Szeptember 20-án minden katolikus templomban felolvasták a Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevelét.
Kifejezetten üdvözlendő, hogy a Katolikus Egyház felemelte a szavát az „ősmagyar szinkretizmus” áltudományos, álmagyar, álvallásos jelensége ellen. Különösen méltánylandó az elhatárolódás annak tudatában, hogy a „keresztény és magyar” vezényszó mentén szerveződő politikai közösség egyben az Egyház fő társadalmi bázisát is jelenti, így az elhatárolódás sok „hívő” értetlenségét, mi több, rosszallását is minden bizonnyal kiváltja. És szintén kiemelendő, hogy hosszú-hosszú idő után született először olyan püspöki kari körlevél, ami valóban az Egyház küldetésével, a hit kérdéseivel, és nem burkolt politizálással, vagy társadalompolitikai állásfoglalásokkal foglalkozott.
Természetesen, ha már meg kellett lépni ezt a nyilvánvalóan nehéz és kockázatos lépést, nem maradhatott el mellőle – mintegy a hívek megnyugtatása érdekében – a „hagyományos” üzenet sem:
„Katolikus hitünk elleni támadás érkezik a szélsőségesen liberális eszmék irányából is, amelyek a relativizmus diktatúráját erőltetik ránk, azt a szemléletet, amely kétségbe vonja magának az igazságnak a létét. Ez az irányzat az élet tisztelete helyett a halál kultúráját terjeszti. Tagadja vagy relativizálja a férfi és a nő különbségét, valamint a házasságot és a családot.”
Úgy gondolom, hogy az Egyházban tapasztalható erős ellenszenv a liberalizmus iránt, s a liberálisok között gyakran érezhető egyházellenesség bizony megér egy posztot.
1. Vallásos szemmel a liberalizmusról
A problémák gyökere véleményem szerint abban keresendő, hogy az egyházi emberek többsége a liberalizmust személyes értékrendet meghatározó ideológiának tartja. Ezzel szemben a liberalizmus a társadalmi berendezkedésre, és nem az egyén életére vonatkoztatható eszmerendszer.
A liberalizmus nem mondja meg, melyek az élet vezérlő elvei. Azt sem, melyek legyenek az ember életének értékei. Nem mondja meg, hogyan tekintsünk a világra.
A liberalizmus azt mondja meg, hogyan viszonyuljunk másokhoz, hogy a saját eszméinket, értékeinket, hitünket szabadon megélhessük, társadalmi konfliktusok nélkül.
A liberalizmus nem mondja, hogy a katolicizmus hülyeség, de azt sem, hogy jobb, fontosabb, támogatandóbb eszme (hit), mint a többi. Ugyanígy nem ítélkezik a többi keresztény hitről, az iszlámról, a buddhizmusról, vagy a keleti vallásokról sem, sőt, az egyéni világnézeteket, és az ateizmust sem ítéli meg. A liberalizmusnak ez ugyanis nem dolga.
A liberalizmus azt mondja, hogy minden embernek meg kell adni a szabadságát, hogy maga találja meg a saját hitét, a saját hitéből fakadó értékeket és életmódot.
A liberalizmus tehát azt mondja, hogy az a jó, ha a katolikusok a katolikus hit tanításai szerint élnek. A liberalizmus szerint ha a katolikusok szerint nincs válás, akkor ne váljanak el. (Khm…) Ha gyilkosságnak tartják az abortuszt, akkor tartsanak meg minden megfogant gyermeket. Ha elutasítják az eutanáziát, akkor semmilyen körülmények között ne éljenek vele.
A közösség (az állam) feladata az, hogy biztosítsa a katolikusok számára a hitükből fakadó döntések meghozatalához szükséges szabadságot.
De a liberalizmus azt is mondja, hogy ha a reformátusoknál (zsidóknál, ateistáknál stb.) létezik válás, akkor ezzel a reformátusok (zsidók, ateisták stb.) meggyőződésük szerint élhessenek. Ha úgy hiszik, hogy a terhes nő önrendelkezési joga erősebb, mint a tudattal nem rendelkező, önmagában életképtelen magzaté, akkor dönthessenek a magzat megtartása, vagy elvetése felől. Ha fontosabbnak tartják az ember méltóságát és a szenvedővel szembeni könyörületet, az élet feltétlen védelménél, alkalmazhassák az eutanázia bizonyos formáit.
Az államnak ugyanúgy feladata a hitből fakadó döntések szabadságának biztosítása, mint a katolikusok esetében.
Igen, a liberalizmus szerint garantálni kell, hogy a katolikus magyarok augusztus 20-án zavartalanul vehessenek részt a Szent Jobb körmeneten, hogy Úrnapján minden templom körül megtarthassák a körmenetet, vagy hogy Húsvét éjjel félelem nélkül mehessenek ki az utcára, és áldhassák meg a világ négy égtáját.
És ugyanígy, a liberalizmus szerint garantálni kell, hogy a zsidók háborítatlanul ünnepeljék a köztereken a Hanukát, vagy kicsit tágabb értelemben a pártok,szervezetek, közösségek zavartalanul szervezhessenek nyilvános programokat. Ahogy megilleti a biztonság a Critical Mass kerékpárosait, vagy a Városmisszió aktivistáit (az aláírásgyűjtőkről és politikai agitátorokról már nem is beszélve), ugyanúgy megilleti a biztonságos felvonulás joga például a meleg közösséget is.
A fentiekből világosan következik, hogy a liberalizmus nem jelent állásfoglalást sem valamelyik ideológia mellett, sem ellene. Egy liberális tehát nyugodt szívvel lehet katolikus, református, buddhista, de akár ateista is, ez nem függ össze feltétlenül a liberalizmusával. Ugyanakkor egy igazi liberális nem lehet elvből egyházellenes: a liberalizmusából éppen az egyház(ak) működésének védelme következik.
Ugyanígy – a sztereotípiákkal ellentétben – a liberalizmus nem jelenti azt, hogy „buzibarát”, „cigánybarát”, „drogbarát”, mindössze azt, hogy a liberális felismerte a társadalmi béke alapját jelentő tolerancia szükségességét. Ez a tolerancia garantálja, hogy a katolikusok békében és biztonságban élhessék az életüket a kormányon lévők meggyőződésétől függetlenül, s ennek kellene garantálnia azt is, hogy ugyanilyen békében és biztonságban legyen része minden társadalmi csoportnak, a melegeket és a romákat is beleértve.
(Fontos kitétel: a jogok addig illetik meg a társadalom tagjait, akár egyénileg, akár közösségként, amíg az együttélés kötelező – törvényben rögzített – szabályait betartják. Nem tovább, de nem is kevésbé.)
A körlevél „vádaskodásával” szemben nem igaz, hogy a liberalizmus „a relativizmus diktatúráját erőlteti ránk”. A liberalizmus ugyanis nem értékeli az egyes eszméket, így relatívvá sem teszi őket. Éppen ellenkezőleg: azzal, hogy a szabad megélésüket és gyakorlásukat garantálja, mindegyiknek lehetővé teszi, hogy a hívei életében teljessé váljanak. Társadalmi szinten pedig lehetővé teszi az „eszmék versenyét”, vagyis azt, hogy az egyes ideológiák képviselői további híveket toborozzanak maguknak, akár egymás rovására is.
A körlevél állításával szemben a liberalizmus nem vonja kétségbe az igazság létét, mindössze azt állítja, hogy társadalmilag elfogadhatatlan, ha egy csoport megpróbálja kisajátítani az igazságot, és azt (illetve a saját hitét, vagy az abból fakadó értékeket és szabályokat) kötelező normává akarja tenni.
Hasonlóképpen jól hangzó, de butaság a „halál kultúrája” állítás, vagy azt feltételezni, hogy a liberalizmus tagadja a férfi és nő közötti (egyébként nyilvánvaló) különbséget. Mindezek azért is képtelenségek, mert – ahogy az elején megállapítottuk – a liberalizmus a társadalmi berendezkedésre vonatkozik, nem személyes világkép (ideológia, hit).
Vallásos szemmel tehát a liberalizmus lehetne az a társadalmi eszme, ami alapot adhatna és garanciát jelenthetne a hit (a saját személyes hitem, illetve mindenki saját személyes hite) védelméhez. A liberalizmus teremti meg annak feltételeit, hogy a hit és közössége, az egyház, csak a saját képességeitől, hitelétől, életerejétől függjön. Az életébe, szokásaiba, szabályaiba, növekedésébe ne szólhasson bele sem az állam, sem a politika, sem más ideológia.
Szerintem ez az egyház(ak)nak jó.
2. Liberális szemmel az Egyházról
Az előzőekből következően egy liberálisnak nem lehet kifogása az Egyház ellen, amíg az azonos a saját tanításával. Az Egyház működését tehát csak akkor tudjuk reálisan és méltányosan megítélni, ha a saját értékrendszere alapján vizsgáljuk.
Máté Evangéliuma szerint Jézus ezzel a küldetéssel bízta meg az Egyházat:
"Én kaptam minden hatalmat mennyben és földön. Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében, és tanítsátok őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. Íme én veletek vagyok a világ végéig." (Máté 28, 19-20.)
Az Egyház feladata tehát a hit terjesztése, minél több ember elvezetése a Jézussal való találkozáshoz. Minden cselekedete, vállalt funkciója és egyéb megnyilvánulása ennek az alapvető célnak a tükrében értékelendő.
Az Egyház tehát nem egy társadalmi szervezet. Nem feladata a társadalmi igazságosságért való küzdelem. Nem feladata a szegénység, a kiszolgáltatottság, vagy az elnyomás elleni küzdelem. Nem feladata az egészséges társadalmi rend, illetve az egészséges közgondolkodás kialakítása. Mindezek járulékos következményei lehetnek a hittérítő küldetésnek, de semmiképpen nem léphetnek a helyébe.
Jól látszik ez az ellentmondás azokban az esetekben, amikor az Egyház állami funkciót vállal át, például iskolát, kórházat, kulturális intézményt (műemléket, múzeumot) tart fenn. Abban a percben, amikor az Egyház elfogadja ezt a kitételt („állami funkciót vállal át”), illetve amikor ezért elvárja az állami támogatást, az ellátott feladat megszűnik az Egyház küldetéséből fakadó funkciónak lenni: ez már „csak” állami feladat, amit némi vallásos tanítással cicomáznak fel.
Az igazi egyházi iskolát az utolsó fillérig az Egyház (illetve a hívek) finanszírozzák. Abba nem a kiválasztottak, a vallásos családok fiacskái és leánykái járnak, hogy „meg ne fertőződjenek a világ mocskától”, azt az elesetteknek és a leginkább rászorulóknak tartják fenn, hogy fizikai és szellemi menedék legyen, és így váljon valóban találkozási ponttá Istennel. Ilyennek nevezhetjük a szalézi rend kazincbarcikai iskoláját – de nem tarthatjuk ilyennek például a piarista, bencés vagy ferences iskolákat.
Az igazi egyházi kórházat szintén az Egyház, a hívek tartják el. Ha az „egyházi fenntartású” kórházat állami pénzből finanszírozzuk, és ugyanúgy működik, mint bármelyik más kórház, ugyan mitől kellene egyházinak tekinteni? Az épületben dolgozó szerzetesektől? Hiszen majd’ minden kórházban megtalálhatók már a különböző vallások képviselői!
Az igazi egyházi kórház attól kellene, hogy más legyen, mint a többi, hogy más felfogással, más hozzáállással, másképp bánnak a beteggel, rászorulóval.
Ahogy szent Pál mondja:
"Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt, legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Osszam el bár egész vagyonom a szegényeknek s vessem oda testem, hogy elégessenek, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem." (I. Kor. 13, 2-3.)
A lényeg talán nehezen megfogható, de megkerülhetetlen: ha egy feladat vállalása hitből fakad és a hit továbbadását szolgálja, akkor az megfelel az Egyház küldetésének, legyen az akár társadalmilag hasznos, vagy haszontalan, elfogadott/támogatott, vagy ellenállást/botrányt kiváltó. Ha a feladat vállalása „társadalmilag hasznos”, „igazságos”, „értéket hordoz”, „megerősíti az erkölcsöket” stb. akkor akármennyire elfogadott is, bármennyire is tiszteletreméltó, vagy hiánypótló, menthetetlenül tévútra viszi az Egyházat.
E „vállalt” feladatok közül kettőt mindenképpen szükséges kiemelni. Az egyik a politizálás.
Természetesen igaz, hogy az Egyházat, illetve a tagjait (köztük a püspököket és a papokat is) megilleti a jog, hogy részt vegyenek a közéletben, így a politikában is. Joguk van arra, hogy állást foglaljanak, sőt arra is, hogy a véleményüket nyilvánosan is, hivatalosan is képviseljék.
Ez a jog az Egyháztól és a papoktól elvitathatatlan.
A kérdés azonban nem az, hogy joga van-e egy papnak, illetve az Egyháznak politizálni, hanem az, hogy ezt megteheti-e úgy, hogy azzal az Egyház küldetését ne veszélyeztesse.
A válasz egyértelmű: nem.
Iránymutató lehet, hogyan cselekedett Jézus hasonló helyzetben, amikor az örömhírt terjesztő munkája során a politika területére akarták terelni:
"Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené."(Márk 12, 17.)
Azzal tehát, ha az Egyház politikai szerepet vállal, felvállalja a politikai megosztottság következményeit: elveszti a lehetőséget, hogy azokhoz szóljon, akikkel politikailag ellentétes álláspontot képvisel. Ez még ma is az ország lakosságának legalább 30-40%-a. Ez az Egyház küldetését ismerve elfogadhatatlan „áldozat” az „igazságért”.
A hatókör beszűkülésénél is súlyosabb két további következmény: egyrészt lehetelten egyszerre beszélni örökkévaló dolgokról, és kampányolni egy párt mellett, mai, aktuál-politikai kérdésekben. 2006-ban bizony előfordult, hogy Húsvétkor, az éjféli szertartáson (ez ugye a kereszténység legnagyobb ünnepének a központi szertartása, mintegy a keresztény hit lényege) a pap a Fidesz támogatásáról prédikált. Ez nonszensz, ez a hit elárulása. Meggyőződésem, hogy erről (is) szól a jézusi mondás:
„Senki két úrnak nem szolgálhat: vagy gyűlöli az egyiket s szereti a másikat, vagy egyikhez ragaszkodik s a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” (Máté 6,24.)
Másrészt a politikai állásfoglalás egyben szükségszerűen összefonódást is jelent: ezzel az Egyház felvállalja azokat a dolgokat is, amelyek a politikával járnak: a szélsőjobbal való kokettálást, a szavazatszerzésért bevállalt hazudozást és uszítást, sőt, a „működéshez szükséges” lopást is. Vállalja Deutsch három nőjét, Harrach „zabi-unokáját”, Orbán „sosem hazudtam” hazugságát, és sok más „politikai hozadékot” is. A politika hiteltelensége az Egyházat is hitelteleníti.
Meggyőződésem, hogy ez árt az Egyháznak, és nagyon árt a küldetésnek.
A másik „vállalt” feladat a magyar identitástudat, a magyar kultúra és hagyomány őrzése.
Nyilván ennek a feladatnak megvannak a maga történelmi gyökerei: a hitélet sokáig ugyanúgy az ellenzékiség üldözött része volt, mint a verseny, a demokratikus társadalmi berendezkedés igenlése, vagy a magyar identitás erősítése. Van tehát kapcsolódási pontja a keresztény és nemzeti gondolatnak – a „keresztény és magyar” eszmetársítás azonban (talán éppen az ellenzéki, tehát politikai szerepből adódóan) mégis a politika területéhez tartozik.
E kérdésről is érdemes visszatérni a Szentírás iránymutatásához:
"Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban." (Gal. 3,28.)
Ma mondhatnánk úgy is: „Nincs többé zsidó (cigány, szlovák, román, szerb, orosz stb.) vagy magyar, jobboldali vagy baloldali, férfi vagy nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban.”
Első a kereszténység és az emberség, az identitás minden más eleme csak ez után következhet.
Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy a küldetésének élő, erős Egyházra liberális szemmel is szükség van. Egy gyenge hitű, de lobbizásban erős, a társadalmi folyamatokat meghatározni akaró, politikában nyomuló Egyházra azonban semmi szükség.
És nemcsak liberális szemmel.
