Az a helyzet, hogy az elmúlt héten még azt terveztem, ma az SZSZ választási eredményét fogom elemezni: sikereket és kudarcokat, tendenciákat és veszélyeket a számok tükrében.
62.391 szavazaton, 2,16%-on azonban nincs mit elemezni.
Az SZDSZ a 2006-os „győzelemmel” (értsd: Parlamentbe jutással és kormányra kerüléssel) elképesztő, és meg nem érdemelt esélyt kapott: a markáns kormányzati szerepvállalással (ld. Egészségügyi Reform) megvolt az esélye, hogy nekiálljon újra felépíteni a pártot, újra felépíteni a szétzilált és egyre fogyó szakértői hátterét, megtalálni az utánpótlást jelentő friss arcokat. Természetesen lehet mutogatni a kormányzati kommunikáció (helyenként kapitális) hibáira, ám ettől még tény: az SZDSZ nem élt a kegyelemként kapott lehetőséggel, semmit nem profitált a kormányzati szerepből. Sőt.
A 2008-as népszavazás komoly figyelmeztetés lehetett volna – de úgy látszik, nem értette meg senki. Lehetőség volt „verbálisan lenyúlni” a 700 ezer NEM-mel szavazót, (mintha nem lett volna világos, hogy azok elsősorban a legelvakultabb MSZP-fanok közül kerültek ki) és nyugtatgatni magunkat, hogy lám, az igazán reformpártiak mégiscsak velünk vannak – holott a „reform miniszterek” (és tevékenységük) megítélése, népszerűsége az SZDSZ támogatói között is meglehetősen alacsony volt…
Az SZDSZ a koalíciós szakítás adta lehetőséget sem használta ki semmire: megnyílt a kapu, hogy a „koalíció terhét” magáról levetve, a párt végre megmutathassa, hogyan kormányozna akkor, ha ő lenne a meghatározó kormányalakító erő. Lehetett volna beszélni a korábban fegyelmezetten elhallgatott ellentétekről, az elgáncsolt javaslatokról, a javasolt alternatívákról – fel lehetett volna rajzolni egy potens, „kormánykész” párt képét, lehetséges miniszterjelöltekkel, szakpolitikusokkal, programokkal. Vissza lehetett volna hozni a „szakértők pártja” image-t, a „tökös”, bevállalós, elvi alapon, csak a kézzelfogható előnyt szem előtt tartó párt képét. Lehetett volna konfrontálódni akár a társadalom többségével is, ha ezzel a tenni akaró, stabil 10%-ot meg lehetett volna nyerni.
Ehelyett megindult a „nyitás politikája”, ami éppen addig volt népszerű, amíg a „partnerek” (ha-ha) reménykedtek az együttműködésben. Abban a percben, hogy az MSZP-sek felismerték, nem lesz új koalíció, elfordultak az SZDSZ-től. Abban a percben, hogy a fideszesek felismerték, nem lesz előrehozott választás, elfordultak az SZDSZ-től. Az SZDSZ olyan magára maradt, mint az ujjam – s ez a magányosság tükröződik most a választási eredményben is.
De nem csak a magunkra utaltság látszik: látszik az is, hogy ma nincs ember, aki képes lenne megmondani, mit is akar tulajdonképpen az SZDSZ. A 20 parlamenti helyén kívül. Jó kis elvi nyilatkozatokat ad ki néha, meg nagyon aggódik a szélsőségesek erősödése miatt, és … ennyi az SZDSZ üzenete.
Mindeközben továbbra is elmaradt az a pártépítő munka, aminek hiányára évek óta próbálom felhívni az aktuális pártvezetés figyelmét. Fel kéne végre ismerni: személyes jelenlét nélkül, helyi szervezetek sokasága nélkül, aktív tagság nélkül – Budapestről, fehér kesztyűben nem lehet többé választást nyerni!
A 2,16% azt jelenti, hogy az SZDSZ gyakorlatilag nem létezik már, csak néhány fanatikus emlékeiben és érzelmi kötődésében.
Mi hát a teendő, egyáltalán lehet-e tenni még valamit?
Meggyőződésem, hogy igen.
Az első lépés az, hogy a jelenlegi vezetés azonnal, és feltételek nélkül lemond. Szánalmas, hogy egy ilyen szituációban Fodor Gábor „felajánlja a lemondását”. Orbán-tempó, Fidesz-módi. Ha Fodor lelkiismerete tiszta, tudja, hogy mindent elkövetett a jó eredményért – így futotta ennyire. Ha ennyit tud, inkább menjen. (Ha többet tud, akkor becsapta a követőit, támogatóit, és el kell kergetni. Megérdemli.)
A második lépés az, hogy össze kell hívni a párt küldöttgyűlését, amelynek a követendő új irányról, és a párt új vezetéséről kell döntenie. Hosszú idő után ez lehet az első olyan küldöttgyűlés, ahol nem többé-kevésbé előre „lezsírozott” eredmények születnek: ahol valóban van értelme hozzászólni, és érvelni, mert van tétje minden megszólalásnak. Ahol ismét értelme van külön témákkal foglalkozó szekciókat létrehozni, hogy a párt egy sor kérdésben újragondolhassa az álláspontját. Ahova ismét érdemes külsős szakértőket, támogatókat meghívni. Amit nem néhány órára, de valóban egy hétvégére, péntektől vasárnap estig érdemes megszervezni.
A harmadik lépés, hogy ki kell dolgozni a párt megújításának menetrendjét.
A helyi szervezeteket ismét fontos szerepekkel, döntési kompetenciákkal kell ellátni, meg kell valósítani párton belül is a szubszidiaritás elvét.
Ki kell építeni a választókörzetek rendszerére épülő struktúrát, és gazdát kell találni minden választókörzetnek: olyat, akinek a munkája a választási eredményekben – a saját sikerében mutatkozik majd meg.
Fel kell állítani egy olyan stábot, amelyik képes a már elvesztett, elhagyott területek „visszahódítására”. Egy csapatot, aminek új szervezetek felállítása, új emberek bevonása a feladata.
Fel kell állítani egy olyan belső rendszert, amelyben megindulhat a kiválasztott utánpótlás átgondolt felkészítése. Csak akkor remélhetjük, hogy mindig lesznek felkészült, tehetséges politikusaink, ha folyamatosan gondoskodunk a kinevelésükről – és nem utolsó sorban az egészséges versenyükről.
Ki kell dolgozni a szellemi háttér újraépítésének menetét. Nincs olyan politikai erő, amelyik képes lenne színvonalas munkát végezni a szakma (szakmák) és a kultúra támogatása nélkül. A szellemi hátország bővítése elkerülhetetlen.
Mindehhez a pártnak olyan vezetésre van szüksége, akik értik a csapatmunkában rejlő erőt és képesek is azt megszervezni. Olyanokra, akik végigtalpalják az országot, s ha kell, hosszan küzdenek egy-egy szervezet kialakításáért, egy-egy kulcsember meggyőzéséért. Olyanokra, akik bírják a kritikát és a kudarcot, s akik képesek a jövőképükért embertelen mennyiségű melót beletenni az építkezésbe – akkor is, amikor még nem látszik az eredmény.
És szükség van a liberális eszme új, közérthető, a társadalom döntő többsége számára érthető, fogyasztható és elfogadható újrafogalmazására. Ma az SZDSZ feladata nem a „klasszikus liberális témák” felvállalása, hanem a demokrácia és az önkormányzatiság alapelveinek működéséhez szükséges, mindenki (minden demokrata) számára „kötelező” liberális minimum képviselete, és elfogadtatása.
A negyedik lépés a nagypolitikai stratégia kialakítása, vagyis az, hogyan viszonyuljunk az egyes pártokhoz, illetve a kormányhoz. Az én álláspontom az, hogy amíg a válságkezelő kormány a megállapodások szerint cselekszik, az SZDSZ-nek támogatnia kell – de nem kell érvelnie, harcolnia mellette. Az SZDSZ számára most nem a nagypolitika kell, legyen a legfontosabb terep.
Az ötödik lépés pedig a kommunikációs stratégia újragondolása.
Az én személyes véleményem az, hogy az EP választás során a kampányunk is nagyon rossz volt, bár meggyőződésem, hogy nem ezen múlt a jó szereplés. A kommunikáció azonban nem a kampányra „romlott el”: mint említettem, a kormányon végzett munkánkat sem sikerült megfelelően tálalni, s a koalíciós szakításból sem tudtunk profitálni – jórészt kommunikációs okokból. Erre is kell egy friss, „harapós”, felkészült, új stáb.
A tegnapi választás kétségkívül az SZDSZ történetének legsötétebb napja.
Csak rajtunk múlik, hogy ezt az eseményt tragédiának fogjuk fel, és elveszünk általa, vagy az igazság pillanatának, ami megvilágítja, egyértelművé és vitathatatlanná teszi a helyzetünket, és megmutatja a kiutat belőle.
Nagyon remélem, hogy a liberálisokban van annyi bátorság, önkritika és önbecsülés, hogy a második lehetőséget választják, s a hibáinkkal (mulasztásainkkal, bűneinkkel) szembenézve elindulunk végre a felfelé vezető úton.
