1. Azt írta a Fidesz a vizitdíjról:
„Tévhit, hogy a vizitdíjból származó bevétel az orvosok pénztárcáját hízlalja, hiszen ez az összeg nem marad az orvosoknál, sem az egészségügyi intézményeknél, hanem az önkormányzatok bevételét növeli, amelyek pedig a szocialista és szabaddemokrata kormány megszorító intézkedései miatt minden eddiginél nehezebb helyzetbe kerültek.”
(Erős Magyarország – A Fidesz Magyar Polgári Szövetség programja, 37. oldal)
A Fidesz a hivatalos „programjában” – is – hazudott.
Az igazság ezzel szemben az volt, hogy a vizitdíj és a kórházi napidíj is a szolgáltatást nyújtók (tehát a háziorvosok, illetve az intézmények) közvetlen bevétele volt, azt nem vonta el tőlük senki. A 2007. év tapasztalatai alapján e két díj körülbelül 20 milliárd forintnyi bevételt, és – a forgalom-visszatartó hatásán keresztül – körülbelül 40 milliárd forint megtakarítást, azaz összesen 60 milliárd forintot jelentett az Egészségbiztosítási Alap számára.
Gondoljuk csak át!
Ha ez az összeg nem hiányzott volna a 2008-ban az E. Alapból, akkor év végén (év közben) ennyivel nagyobb összeget lehetett volna az ellátás finanszírozására fordítani. Ez nagyságrendileg akkora összeg, amiből meg lehetett volna szüntetni a kórházak teljes adósságállományát.
S ha az idei évben is számolhattunk volna ezzel az összeggel, akkor nem lett volna szükség a válság miatt a 30 milliárd forintos korrekcióra/kiadáscsökkentésre.
Amikor tehát a Fidesz – részben megalapozottan – az egészségügyben szükségessé vált forráskivonás ellen tiltakozik, helyesen tenné, ha hozzátenné, ennek szükségességéhez maga is jelentősen hozzájárult a „szociális (sic!) népszavazással”.
2. Azt mondta Orbán Viktor a biztosítási rendszerről:
„Emlékezzünk vissza az előző év március 9-ére, amikor hárommillió-háromszázezer ember a népszavazáson megálljt parancsolt a magyar egészségügyi rendszer szétverésének. Emlékezzenek vissza, hogy nemcsak arról volt szó, hogy sikerült eltörölni a kórházi napidíjat és a vizitdíjat, hanem a hárommillió-háromszázezer egybehangzó akarat következtében a kormány visszavonta a parlament napirendjéről azt a javaslatot, amellyel szét akarta szedni, át akarta alakítani az egészségügyi társadalombiztosítási rendszert, sőt mi több: tőzsdére akarta azt vinni. Képzeljék el, hol lenne ma a magyar emberek egészségbiztosítása, ha egy évvel ezelőtt a népszavazással ezt nem akadályozzuk meg, és tőzsdére vihették volna.”
(orbanviktor.hu: Orbán Viktor országértékelő beszéde 2009. március 6-án)
Orbán Viktor e beszédjében – is – hazudott.
Az igazság ezzel szemben az, hogy a népszavazás – formailag – kizárólag a feltett három kérdésről szólt. A Fidesz persze már a megelőző kampányban össze-vissza hazudozott minden másról, ez azonban a tényen nem változtat. Azon sem, hogy a népszavazás az egészségbiztosítás átalakításáról sem szólt, nem véletlenül tervezte a Fidesz, hogy erről külön népszavazást csináltat.
A márciusi vereség nem tartalmi alapon akasztotta meg az egészségügyi reformot, hanem politikai alapon. Az MSZP nem vállalta tovább a változásokkal járó kockázatot, ezért felmondta a koalíciót. Miután azonban az egészségügyi reform soha nem volt az MSZP szívügye, a politikai kockázatot azzal lehetett leginkább mérsékelni, ha minden előremutató lépést megszüntetnek, és úgy tesznek, mintha a korábbi évekhez semmi közük nem lett volna. Erről szólt az elmúlt év politikája.
Ettől függetlenül tény: az egészségbiztosítási törvény szerint a létrejövő pénztárak vegyes tulajdonúak voltak, állami többséggel. Semmi nem történhetett velük állami beleegyezés nélkül. És szintén tény: a létrejövő részvénytársaságok (pénztárak) a törvény szerint nem voltak forgalomképesek – nem lehetett tőzsdére vinni őket…
Ha már Orbán Viktor felvetette a kérdést: mi történne most, ha a törvény még életben lenne?
Nos, a bevételek csökkenése elsősorban a pénztárak befektetőit terhelné, így valószínűleg most lázasan keresnék a megoldást, hogyan pótolják azt. Valószínűleg történne egy megállapodás a befektetők és a kormány között, amelynek lényege a terhek egyenletes megosztása lenne: ez azt jelentené, hogy a bevételeket nem egyedül a kormánynak kellene előteremtenie (mint most), hanem a befektetőkkel megosztva.
Azt is jelentené, hogy a pénztárak nagyobb ütemben állnának a rendszer racionalizálásához: megindulna végre az ellátó rendszer régóta sürgetett centralizációja, a fölösleges és gazdaságtalan intézmények bezárása, a megmaradók minőségi fejlesztése.
Már megindult volna a verseny a biztosítottakért, ami szükségszerűen a betegjogok fokozottabb érvényesítését, több figyelmet, kényelmesebb kiszolgálást, szélesebb körű tájékoztatást hozott volna, ami egyértelműen javította volna az ellátás minőségét és a betegek hangulatát is. (Valójában ez az, ami miatt a Fidesznek mindenképpen meg kellett fúrnia a több-biztosítós rendszert: nem engedhette meg, hogy bármi olyan létrejöjjön, ami a kormánytól függetlenül is érdekelt az emberek közérzetének javításában…)
Orbán Viktor állításával ellentétben tehát, ma egy igen mozgalmas, a korábbi évekhez hasonlóan sok vitával terhelt, ugyanakkor nyilvánvalóan perspektivikus, pozitív – és ráadásul a mainál jóval stabilabb időszakot élnénk az egészségügy terén…
MIÉRT NINCS SENKI A MAI MAGYAR KÖZÉLETBEN, ELSŐSORBAN AZ SZDSZ-BEN, AKI EZEKRŐL A KÉRDÉSEKRŐL VILÁGOSAN ÉS HALLHATÓAN BESZÉLNE?
