázása lehetetlenné tette az eredmény reális értékelését: ha ugyanis relatívvá formáljuk és átértelmezzük a kérdést, akkor ezzel együtt értelmezhetetlenné is tesszük a választ. Pont ez történt a népszavazás kapcsán: a Fidesz választott egy népszerű, „győzelemre ítélt” kérdést, erre ráhúzott egy szintén népszerű, de a formától teljesen független értelmezést, és learatta a két hatás összesített eredményét. Hiába, hogy a papíron három egyszerű, világos kérdés szerepelt, három fizetési kötelezettség megtartásáról, vagy elvetéséről, a Fidesz az eredmény interpretációjakor értelemszerűen a „reform elutasításáról”, a „több biztosítós modell bukásáról” és természetesen a „kormány teljes csődjéről” beszélt.
Valójában azonban ma sem tudjuk pontosan, a népszavazás eredménye mit is jelentett igazán - a szavazók valós szándéka szerint.
Mindehhez persze hozzátette a maga részét a Köztársasági Elnök, Sólyom László is, aki úgy nyilatkozott, elmegy szavazni, másokat is erre ösztönöz, azt meg mindenki döntse el magában, hogy tulajdonképpen mire és hogyan szavaz…
Mindenesetre tény: március 9-én több mint 4 millió (50,5%) választópolgár járult az urnákhoz, s közülük 3,39 (84,1%) millió a kórházi napidíj, 3,32 (82,4%) millió pedig a vizitdíj eltörlésére szavazott.
Ezzel a Fidesz stratégiája célba ért, egy korszak lezárult a magyar egészségügy történetében.
Az Egészségügyi Reform véget ért.
