Korunk egyik legsúlyosabb betegsége a rák. A magyar lakosság körében a halálozások közel negyedéért felelős, s a világ fejlettebb országaiban sem sokkal jobb a helyzet. Sokan, sokféleképp foglalkoznak vele, többféle gyógymódja is van a sebészeti beavatkozástól a gyógyszeres kezelésen át a sugárterápiáig – a fajtájától és az előrehaladottságától függően.
Kevesen tudják azonban, hogy a rákot létrehozó folyamatok gyakorlatilag minden szervezetben előfordulnak: az egészségesekben is, csak ezek képesek védekezni ellene.
A rákos sejtek valamely külső hatás (intenzív napsugárzás, dohányfüst, vegyi anyag, stressz stb.) vagy belső ok (pl. öröklődő hajlam, de a normál sejtműködés során létrejövő oxidatív vegyületek hatása is) miatt alakulnak ki: valójában sejtjelzéseiket és funkciójukat vesztett testi sejtek, amelyek hibás működésük miatt sokkal sérülékenyebbek (ezért lehet őket kemoterápiával elpusztítani, míg az egészséges sejtek életben maradnak), viszont nagyon gyorsan szaporodnak. Alkothatnak sejttömörülést (ez a daganat, vagy tumor), de szét is terjedhetnek a szervezetben, hiszen hiányoznak a sejtjelzéseik, amik helyhez kötnék őket. Így keletkeznek az áttétek, amelyek végül képesek a szervezet legkülönbözőbb pontjain kialakulni, és gyakorlatilag gyógyíthatatlanná tenni a betegséget.
Normális esetben a szervezet immunrendszere képes felismerni és elpusztítani a sérült, rákos sejteket. Ilyen módon az egészséges szervezetben a rákos sejtek kialakulása és elpusztítása egyensúlyban van, így a betegség nem alakul ki.
A demokratikus társadalom is felfogható egy szervezetnek. A kiegyensúlyozott, egészséges működése érdekében különböző funkciót ellátó egységei (Parlament, Kormány, bíróságok, Köztársasági Elnök, Alkotmánybíróság, Számvevőszék stb.) vannak, amelyek a saját működésük mellett egymás kontrollját és irányítását is ellátják. Ahhoz, hogy a rendszer működése egészséges legyen, ezt a harmóniát, egyensúlyt meg kell tartani.
Persze, egy demokráciában is előfordul, hogy egyes egységek nagyobb súlyra törekszenek: nagyobb szerepre, több funkcióra, kisebb kontrollra. A rendszer azonban a felépítéséből adódóan törekszik az egyensúlyra.
A demokrácia is lehet azonban rákos.
Ez a súlyos betegség akkor üti fel a fejét benne, amikor egyes elemei, csoportjai, vagy meghatározó szereplői „elveszítik a sejtjelzéseiket”, azaz, amikor elkezdenek a demokráciától idegen szellemben gondolkodni és cselekedni.
Nincs sem kedvem, sem időm végigvenni a korábbi figyelmeztető jeleket, de mindenképp szeretnék felvillantani ezekből néhányat.
- „A Parlament működik ellenzék nélkül is” – hallhattuk 1998-ban. Ezért aztán elég volt a háromheti ülésezés, jól jött az öninterpellációk bevezetése a parlamenti gyakorlatba, a vizsgálóbizottságok ellehetetlenítése…
- „A jövő elkezdődött” – tudtuk meg 2002 tavaszán, ahogy azt is, hogy valójában nem parlamenti választásra készülünk, hanem a jövő és a múlt, a sötétség és a fény közül kell valamelyik mellé állnunk. A Jó és a Rossz mitikus harca ősi hagyományunk – ám fájdalom, semmi köze nincs a demokráciához, sőt, ellentétes azzal.
- „A haza nem lehet ellenzékben” – derült ki nem sokkal később. Ebből megtudhattuk, hogy a fél ország (a győztesek és a rájuk szavazók) nem a haza részei, hanem valami idegenek, akik történetesen éppen keresztbe tesznek az Igazi Miniszterelnöknek.
- Aztán az Igazi Miniszterelnök azt is elmondta, hogy a kedvenc műsora a kirekesztő Vasárnap Reggel, kedvenc lapja a fasiszta kiadványokat reklámozó Magyar Demokrata, és egyébként is ajánlja, hogy mindenki fizesse elő még a szomszédjának is a Magyar Nemzetet. A szemünk előtt épült fel a jobboldali médiabirodalom, amelynek következményeként mára a lakosság (pontosabban a választópolgárok) jelentős része mind a baloldali politikusok, mind a (baloldali) kormány számára elérhetetlenné vált. Mára a társadalom széles rétegei kizárólag tendenciózusan összeállított, vagy manipulált, a Fidesz által kontrollált hírekből tájékozódnak. A nem ellenőrzött forrásokra rákerült a „lakájmédia” címke, a kereskedelmi adókról pedig – eredménnyel – sulykolják, hogy „baloldali kultúrmocskot” közvetítenek.
- 2006-ban az vált világossá, hogy az önkormányzati választás az országgyűlési választás harmadik fordulója, és aki ott győz, az elvárhatja, hogy a másik takarodjon ki a hatalomból. Azt is megtudtuk, hogy a „nemzeti rosszallás” kulturált kifejezési módja egy város feldúlása, autók felgyújtása, a hatósági intézkedés elleni erőszakos fellépés. Később azt is láthattuk, hogy a polgári engedetlenség azt is jelenti, hogy bizonyos emberekre nem vonatkozik a törvény, például büntetlenül szétszedhetik a rendőrség által felállított kordonokat.
- 2008-ban az derült ki, hogy a népszavazás intézménye nem arra való, hogy bizonyos konkrét kérdésekről megtudjuk a társadalom véleményét (illetve kikérjük a döntésüket), hanem arra, hogy nyomást gyakoroljunk a kormányra, ellehetetlenítve ezzel a működését. Megtanulhattuk, hogy az ellenzék feladata nem a szakmai és politikai kontroll, nem is az alternatívák felmutatása, hanem kizárólag a kormány folyamatos opponálása, nyomás alatt tartása, vele szemben elégedetlenség és ellenállás szítása – ezzel párhuzamosan pedig a saját támogatottságának növelése. Magyarul a funkció nélküli szaporodás mindenhol, ahol csak lehet.
Így értünk el 2010. tavaszáig.
Idén a választás után a friss – egyben Igazi – Miniszterelnök mindjárt nagyon furcsákat kezdett mondani. S hogy nem nyelvbotlásról volt szó, bizonyítja, hogy később ebből parlamenti határozatot csináltatott, amit kifüggesztetett minden közigazgatási iintézmény falára. Eszerint:
„A magyar nemzet 2010 tavaszán még egyszer összegyűjtötte maradék életerejét és a szavazófülkékben sikeres forradalmat vitt véghez. A győzelmet a magyar emberek a régi rendszer megdöntésével és egy új rendszer, a nemzeti együttműködés rendszerének megalapításával vívták ki. A magyar nemzet e történelmi tettével arra kötelezte a megalakuló Országgyűlést és a felálló új kormányt, hogy elszántan, megalkuvást nem ismerve és rendíthetetlenül irányítsák azt a munkát, amellyel Magyarország fel fogja építeni a nemzeti együttműködés rendszerét.”
Tehát tavasszal nem választás volt, hanem forradalom. A győztes a magyar nemzet, a vesztes pedig…? Tényleg, ki az a szerencsétlen „egyharmad” – valójában több mint 40%-nyi szavazó, és még több nem szavazó – aki nem a győztest támogatta, és így nem is része a magyar nemzetnek?
És minek kell történnie egy győztes forradalom után az „ellenforradalmárokkal”?
Kínzó kérdések ezek, de szerencsére formálódik már rá a válasz…
A parlamenti kétharmad birtokában azonnal megindult a demokratikus intézmények elfoglalása.
A kormány (és a közigazgatás) értelemszerűen a parlamenti többséget illeti.
Köztársasági Elnököt azonban valójában az Igazi Miniszterelnök választott, a parlamenti többség csak asszisztált hozzá.
A kontrollt jelentő intézmények sorra ellenőrzés alá kerültek: az Állami Számvevőszék élére egyértelműen pártpolitikus került – azóta az ÁSZ feladatának tartja, hogy a Szent Koronát az Alkotmányba javasolja…
Az Alkotmánybíróság régi jó harcostársakkal egészült ki. Nem mintha ennek jelentősége lenne, hiszen az elmúlt időszakban világossá vált az is, hogy a Fidesz (illetve a Miniszterelnök) számára az Alkotmány nem a magyar jogrend szilárd és megkerülhetetlen alapja, csak egy bosszantó technikai akadály, amit szerencsére ma már a kétharmad birtokában el lehet takarítani. A nyár folyamán gyakorlattá vált alkotmánymódosítgatás egyértelműen jelzi, hogy a Fidesznek (illetve a Miniszterelnöknek) a saját működését tekintve nincsenek alkotmányos aggályai, fel sem merül, hogy bármilyen okból korlátot kellene állítania maga számára. Jelenleg a kormány (illetve a Miniszterelnök) azt csinál, amit csak akar.
Ugyanezt bizonyította az önkormányzati választásokra vonatkozó szabályozás megváltoztatása. A Fidesz előre garantálta, hogy az önkormányzatokban a valós támogatottságánál jóval nagyobb arányban vehessen részt. Ezzel gyakorlatilag egyszínű narancssárgára festette a központi közigazgatás mellett az önkormányzati igazgatást is.
Elkészült emellé a központi közigazgatás új modellje is: a „juszt is megyei” alapon szerveződő rendszerben minden funkciót a KIM szoros ellenőrzése alá vonnak. A szakhatóságok munkáját is a KIM ellenőrzi, a KIM minisztere – a tervek szerint – gyakorlatilag bármelyik folyó ügybe beleszólhat. Megszűnik a szakminiszterek felügyeleti joga is – egyetértésükkel ugyan, de mégiscsak a KIM minisztere gyakorolja a kinevezési jogot a szakhatóságok vezetői posztjaira is. Garantált tehát, hogy csak „jó elvtárs” kerülhet pozícióba, mint ahogy az is, hogy véletlenül sem fognak „rossz döntések” születni.
A közigazgatás totális megszállásával párhuzamosan folytatódott a nyilvánosság megszállása is. A saját (kontrollált) média mellett egységes kontroll került az „ellenséges” médiára is. Az összevont médiahatóság kizárólag fideszes tagokból áll, a közmédiák vezetése és ellenőrzése szintén fideszes kézbe került.
A demokratikus működés egy fontos, önálló hatalmi ága az igazságszolgáltatás: természetesen ez a terület sem kerülhette el a narancssárga nyomulást. Az ügyészségről 2000 óta rebesgetik, hogy fideszes befolyás alatt áll, ez egy új (régi?) főügyész kinevezésével (újra) nyilvánvalóvá válik.
A bíróságok függetlenségét nem szüntette meg az „Új Rendszer” – egyszerűen csak relativizálja a működésüket. Az „előző kormányok idején elkövetett bűnöket” parlamenti vizsgálóbizottságok dolga feltárni, bizonyos kiemelt ügyekben (2006. okt. 23-a „áldozatainak” kártalanítása, az egészségügyi struktúraátalakítás „kárvallottjainak” – mit tesz Isten, fideszes vezetésű kórházakról, önkormányzatokról van szó – kártalanítása) a kormány a bírósági eljárások mellőzésével intézkedik. Külön elszámoltatási biztos dolgozik, aki helyes kis feljelentő lapokon gyűjti a „lakossági bejelentéseket” a gyanús ügyekről.
E folyamat (eddigi) csúcspontja a lex MAL, amelyet hétvégén megálmodott az Igazi Miniszterelnök, hétfőn délelőtt benyújtották, este elfogadták. E törvénynek nem a konkrét eset miatt van nagyon súlyos jelentősége, hanem a benne formát öltő szellemiség, gondolkodásmód miatt. Azt jelképezi, hogy ma a Kormány (illetve a Miniszterelnök) bármit megtehet, bármit elvehet, bárki ellen felléphet akár a jog eszközével – és ennek következtében akár fizikai erőszakkal – is. Nincs ellensúly, nincs kontroll, nincsenek „kényszerű” határok.
Sokan azt mondják – még balról, illetve liberális oldalról is – hogy a kétharmad már csak ilyen, természetes, hogy a többség él a lehetőségeivel. Meg azt is mondják, hogy nem történtek olyan mértékű strukturális változtatások, amelyek miatt a demokráciát félteni kellene.
Meggyőződésem, hogy ezek a vélemények tévednek.
A helyzet ugyanis az, hogy mára – bár a demokratikus berendezkedés intézményi formái (még) megmaradtak – nem maradtak a végrehajtó hatalommal (Kormány – illetve gyakorlatilag a Miniszterelnök) szemben fékek és ellensúlyok. Ma az országban az történik, amit a Kormány (illetve a Miniszterelnök) akar, és nem tud más történni, hiába akarná bárki is.
A politika területén nincs alternatíva – de ha lenne is, semmiféle eszköze nem lenne, hogy akár csak érdemben kommunikálja azt, nem hogy érvényesítse.
Létezik Internet, így a szólás szabadsága minimálisan biztosítva van, de nincs független sajtó, hiszen már a feje fölött lebeg a folyamatos fenyegetés.
A megindult folyamatok pedig azt jelzik, hogy a Kormány (illetve a Miniszterelnök) tisztában van az erejével és élni is kíván vele – ezáltal folyamatosan, lépésről lépésre csúszunk ki a jogállami működésből, valami furcsa, megfoghatatlan „médiakormányzásba”, ami a Fidesz politikájának évek óta az alapja.
Október 3-án a Miniszterelnök azt találta mondani:
"Magyarország a mai összefogással lett igazán egységes, hiszen ma szerezte vissza a fővárosát."
Ez azt jelenti, hogy Budapest eddig nem volt Magyarország része – mert nem fideszes volt a főpolgármester. Nincs más, csak ők vannak.
A magyar demokrácia súlyos beteg. Az elkövetkező évek fogják megmutatni, hogy képes-e meggyógyulni, vagy belehal a rákba.
A Fidesz – illetve személyesen Orbán Viktor: a magyar demokrácia rákja.
