A veszprémi tragédiával beérni látszik a Jobbik két éves munkája, amellyel a roma kérdést a társadalmi közbeszéd középpontjába igyekeztek állítani. Ez a téma meglehetős népszerűséget hozott a radikális pártnak, ugyanakkor veszprémi gyilkosság keltette felháborodás nem várt fordulatot eredményezett: a Fidesz – felismerve a kérdés társadalmi fogadtatását, és a benne rejlő szavazatszerzési lehetőségeket – alapvetően változtatott stratégiáján, és egy elegáns akcióval kivette a „cigánykérdés” témáját a Jobbik kezéből.
Merő véletlenségből éppen Veszprémben volt a Fidesz vezetőinek ülése, akik természetesen meglátogatták a gyászoló csapatot. Mit tesz Isten, a Veszprémi Cigány Önkormányzat is éppen olyan tartalmú közleményt adott ki, amilyet Bayer Zsolt a „Betelt a pohár” című cikkében követelt a „tisztességes cigányoktól”, s a cikk után nem sokkal maga Orbán Viktor volt az, aki kiállt, hogy elmondja, „nő a cigány bűnelkövetők aránya”. A fordulat világos, és elég riasztó.
Ennél már csak az ellenzéki reakciókra adott kormányzati válasz riasztóbb: a Magyar Hírlap elleni bojkott egyfelől értelmetlen és kontraproduktív, másfelől ismét sikeresen terelte el a figyelmet a valódi, hosszú évtizedek óta szőnyeg alá söpört problémáról. Ma a politika iránt érzékeny polgárok ismét a két nagy párt „gigászi tusakodását” figyelhetik lélegzetvisszafojtva – vajon rasszista-e Bayer, vagy éppen a sajtószabadságot tiporja-e Gyurcsány – ahelyett, hogy a valódi problémákra valódi megoldásokat keresnénk.
A témában – megítélésem szerint – három olyan írás született, amellyel érdemes, szükséges foglalkozni. Az első természetesen Bayer Zsolt írása. Ezzel nem az a baj, hogy régóta tudott, de hangosan ki nem mondott dolgokat ír le feketén-fehéren. Hanem az, hogy szemléletében rasszista: szerinte van jó cigány, meg rossz cigány. Akárhogy is nézzük, ennek végül egy a vége, hogy a cigány származás mégiscsak elkülönítő bélyeg. Szintén baj, hogy Bayer – aki köztudottan remekül ír – kitűnően „artikulálja” a megjelenő társadalmi érzelmeket (mi több, jól fel is erősíti azokat), reális megoldással azonban nem szolgál. A „legyen végre rend” nem több egyszerű óhajnál, a „lőjenek közéjük”, és „kapjon mind életfogytiglant” pedig lehet népszerű, de egy magára valamit is adó demokrata szemében elképesztő nonszensz. Az külön szépsége a cikknek, amikor egy magát „keresztény alapokon nyugvónak” definiáló párt egyik meghatározó ideológusa bármilyen okból embereket – amúgy keresztényi szeretettől áthatva – állatnak nevez. A legnagyobb probléma azonban mégiscsak az, hogy ez az írás – az események tükrében világosan látszik – nem elszigetelt álláspont, hanem a legnagyobb ellenzéki párt újragondolt, kommunikálni szándékozott álláspontja.
A másik kiemelendő cikk Miklósi Gábor „Nő a magyarbűnözés” című írása, ami valós tényekre alapozva, de a szóhasználatot megfordítva (cigánybűnözés – magyarbűnözés) világít rá a megközelítés, a kifejezés abszurd voltára. A cikk kitűnően támasztja alá, hogy a bűnözés bármiféle kapcsolása (akár direkt, akár indirekt módon) a származáshoz, mennyire megalapozatlan és elfogadhatatlan.
A harmadik Tóta W. Árpád „A magyar nép zivataros századaiból” című írása. A szerző a tőle megszokott stílusban és humorral von párhuzamot a magyarság beilleszkedése és a jelenlegi „cigánykérdés” közé. Nála jelenik meg először egy alapvetően fontos gondolat: „amellett, hogy az értetleneknek beverték a hülye fejét, arra igenis adtak teret, hogy jó útra térjünk, ért kalászt lengessünk, nektárt csepegtessünk, alkalomadtán visszaverjük a törököt. Sőt tanítottak, segítettek, mert nekik is jobb volt kalandozások nélkül.” Vagyis nem elég a szigor, nem elég most rendőrért kiáltani, rendet követelni, megtorlást várni – dolgozni kell azon is, hogy a kisebbségnek valóban lehetősége legyen boldogulni és beilleszkedni a többségi társadalomba.
Tóta W. szerint ugyanakkor „A liberális modell nem működik.” Sajnos ez a megállapítás téves. A helyzet ennél sokkal rosszabb: nincs liberális modell. Önmagában az, hogy valakik nem fogadják el egy népcsoport diszkriminációját, és szót emelnek e jelenség ellen, még nem program, még nem stratégia, még nem modell. Csak nélkülözhetetlen alap. De ahogy a szocialista rendszernek, és az újkori demokrácia eddigi kormányainak, kormányzó és kormányzásra váró pártjainak, a hazai liberálisoknak sincs konkrét és reális elképzelésük, stratégiájuk a roma integráció megvalósítására.
Évszázados elmaradásban, adósságban vagyunk.
Elengedhetetlen tehát, hogy legalább a közös gondolkodás, a cselekvési irányok meghatározása, és az első lépések megtétele mielőbb megkezdődjön.
1. Kiindulási pontként el kellene fogadni a tényt, hogy nincs egységes „cigányság”. A roma társadalom legalább olyan összetett, sokrétű, sok belső feszültséggel terhelt, és különbségekkel tarkított, mint a teljes magyar társadalom. Ilyen módon naivitás azt gondolni, hogy központi irányítással, egységes „Roma Programmal” meg lehet oldani az integráció kérdését. Ahhoz, hogy esély legyen valódi és tartós eredményt elérni, szükséges, hogy végre megismerjük magát a problémát, a kiindulási helyzetet a maga teljességében. Meg kellene tudnunk, kik is a romák, honnan jöttek, hol és hogyan élnek, milyenek, és milyenek a jelenlegi körülményeik, lehetőségeik, problémáik. Nem kell különösebb ész ugyanis ahhoz, hogy felismerjük, teljesen más problémákra kell választ találnunk mondjuk egy borsodi, néhány száz lelkes falu roma közössége, és egy nagyváros, például Budapest, szórványban élő, valódi közösséget nem alkotó, a hagyományait kevéssé őrző, heterogén roma populációja esetében.
2. Szükséges, hogy az állami „lelkiismeret-nyugtató” forrás meghatározás, és a központi programok helyett helyi jellegű lépések történjenek. Ehhez olyan, felkészült és elkötelezett szakemberekre és aktivistákra van szükség, akik készek arra, hogy a munkájuk idejére roma közösségekkel, vagy azok közelében lakjanak, és velük együttműködve, helyben koordinálják a munkákat. Ezekre az emberekre lehetne bízni a források kezelését (központi feladatnak az ellenőrzés, elszámolás maradna), hogy a lehetőségeket valóban a szükséges feladatokra, célzottan, értelmesen és ellenőrizhetően lehessen fordítani.
3. A legfontosabb beavatkozási területeket három kérdéskörre lehet osztani: az életminőség javítása, az oktatás és a megélhetés biztosítása.
Az életminőség javításába legalább két fontos terület tartozik: az emberhez méltó lakókörnyezet, és a megfelelő egészségügyi ellátás.
Az első terület fontos része lenne a cigánysorok felszámolása, új, lakható és fenntartható épületek építése.
Mindenképpen fontos szempont kellene, hogy legyen az a tény, hogy sok helyen a romák ma is saját közösségekben élnek. A közösség pedig megtartó erő. A korábbi elképzelésekkel ellentétben tehát az semmiképpen nem célravezető megoldás, ha a lakásépítést a meglévő közösségek szétverésére használjuk fel. Sokkal célravezetőbb, ha ezek a közösségek – amennyiben valóban azok, és valóban igényük van rá – továbbra is együtt maradhatnak, akár a többségi lakosságtól elkülönülten is.
Szintén fontos szempont lehetne, hogy az új építési program elsősorban a közösség munkaerejére építhetne: az új lakóhelyeket a helyiek, központi segítséggel, de maguk építhetnék maguknak. Ez egyfelől legalább átmenetileg munkát biztosítana sokuknak, másfelől felelősséget jelentene, szemléletet formálna, megváltoztatná a létrehozott értékkel szemben a közösség viszonyát.
Az egészségügyi ellátás javítása nem megoldható állandó egészségügyi dolgozó jelenléte, aktív részvétele nélkül. Az ellátás lényege ugyanis e közösségekben igen sok esetben nem a megjelenő betegségek, problémák kezelése, sokkal inkább a megelőzés, az egészségügyi alapismeretek oktatása, higiénés szokások kialakítása lenne. Ezt azonban „rendelőkben ülve” nem lehet megvalósítani, csak a közösség életében részt vállalva, az emberekkel rendszeresen találkozva, hozzájuk kijárva. Csak egy elfogadott, tisztelt egészségügyi dolgozónak van arra esélye, hogy a romákat egészségesebb életformára, és az egészségügyi rendszer használatára szoktassa.
Oktatás kapcsán is két fontos kérdésről kellene beszélnünk. Az első a romák intézményes, a második pedig a nem intézményes, közösségi és társadalmi oktatása.
Az iskolai oktatás kapcsán mindenképpen fontos leszögezni, hogy helyes az a kormányzati álláspont, ami tiltja a romák szegregációját. Ugyanakkor e kérdés kapcsán két fontos szempontot mindenképpen tekintetbe kellene venni. Az egyik az, hogy a deszegregált oktatási rendszerben megoldatlan a romák felzárkóztatása és az adottságaikhoz igazított oktatása, a másik pedig az, hogy a formálisan nem szegregált iskolákban a szegregáció a személy szintjén az esetek többségében bizony mégis megtörténik. Bár a roma gyermek egy osztályba járhat a magyarokkal, a „cigány” bélyeget és az előítéletet gyakran még a tanárok részéről sem tudja áttörni. Szükségszerű, hogy az így „kitaszított” gyermekek más kitaszított társaikhoz csapódnak – jellemzően a deviáns, problémás, gyakran agresszív gyerekekhez. Ez a felállás melegágya a deviánssá, beilleszkedni nem akaró, rossz szociális mintákat követő roma származású fiataloknak.
Mindezek elkerülése érdekében mindenképpen megfontolandó lenne, hogy a cigány önkormányzatok hozhassanak létre és tarthassanak fenn saját önkormányzati óvodákat és iskolákat, amelyekben a roma hagyományokra és adottságokra építő, a roma nyelveket is ápoló, ugyanakkor a többségi társadalom elvárásait is tartalmazó oktatási rend lenne. (Ezekben az intézményekben is természetesen tiltott lenne a szegregáció, tehát az iskolák magyar diákok előtt is nyitva állnának. Ez azonban az oktatás speciális jellemzőit nem befolyásolná.)
A nem intézményes, közösségi oktatás szerepe a valós társadalmi beilleszkedés szempontjából nélkülözhetetlen. Szükség van arra, hogy a romák is, minél többen érezzék a társadalmi felelősségüket, mind a kiegyensúlyozott együttélésben, mind a népcsoport jövőjének alakulásában, mind pedig a többségi társadalom jövőjének alakításában.
Ehhez szereppel és felelősséggel bíró roma közösségekre és romák által betöltött társadalmi funkciókra van szükség.
A roma közösségek létrehozása elsősorban a városban élő romák identitásának megerősítése szempontjából lenne elengedhetetlen. A közösségi normák, és a közösséghez tartozás érzése igen komoly jellemformáló és visszatartó erő.
Szintén nagy jelentőssége lenne annak, ha a romák önszerveződésének, önkormányzatának valós súlya lehetne, ha a reprezentáción túl érdemi döntéseket is hozhatnának: ellenőrzési, illetve egyeztetési lehetőségük lenne a felzárkóztatásra szánt források felhasználása felett, ha dönthetnének a saját iskolái működtetéséről, fejlesztéséről, a saját közösségeiket érintő ügyekről. Ha társadalmi súlya lenne annak, hogy valaki roma vezető.
A harmadik ide tartozó kérdéskör a roma értelmiség kérdése. Fontos lenne egyfelől „megtalálni a visszautat” számukra a roma közösségekhez, hogy valóban húzóerőt, példát jelenthessenek a felnövekvő generációk számára, másfelől nagyobb társadalmi súlyt kellene, hogy kapjanak. Nagy baj, ha a romákat a közvélemény előtt kizárólag „győzike-színvonalon” hagyjuk megjelenni.
A megélhetés biztosítása nyilvánvalóan azt jelenti, meg kell teremteni a lehetőségét, hogy a romák a saját munkájukból éljenek. Ez egyfelől munkahelyteremtést jelent, másfelől az önellátás erősítését.
A munkahelyteremtés egyik, átmeneti módját már említettem. A továbbiakban – úgy gondolom – nincs lehetőség átfogó, központi megoldás kialakítására. A reális lehetőségek kialakítása éppen úgy helyi feladat, mint a problémák feltárása. Ahhoz ugyanis, hogy valóban működő megoldásokat találhassunk, ismerni kell a helyi adottságokat: kiknek akarunk munkalehetőséget találni, milyen ismerettel, képességekkel rendelkeznek, mik a helyi lehetőségek, adottságok.
A munkahelyteremtés fontos kulcsa a középfokú (szakmai) képzés. Meggyőződésem, hogy amennyiben látható az összefüggés a pénzkereset és a tanulás között, a tanulási hajlandóság is jelentősen nő. A helyi adottságokra, és lehetőségekre alapozva akár kihelyezett szakmai képzéseket is lehetne szervezni, amelyek eredményeképpen a roma munkavállalók alkalmazhatósága jelentősen (és ami még fontosabb, az igényekhez igazítottan) növelhető lenne.
A munkahelyteremtésben fontos lenne a hagyományos foglalkozások akár idegenforgalmi célú, akár valóban hasznosított megőrzése is. Ahogy évszázadokon keresztül a saját kezük munkájából (vályogvetésből, tippanozásból, fafaragásból, bedolgozásból és egyéb munkákból) tartották el magukat, ez szinte részévé vált az önazonosságuknak, ezért e foglalkozások továbbélése fontos lenne ma is a roma kultúra és identitás megőrzése szempontjából.
Természetesen nemcsak a munkahelyteremtés jelenti a megélhetés biztonságát. Azokon a területeken, ahol kevés a munkalehetőség, meg kellene teremteni az önellátó gazdálkodás, a növénytermesztés, állattartás feltételeit. Ehhez azonban földre, vetőmagra és jószágra van szükség. Mindezek kezelése szintén a cigány önkormányzatok kezébe kerülhetne.
Természetesen tudom, hogy a felsorolt ötletek kidolgozatlanok, és számos további kérdést vetnek föl. Azt is tudom, hogy a leírtak rengeteg ráfordított pénzt, s ami talán sokaknak még riasztóbb, ráfordított munkát, figyelmet, gondolkodást jelentenek.
Fontos azonban megérteni: a roma integrációt nem lehet megoldani a többségi társadalom részvétele nélkül. Integrálódni csak akkor lehet, ha van mibe, ha van befogadó közeg. Ez pedig feladat a többségi társadalom minden egyes tagjának is.
És nem utolsó sorban bizony súlyos pénz, rengeteg munka, és még több türelem és kitartás kérdése.
Azok, akik ma politikai indíttatásból felháborodnak, rendet követelnek, és rendőrért kiáltanak, egy jogos igényre építve, de végül mégiscsak becsapják a társadalmat. Implicite azt ígérik, hogy erővel, kemény kézzel megoldják a helyzetet. Fontos kimondani: ahogy az erőszak rossz válasz a kisebbségi oldalról, legalább annyira rossz válasz a többség részéről is. Tartós béke, rend, és kiegyensúlyozott együttélés csak mindkét fél aktív részvételével, közös szándékával jöhet létre.
És ehhez az erősebbnek, a többségnek kell meghoznia először a szükséges áldozatot.
