Az elmúlt időszak aggasztó eseményei szükségessé teszik, hogy néhány gondolatot írásban rögzítsek és közzétegyek.
Az áprilisi parlamenti választáson a(z elvben a) progressziót képviselő politikai szereplők – ismét – súlyos vereséget szenvedtek. Ezzel a ténnyel önmagában nem lenne probléma, de van két komoly, figyelmeztető körülmény, amire feltétlenül fel kell hívni a figyelmet.
- A választási vereség hónapokkal (talán évekkel is) korábban nagy biztonsággal megjósolható volt. A választás valódi tétje nem a győztes személye volt tehát, kizárólag az, sikerül-e megakadályozni az újabb kétharmadot. Nem sikerült.
- Az elmúlt hónapban – szükségszerűen és nagyon helyesen – számos elemzés jelent meg a vereség okairól, de semmiféle érdemi változás, előremutató lépés nem történt. A jelenlegi tendenciák alapján már most valószínűsíthető a Fidesz 2018-as győzelme, és újra csak az a kérdés, lesz-e harmadszor is kétharmad, vagy legalább ezt sikerül végre megakadályozni.
Mindkét körülmény azt jelzi, hogy alapvető bajok vannak a progressziót képviselő oldallal.
Természetesen hosszan lehet elemezni azt, hogy a Fidesz által kialakított feltételek – a választási törvény átírása, az új választókerületek, a kampány szabályozása, a kialakított médiafölény, vagy éppen a finanszírozás feltételei – mennyiben befolyásolták az eredményt. Ki lehet mutatni, hogy a választás nem volt tisztességes és igazságos. Szembe kellene azonban nézni a ténnyel, hogy a Fidesz ezt a választást (is) minden választási rendszerben fölényesen nyerte volna, a vereség oka tehát nyilvánvalóan nem ezekben keresendő.
Szintén hosszan lehet arról polemizálni, hogy vajon az összefogást jókor, jól kötötték-e meg, azok voltak-e benne, akiknek kellett, múlt-e valami az LMP különutas stratégiáján, megfelelő volt-e a kampány, jók voltak-e a jelöltek (kiemelten a miniszterenök-jelölt például). Lehet elemezni a kampánystratégia és a megvalósítás hibáit. Szembe kellene azonban nézni azzal is, hogy a vereségért nem a stratégia, nem a rossz kampány és nem is a rossz személyi politika a felelős. Ezek a politikai tömörülések semmilyen körülmények között nem tudtak volna lényegesen jobb eredményt elérni, Gyurcsány Ferenc, vagy Bajnai Gordon vezetésével sem.
A választási vereség – ahogy a 2010-es vereség, és az azt követő négy év ellenzéki „teljesítménye” is – azt jelzi, hogy a progresszív oldal súlyos válságban van. E válság pedig alapvetően az elmúlt 24 évben a társadalom felé felhalmozott adósságaiból fakad.
Ezek közül, mint legfontosabbakat, az alábbi hármat emelném ki:
1. A progresszív oldal nem helyezett hangsúlyt a politikusképzésre. Nincs felnövekvő, új generáció, nincs utánpótlás, nincs se tanulási, se önképzési, se gyakorlási lehetőség. Sőt, hogy a helyzet még ennél is rosszabb legyen, a progresszív oldal azt sem határozta meg, hogy mit is ért a politikus fogalmán. Ennek köszönhetően ma a közvélemény szemében a politikus az az ember, aki egy pártban a hatalom megszerzéséért dolgozik (legyen szó a párt, vagy a saját, személyes hatalmáról), lényegében bármilyen eszközzel, és elsősorban azért, hogy a pénzügyi erőforrásokhoz hozzáférjen – magyarul, hogy meggazdagodjon. Vulgárisabban megfogalmazva a lakosság többsége számára a politikus egyenlő a semmihez sem értő, gerinctelen, de mohó karrieristával.
A progresszív oldal hibája és mulasztása, hogy nem mutatott fel ezzel szemben egy alternatív definíciót, és nem kezdett el tömegeket képezni ennek mentén. Ennek köszönhető, hogy ma riasztóan kevesen készülnek politikai pályára, s akik mégis, azok éppen a fenti készségekben (értsd.: elvtelen lojalitás, kíméletlen törtetés, gátlástalan szerzés) igyekeznek kitűnni. Ennek köszönhető, hogy mára gyakorlatilag eltűntek az úgynevezett szakpolitikusok, akik egy-egy területhez igazán értettek. És meggyőződésem, ennek köszönhető az is, hogy a nők szégyenteljesen alulreprezentáltak a politikában.
E mulasztás következménye volt az is, hogy a kampány során lehetetlen volt valóban esélyes miniszterelnök-jelöltet állítani, nem lehetett felmutatni egy árnyékkormányt és nem lehetett hiteles arcokat társítani a felvetett témákhoz (már amikor voltak…) sem.
A progresszív oldal személyi állományban gyakorlatilag nem létezik…
2. A második mulasztás a társadalom közgondolkodásának formálása terén látszik. A rendszerváltás idején létrejöttek a demokratikus intézmények – ugyanakkor semmiféle erőfeszítés nem történt abban az irányban, hogy a társadalom tagjai maguk is a demokrácia elvei, normarendszere mentén kezdjenek gondolkodni. Nyilvánvaló pedig, hogy demokraták még egy hierarchikus rendszerben is képesek a demokratikus értékek szerint együttműködni (ld. iskola), a demokratikus intézmények azonban semmiféle garanciát nem jelentenek, ha a használóik nem demokraták (ld. 2008-as „szociális” népszavazás, politikai vezetésű ügyészség, médiafelügyelet, számvevőszék stb., vagy éppen a „szavazógép” parlament). E mulasztásnak köszönhető, hogy a választások már jó ideje (ahogy egyébként maga a politikai is, ideértve a kommunistázást és a nácizást is) a „Jó és a Rossz harcáról” szólnak az alternatívák versengése helyett. E mulasztásnak köszönhető az önkormányzatiság elvének fokozatos háttérbe szorulása, íz újraerősödő centralizáció és államosítás. Ennek köszönhető a helyi közösségek és a civil kezdeményezések hiánya. Szintén ennek köszönhető, hogy az egyéni és közösségi felelősségvállalás helyett egyre általánosabb az egymásra mutogatás és a bűnbakképzés, s a párbeszéd helyett az agresszió, az erőpolitizálás, illetve a korrupció. Áttételesen tehát e mulasztás alapvetően felelős a szélsőségek megerősödéséért és térnyeréséért. Ennek eredménye az, hogy lassan elfogy a progresszív oldal mögül a társadalmi bázis, s hogy a fiatalok előbb választják a szélsőséges irányzatokat, mint a progresszív eszméket. Ezért nem voltunk se sokan, se elegen…
3. A harmadik mulasztás pedig a társadalmi problémák feltárása, a megoldások (közös) keresése és a jövőkép kialakítása terén mutatkozott meg. Senki nem tudja, hogy a progresszív oldal (illetve annak képviselői, gondolkodói, szakértői) szerint milyen is lenne az ideális Magyarország, az általuk vezetett, „jövő Magyarországa”. Senki nem tudja, vannak-e olyan szellemi műhelyek, szakmai körök, fórumok, ahol ezzel kapcsolatban valamilyen munka folyna, ahol ennek utána lehetne nézni, ne adj’ Isten, be lehetne csatlakozni. A progresszív oldal hosszú ideje nem beszél őszintén (sem) a problémákról: hogy mit kezdene a szegénységgel, mit gondol a társadalmi szolidaritásról, hogyan látja a romák integrációjának hiányából fakadó problémákat. Ezek nélkül azonban nincs megalapozott szociálpolitika. Nem beszélnek a megváltozott körülményekből fakadó, egyre gyorsabban változó elvárásokról sem, amelyek alapvetően írják át a képzés, oktatás feltételeit. Az az oktatási rendszer, ami esetleg 5-10 éve még elfogadható volt, mára totálisan elavultnak számít. Nem beszélnek arról sem, hogy a képzésnek igenis elengedhetetlen eleme a nevelés, legyen szó akár a kommunikációs és szociális készségekről, akár az egészségről, környezettudatosságról, akár értékekről és erkölcsről, vagy állampolgári ismeretekről. Nem beszélnek a magyarságról, amely a történelem fekete lapjai ellenére is érték – de nem beszélnek az európaiságról sem, így gyakorlatilag semmiféle olyan fogódzót nem adnak, ami a társadalom tagjai számára az identitás kialakítása során kapaszkodót, viszonyítási pontot jelenthetne. Nem beszélnek őszintén az ország működéséről sem, a költségvetés működéséről, a behatárolt lehetőségekről, az önkormányzatiságról, a korrupcióról, a környezetvédelemről, a hosszú távú összefüggésekről, a döntésekről, amiket az egyénnek, vagy a közösségnek felelősen kell(ene) meghoznia. Nem beszélnek arról, hogy mi az egyén joga, lehetősége és kötelessége egy modern országban, egy modern Európában. A mai szemlélettel szemben, ami elsősorban alattvalóknak nézi az állampolgárokat, nem mutatnak fel semmit, pláne nem olyat, ami vonzó, érdekes, vagy lelkesítő lenne. A mai tekintélyelvű, kapcsolatokra épülő, erős államban gondolkodó Magyarországgal szemben nem fogalmaznak meg másik Magyarország képet. Nincs alternatíva, mert nincs szakmai munka, ami alapján azt meg lehetne fogalmazni. Ezért nem volt érdemi mondanivalója a „kormányváltóknak” a kampányban.
Rossz hír a progresszió híveinek:
Amíg az adósságaikat nem törlesztik, nem lesz új, életképes progresszív oldal (nevezze magát akár balnak, akár liberálisnak, akár szocdemnek, vagy zöldnek) és nincs esélyük arra, hogy legyőzzék a jelenleg regnáló politikai elitet.
Az alapozást, az apró munkát nem lehet megúszni.
Ideje lenne belevágni.
