Indulatok helyett nézzük meg a mai (2020. március 24.) európai adatokat!
A fenti táblázatból jól látszik, hogy járványügyi szempontból az országokat három csoportra tudjuk osztani:
- Azok az országok, ahol elszabadult a járvány, és az egészségügyi ellátás valóban az emberéletekért küzd; magas esetszám, sok halott, magas (>4%) halálozási ráta (Olaszország, Spanyolország, Nagy-Britannia, Hollandia, Franciaország)
- Azok az országok, ahol nagyon erős a járvány, de az egészségügyi rendszer kontroll alatt tartja; magas esetszám, relatíve kevés halott, alacsony (<2,5%) halálozási ráta (Norvégia, Németország, Ausztria, Portugália, Svédország, Belgium, Görögország)
- Azok az országok, ahol a járvány még kibontakozóban van; kis (<1500 fő) esetszám, kevés vagy nincs halott, alacsony (<2%) halálozási ráta
- (összes többi ország)
Magyarország egyik kategóriába sem esik bele.
A kis esetszám, és relatíve kevés halott alapján a harmadik csoportba lenne sorolható, ugyanakkor a magas (4,81%!) halálozási rátával már bőven az első csoportban lenne a helye.
Ezek a számok két esetben lehetnek reálisak:
- A magyar ellátórendszer annyira rossz, hogy ilyen kis esetszámú járvánnyal sem képes megbirkózni. Ismerve a magyar egészségügyi ellátás szakmai színvonalát ez a lehetőség kizárható.
- A fertőzöttek döntő többségéről (kiszámolható, kb. 85%-áról!!!! azoknak, akikről tudnunk kellene) a járványügyi hatóságnak fogalma sincs, hol van. Sajnos ez reális, bár elég riasztó lehetőség.
Hogyan lehetséges ez? Hát nem tettünk meg minden szükséges lépést a járvány ellen?
De igen, valójában nagyon sok lépést megtettünk, amelyek valóban hatékonyak - lehettek volna, ha időben, és nem jókora késéssel hoztuk volna meg őket.
A vírus európai megjelenése és terjedése kezdetekor a magyar hatóság lassan és körülményesen reagált az országba lépők szűréséről, mint ahogy az esetek nyomon követésére, a kontaktok feltérképezésére, a potenciális hordozók hatékony elszigetelésére, karanténba helyezésére sem készült működőképes protokoll. A járvány elleni harcot már az első napokban elvesztettük, amikor gyakorlatilag mindenféle kontroll nélkül jöhettek-mehettek a honfitársaink, és senki nem tett semmit az érdemi szűrés érdekében.
Az első hiba felismerése után elemi szükség lett volna a csoportos terjedést megállító intézkedések mielőbbi meghozatalára. Ilyen volt a nagy létszámú rendezvények korlátozása, a boltok nyitva tartásának csökkentése és az iskolák digitális oktatásra átállítása is, csakhogy a gazdasági következményektől tartva ezzel is addig várt a kormányzat, ameddig csak bírt - pedig minden nap hozzátett az egyelőre láthatatlan, de egyre nyilvánvalóbb járványos terjedéshez.
A másik fontos lépés a tesztelés és a védekezés megszervezése lett volna. Ehhez képest a mai napig (amikor is végre jelentős mennyiségű teszt érkezett - Kínából) a járvány aktuális helyzetéhez képest aggasztóan kevés tesztet végeztünk el, nyilvánvalóan indokolt esetek maradtak ki a protokollra hivatkozva, holott egyértelmű, a valódi ok, hogy egyszerűen nem volt elég eszköz, amivel dolgozni lehetett volna. Reméljük, mától megváltozik a helyzet.
Ugyanez történt a védőfelszerelésekkel, maszkokkal is: mivel a kormányzat későn ébredt, és nem áll(t) rendelkezésre megfelelő mennyiségű készlet, inkább bevállalta az a szakmailag elképesztő álláspontot, hogy "nem is kell maszk, csak a betegnek", mint hogy elismerte volna a hibát, és más, átmeneti megoldásra ösztönözte volna a lakosságot. Igaz, az egészségügyi dolgozókat ezzel kevésbé lehetett volna megnyugtatni, ők ugyanis pontosan tudják, hogy naponta viszik vásárra a bőrüket.
Nem állunk jobban az egészségügyi intézmények felkészítésével sem. Egyelőre még nem szakadt rájuk olyan terhelés, mint az olasz kórházakra, mert a megnövekedett esetszám - mint minden normális járvány, például az influenza esetén is - első körben az alapellátást éri el. Külön probléma, hogy a koronavírusnak leginkább kitett korcsoportba tartozik az alapellátást nyújtó orvosok közel 80%-a - ha őket nem sikerül megvédeni, azzal nemcsak számos személyes tragédiát okozunk, de a járvány elleni első egészségügyi védővonal, no meg a járvány utáni egészségügyi ellátás alapja is összeomlik.
Márpedig nemcsak a kórházak, de az alapellátásért felelős polgármesterek is hosszú sorban kilincselnek a kormánynál segítségért (védőfelszerelésért...) könyörögve...
Hogyan juthattunk idáig?
Hát úgy, hogy a 2010-ben megalakult, és azóta is hatalomban lévő Orbán-kormánynak az első pillanattól kezdve mellékes kérdés volt az egészségügy.
Jól bizonyítja ezt, hogy 2010. óta nincs önálló egészségügyi tárca, csak egy államtitkárság a nagy közös humán minisztériumon belül. Ennek logikus következménye, hogy az egészségügy ügyeit konkrétan senki nem képviseli közvetlenül a kormányban, hiszen az aktuális "emberminiszternek" az egészségügyön kívül még számtalan más, egyébként hasonlóan fajsúlyos kérdést is (oktatás, szociális ellátás, kultúra stb.) képviselnie kell. Nincs a világon olyan ember, aki egy ilyen feladatra kellően felkészült tudna lenni, és a rábízott ügyeket megfelelően tudná érvényesíteni. Ennek áldozata lett az egészségügy is, amely így éveken keresztül nem zavarta meg a kormány tevékenységét.
Ugyanezt mutatja az egészségügyért felelős államtitkár személye is.
2010-ben az első kétharmados győzelemben jelentős szerepet játszott az egészségügy témaköre, amelyben a Fidesznek elég határozott álláspontja volt, s amelyet régi, bevált fideszes szakpolitikusok képviseltek. Ők azonban a győzelem után eltűntek, helyettük Szócska Miklós került elő, akinek a lelkes tenni akarása ugyan példás volt, a jó szándéka és buzgalma sokak rokonszenvét megnyerte, azonban fájdalmasan tájékozatlan volt az irányítása alá kerülő szakterületről. Jól példázza ezt, hogy fogalma sem volt a rendszer működését meghatározó két hatóság, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) és az Állami Népegészségügyi Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ) működéséről, ezért létrehozta a maga intézményét a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézetnek (GYEMSZI) nevezett valamit, amely annyira működésképtelen volt, hogy az utódja első dolga volt megszüntetni. (Illetve átalakítani, ebből lett az Állami Egészségügyi Ellátó Központ - ÁEEK.) Szócska Miklósnak azonban mégis volt mozgástere, súlya, lehetőségei, amelyekkel élt is: számos fontos népegészségügyi lépést megtehetett, valamint államosíthatta az összes kórházat.
Az utódja, Zombor Gábor, valószínűleg sokkal jobban értett volna a feladathoz - azonban ő nem akart államtitkár lenni, az első perctől kezdve várta a lehetőséget, hogy megszabaduljon a feladattól.
Őt Ónodi-Szűcs Zoltán követte, akiben szintén lett volna ambíció - akkorra azonban már elfogyott a szakterület mögül a politikai szándék. Ónodinak megmondták, az elképzeléseit csak a győztes 2018-as választások után valósíthatja meg. Ennek az ígéretnek engedve beleállt a kormány kommunikációs gépezetébe, miközben valójában az ellátó rendszerrel a világon semmi nem történt. A sors - illetve a politika - igazságtalansága, hogy bár a maga részét teljesítette, mégsem kapta meg az esélyt a bizonyításra: Balog Zoltán távozásával neki is mennie kellett.
Az új miniszter, Kásler Miklós mellett már nyilvánvalóan nem jelenhettek meg fajsúlyos egészségügyi államtitkárok. Nagy Anikó ugyan tett egy bátortalan kísérletet, rövid úton ki is adták az útját. A jelenleg hivatalban lévő Horváth Ildikó minden erénye mellett sem valósíthat meg valódi vezetést, az államtitkárság gyakorlatilag az irányítás lehetőségét is elvesztette az utóbbi években.
A rombolás azonban sajnos nem korlátozódott kizárólag a központi közigazgatásra, az ágazat irányítását végző hatóságok is súlyos sebeket kaptak.
2010 után a Navracsics Tibor miniszter nevével fémjelzett közigazgatási reform jelentette az első csapást, amely az országos hatáskörű szervek, az OEP és az ÁNTSZ megyei kirendeltségeit leválasztotta a központról, és a megyei kormányhivatalok alá rendelte. Ennek egyfelől kettős irányítás lett a vége, hiszen a kormányhivatal nyilvánvalóan alkalmatlan volt a szakmai vezetésre, másrész az, hogy a különböző kormányhivatalok alá betagozódott egységek működésében eltérő gyakorlatok kezdtek kialakulni, megszűnt az egységes eljárásrend.
A következő csapást 2016-ban a Lázár János féle "bürokrácia-csökkentés" jelentette, aminek az volt a lényege, hogy azokat a hivatalokat, amelyekről Lázár János nem tudta, hogy mire valók, egyszerűen megszűntették. Az OEP kettévált, egy részéből NEAK lett, másik része bekerült az Egészségügyért Felelős Államtitkárságra, az Országos Tisztifőorvosi Hivatalból (OTH, a volt ÁNTSZ központjából) szintén az államtitkárságon lett önálló helyettes államtitkárság. Az OTH irányítása alatt működő háttérintézmények közül a többségét bezárták, köztük az Országos Epidemiológiai Központot is, amely egyébként épp a járványokkal foglalkozott...
2018-ban a Tisztiorvosi Hivatal ismét kivált az államtitkárságból, de persze nem lehetett beismerni, hogy hiba volt integrálni, ezért új nevet kapott, most Nemzeti Népegészségügyi Központnak (NNK) hívják, és a vezetője, szintén 2018 ősze óta Müller Cecília, aki minden tapasztalata, igyekezete és jó szándéka ellenére sem elég felkészült egy ilyen méretű járvány kezelésére.
A problémát tehát alapvetően az okozza, hogy a központi közigazgatás (a minisztérium, illetve az államtitkárság), valamint az egészségügyi hatóság (NNK) az elmúlt évek kitartó leépítő munkájának köszönhetően sem személyi, vezetői állományában, sem struktúrájában nem alkalmas a veszélyhelyzet szakszerű és hatékony kezelésére.
Valószínűleg ezért tartotta fontosnak a kormány az Operatív Törzs létrehozását.
Hogy ettől mennyire vált hatékonnyá a működés, jól szemlélteti a mai, egyébként örömteli esemény, a kínai küldemény megérkezése: ezt az üzletet ugyanis az Innovációs és Technológiai Minisztérium megbízásából a Semmelweis Egyetem bonyolította le, mint azt a híradások is tudtunkra adták.
Nem a készletek kezelésével megbízott ÁEEK. Nem az Egészségügyért Felelős Államtitkárság, vagy az Emberi Erőforrások Minisztériuma. Még csak nem is az Operatív Törzs. Az ITM.
Közben az ország vezetői láthatóan továbbra is az érinthetetlenség illúziójába ringatják magukat. A felelős belügyminiszter Pintér Sándor, az Operatív Törzs vezetője kezet fog a fertőzött marokkói kollégájával. Az egyik legnagyobb egészségügyi ellátó, a Szegedi Tudományegyetem rektora, Prof. Dr. Rovó László, fertőzötten megy be dolgozni, operálni. B. Nagy László fideszes képviselő a karantént elhagyva ment be a Parlamentbe szavazni – nyilván nem a kormány utasítása ellenére, éppen hogy az elvárásának megfelelve.
Ez lenne a felelős vezetői hozzáállás, amelyben bíznunk kellene?
A szomorú a dologban az, hogy most az egészségügyben dolgozóknak ugyanúgy nincs választásuk, mint néhány hete a pedagógusoknak. Akkor a pénteken bejelentett digitális átállás miatt a tanárok ezerszámra áldozták be az idejüket, energiáikat, kreativitásukat, és izzadtak vért, hogy hétfőtől elindulhasson az online oktatás. Elképesztő munkával és odaadással, a gyerekekért vállalt felelősségből és hivatástudatból megcsinálták a lehetetlent, és a tanév tulajdonképpen zökkenőmentesen halad tovább.
Meg is jelent már a megfelelő kormányzati ember, aki kiállt és a kormány sikerének és jó munkájának tulajdonította az eredményt.
Az egészségügyieknek sincs más választásuk, mint beleállni a küzdelembe, a gyógyításba, a menthető mentésébe - emberszeretetből, hazaszeretetből, hivatástudatból, úgy, hogy pontosan tudják, milyen veszélynek teszik ki magukat folyamatosan, értünk.
És biztosak lehetünk benne, hogy ha túl leszünk a járványon - mert előbb-utóbb, így, vagy úgy, de túl leszünk - lesz majd megint egy kormányzati ember, aki kiáll és elmondja majd, hogy a kormány megfeszített munkája sikert hozott, és megmentették az országot.
A mi dolgunk lesz majd emlékezni az igazi hősökre, azokra az egészségügyi dolgozókra, orvosokra, ápolókra, és mindenkire, akik az intézmények működéséért dolgoztak, akik valóban az életüket tették fel a mi megmentésünkért. Nem a kormány tevékenységének köszönhetően, hanem annak ellenére.
