A rövid válasz: nem.
Ez ugyanis senkinek nem érdeke – legkevésbé talán éppen annak az orvos-arisztokráciának, amelynek képviselői most éppen megbuktatni készülnek az egészségügyi minisztert.
A helyzet megértéséhez – szerintem – fontos a jelenlegi állapot három aspektusát megvizsgálni.
I. A finanszírozási rendszer
Nem kellett ahhoz közgazdaságtani zseninek lenni, hogy előre lehessen látni: a TVK megszüntetésével és a lebegőkassza bevezetésével az egészségügyi kormányzat megmagyarázhatatlan hülyeséget csinál. A TVK lényege ugyanis éppen az volt, hogy fix összegben határozta meg a kórházaknak szánt kifizetést, azt azonban – a most felvetett, illetve a Fidesz által favorizált bázisfinanszírozással szemben – teljesítmény alapon számolta el, és a visszaigazolt (előre maximált) teljesítés alapján fizette ki.
A lebegőkasszás modellben azonban a pénz 30%-ához csak ismeretlen teljesítmény alapján lehetett hozzájutni. Ilyen módon a kórházak előtt két út adódott: vagy berendezkednek arra, hogy kijöjjenek a garantált 70%-ból (ez szinte lehetetlen, ehhez a fix rész aránya túl alacsony), vagy elkezdenek túlteljesíteni. Amennyiben ugyanis nem teljesítenek túl, fennáll annak a veszélye, hogy más kórházak túlteljesítése miatt a normál teljesítményükre alacsonyabb díjazást kapnak, vagyis hiába teljesítenek 100%-ot (70 + 30%), arra mégis kevesebb pénzt kapnak, mint korábban. Persze, a túlteljesítésnek is vannak módozatai: van, aki diszkréten a biztonságra megy, van, aki pofátlanul duplán számol, hátha még keresni is lehet rajta – a többiek kárára. A túlteljesítés és a csalás tehát bele volt építve az új rendszerbe – érthetetlen, hogy a miniszter, aki elvben éppen ehhez ért leginkább, miért nem látta ezt előre.
A lebegőkasszára való áttérésnek volt azonban egy másik súlyos hibája: azt az érzetet keltette, hogy a gyógyító-megelőző kassza kinyitható. Hiába mondta el többször a miniszter, hogy a rendelkezésre álló összeg fix, semmiképp nem növelhető, mert nincs forrás, nyilvánvalóan látszik, hogy a kórházak az első perctől a kassza kinyitására játszottak. Ezt készítette elő annak hangoztatása, hogy az egy ellátásra jutó súlyszám nem csökkenhet 100.000,- Ft alá, ami azonban a teljesítmények túlpörgetésével elég nyilvánvalóan és igen jelentős mértékben bekövetkezett. Ezt készítették elő azzal is, hogy az év első felében a rendelkezésre álló forrásokból – bár pontosan tudták akkor is, hogy ennek megvan a kockázata – az időarányosnál nagyobb részt használtak fel. A jelenlegi hiány tehát nem valamiféle gonosz kormányzati ármány, vagy a kívülről ránk kényszerített megnyomorító pénzügyi szándék eredménye, hanem a kórházak tudatos tevékenységéjé. Nem (kizárólag) a forráskivonásé, hanem a felelőtlen túlköltekezésé. (Több, mint valószínű, hogy a TVK rendszer fennmaradása esetén nem állt volna elő ez a helyzet, a kórházak – ugyanennyi pénzből, morogva bár, de – kiegyensúlyozottan működnének.) És végül a kassza kinyitását szolgálja most a kórházvezetők által követelt, misztikus 25,5 milliárd Ft is.
Mindenképp meg kell említeni, hogy a megoldásként felvetett (most éppen elvetett), és a Fidesz által is támogatott bázisfinanszírozás bevezetése a tavaszihoz hasonlóan hibás lépés lenne. A bázisfinanszírozással ugyanis megszűnne az ellátók érdekeltsége a gyógyításban: abban lennének érdekeltek, hogy minél kevesebb és minél olcsóbb ellátást nyújtsanak, ez pedig a várólisták riasztó mértékű megnövekedésével és a felelősség még a mainál is nagyobb mértékű elhárításával járna.
Megoldást talán a TVK rendszer visszaállítása jelenthetne. Ennek hatékonysága vitathatatlan – végül is három éven keresztül eredményesen működött. A TVK rendszer azonban kétségkívül nagyon merev, nem képes megfelelő gyorsasággal reagálni az élet gyors változásaira. Ezt azonban ki lehetne küszöbölni, ha a Regionális Pénztárak – ha már ugye regionális biztosítási rendszerünk van – egyrészt komolyabb ellenőrző szerepet töltenének be, másrészt rendelkeznének tartalék TVK kerettel, amelyet szükség esetén az indokoltan túlteljesítő kórházak finanszírozására fordíthatnának. (A régi, miniszteri keret mintájára, csak annál gyakrabban élhetnének a felülvizsgálattal.)
2. A struktúraátalakítás
Több helyen elhangzott már, önmagában a finanszírozási rendszer átalakítása nem oldja meg a magyar egészségügy problémáit. Ehhez az ellátó rendszer átalakítására, „struktúraátalakításra” van szükség. A struktúraátalakítás meglehetősen sokrétű feladat, van azonban egy jól látható, és sajnos elengedhetetlen része: ez pedig a kapacitásszűkítés, magyarul a felesleges kórházak bezárása. Beszélt már erről évekkel ezelőtt Repa Imre, a kaposvári kórház igazgatója, Rácz Jenő a veszprémi kórház igazgatója, a Kórházszövetség következő elnöke, de megfogalmazták ezt annakidején a Fidesz szakpolitikusai is. A krónikus pénzhiány egyik fontos oka, hogy túl sok felé kell elosztani, túl sok intézményt, túl sok embert kell belőle eltartani.
Annakidején 2007-ben Molnár Lajos végigvitte volna az átalakítást (erről szólt a struktúraátalakítási törvény) – neki azonban a politika (pontosabban a szocialisták gyávasága) nem engedte meg. Horváth Ágnes végig küzdötte a biztosítási rendszer reformját, kétszer is sikerre vitte a törvényt, ami új érdekeltségi viszonyokat teremtett volna az egészségügyben, s ezzel megmozdíthatta volna, racionalizálhatta volna a struktúrát. Sajnos a politika ezt a megoldást is elsöpörte.
Most Székely Tamás a minimumfeltételek szigorú megkövetelésében látja a megoldást. Kétségtelen: ha csak azok az intézmények működnének, amelyek minden tekintetben megfelelnek az elvárásoknak, jelentősen karcsúbb lenne a rendszer… Ám ennek a megoldásnak óriási veszélye, hogy a hiányos feltételek miatt végül olyan intézmények zárnak be, amikre igazából szükség volna.
Természetes, hogy a szakma igyekszik kimaradni, és nem adni a nevét a népszerűtlen döntéshez – különösen annak fényében, hogy a Fidesz éveken keresztül minden alkalmat megragadott, hogy az ésszerűsítés ellen uszítson, azt valamiféle népnyúzásnak, szándékos rombolásnak, értelmetlen pusztításnak állítva be.
Ettől még tény, előbb-utóbb neki kell ülni, és meg kell határozni, hogy az ellátó rendszer milyen struktúrában működjön tovább. E folyamatban csak egy, bár meghatározó szempont lehet a fenntarthatóság. Legalább ennyire tekintettel kell lenni az ellátandó feladatokra, amihez megbízható ellátási adatok, valamint egységes népegészségügyi adatok kellenének (ugye, mégiscsak hasznos lenne egy normális népegészségügyi program!), a progresszív ellátási szintek meghatározására, valamint az infrastrukturális körülményekre, azaz egyfelől a már létező intézményekre másfelől a közlekedési, elérhetőségi viszonyokra.
Nyilvánvaló, hogy ebben a folyamatban kulcsszerepe kellene, hogy legyen a szakmának, hiszen ők rendelkeznek azzal a tapasztalattal, ami alapján az új rendszer szakmai megfelelősége biztosítható. Ráadásul a szakma többsége valójában érdekelt lenne az átalakításban: a szűkítés után jelentősen több pénz juthatna a megmaradó intézményeknek. Mégsem várható e téren a szakma együttműködése.
3. A politika hatása
A harmadik, egyre erősödő hatású tényező mindenképen a politika. Ahogy a ciklus elején stratégiai jelentőségű politikai kérdés volt, hogy a reform ne mutathasson fel eredményeket, úgy a választások közeledtével ismét egyre fontosabb lesz, hogy az ellátó rendszer ne működhessen zavartalanul. Az ellenzék semmiképpen nem engedheti meg magának, hogy ezen a központi kérdéssé tett területen akár csak a legkisebb eredményt is megengedje a kormánynak.
Ezen a ponton pedig az ellenzék és a szakma érdekei éppen egybeesnek: a kórházak pénzhiányra hivatkozva korlátozzák az ellátást (ezt tették már eddig is az év során), nyomást gyakorolnak a kormányra, hogy biztosítson plusz forrásokat, az ellenzék pedig learatja a helyzet politikai hozadékát.
A szakma részéről nyilván belejátszik ebbe az egészséges önvédelem is: az egyre biztosabbnak látszó ellenzéki győzelem tükrében nyilván mindenki keresi a módját, hogyan tudná biztosítani a pozícióját az elkövetkező négy (nyolc, tizenkettő, tizenhat?) évre is. Nem véletlen, hogy kórházvezetők sorra ültek ki sajtótájékoztatóra a helyi fideszes politikai vezetőkkel. Nem véletlen, hogy a reform néhai harcos támogatói is ma már a „pénzkövetelők” leghangosabb képviselői.
Ez a szakmai-politikai érdekszövetség azonban alapvető gátja a továbblépésnek: ha a kormány következetes, és nem akarja megkockáztatni a pénzügyi „összeomlást”, amit egy precedens értékű meghátrálással tenne, akkor az egyetlen elérhető eredmény az egészségügyi miniszter lemondatása lesz.
A kórházi tiltakozó akciók, sztrájkok és demonstrációk, az ellátás látványos megtagadása, és végül a miniszter lemondása ideális forgatókönyv a Fidesz számára.
A szakma képviselőinek azonban illene végre észrevennie, hogy a miniszter megbuktatása számukra nem megoldás: az utódjának sem lesz ugyanis több pénze.
És az sem lenne utolsó, ha azt is észrevennék közben, hogy nem azért halnak meg emberek fölöslegesen, mert ez egy háborús lövészárok, hanem azért, mert egyesek a nagy érdekvédelemben elfelejtenek azokkal foglalkozni, akikért vannak: a rászoruló betegekkel.
