freagle blogja

 

Joggal kérdezhetik tőlem tehát, hogy akkor miért is vagyok liberális!

 

Én azt gondolom, a fenti vallomásommal az ország lakosságának jelentős többsége azonosulni tud. Ez azonban számomra azt is jelenti: a liberalizmus valójában nem az úgynevezett „klasszikus liberális témákban” fogható meg igazán.

 

Annakidején, a rendszerváltás időszakában egy ország érezte meg a szabadság fuvallatát. Volt egy olyan időszaka a történelmünknek, amelyben a szabadság általánosan elfogadott érték volt. Ez tette lehetővé, hogy kilépjünk a kommunizmus örökéből és elkezdjünk demokráciát építeni. Számomra ez a kulcs: a demokrácia ugyanis, bárki bármit mond, „liberális találmány”. Nincs működő demokrácia „liberális minimum” nélkül.

Tudom, annakidején, amikor ez a kifejezés először elhangzott, sokan felháborodtak rajta: „Mi az, hogy liberális minimum? Miért nem beszélünk akkor konzervatív minimumról, meg szociális minimumról is?” Így hangzott az ellenvetés – ami egyébként világosan mutatta, hogy az elégedeltenkedőnek valójában halvány fogalma sincs a liberalizmus mibenlétéről.

 

A demokrácia működésének alapfeltétele, hogy annak a közösségnek a tagjai, amelyik e formában kíván működni, elfogadják egymást a közösség egyenrangú tagjaiként. Ehhez pedig az kell, hogy az emberek legalább alapszinten képesek legyenek elfogadni, hogy különbözőképpen vélekednek a dolgokról. Van, akinek ez tetszik, van, akinek az. Egyesek így oldanák meg a problémákat, mások másképp. Ez a különbözőség azonban nem bontja meg a közösséget, amelyen belül alapvetően összetartozunk, mi több, még felelősek is vagyunk egymásért.

 

Ennek az összetartozásnak a folyománya egy sor olyan – írott, de még inkább íratlan – szabály, ami megkönnyíti a békés, sőt, harmonikus egymás mellett élést. Ilyen szabály, hogy tekintettel vagyok a másikra, és figyelek arra, ne legyek a terhére. Csak addig terjeszkedem az elképzeléseimmel és a jogaimmal, amíg az másokat nem korlátoz a saját elképzeléseik és jogaik gyakorlásában.

 

E szemlélet megvalósításának három alapszabályát fogalmaztam meg a blog fejlécében:

 

1. Minden nap nézz szembe az igazsággal és fejlődj!

 

Talán nem nehéz belátni: az együttélés alapfeltétele, hogy a dolgokat meg lehessen beszélni, közösen lehessen rendezni. Ehhez szükséges az őszinte beszéd, ahhoz pedig a képesség és a bátorság, hogy szembe akarjunk és merjünk nézni az igazsággal.

Jelen korunk egyik legsúlyosabb problémája éppen ez: a jelenlegi politikai kommunikáció gyakorlatilag soha nem a felvetett kérdésekről, vagy a megoldandó feladatokról szól, hanem annak valamiféle hátsó szándék szerinti interpretációjáról. Ennek végeredménye a ma már jól megfigyelhető, stabilan kialakult és megszilárdult „párhuzamos igazságok” rendszere.

Ma ugyanarról a kérdésről homlokegyenest mást mondanak jobbról és balról. A két „igazság” tényei sincsenek gyakran még köszönő viszonyban sem egymással – az „igazságok” ugyanis céllal, és nem önmagukért lettek felépítve. A cél pedig minden esetben politikai: hogyan tudunk minél több embert elkötelezni a saját szekértáborunkba?

Ja, hogy lennének közben olyan problémák, amelyeket meg kéne oldani? Ja, hogy ezek közül több olyan is van, amit egyik oldal sem képes egyedül rendbe tenni? Ja, hogy a problémák görgetése súlyos károkat okoz az egész közösségnek? Hát Istenem, sajnos ez egy ilyen kemény világ, a sikert nem adják ingyen!

Ja, hogy az elérni kívánt célokért szisztematikusan hazudni kell? Hát kérem, ugye a cél, meg az eszköz…!

Ne legyen senkinek illúziója: ma a politika minkét nagy szereplője gátlástalanul hazudik. Az egyik arról, hogy most már mindjárt minden a legnagyobb rendben lesz, a másik meg arról, hogy a Mohácsi vész is Paradicsom volt a jelenlegi állapotokhoz képest. Morálisan semmi különbség közöttük. Illetve egy dolog mégiscsak van: az egyik oldal legalább nem próbál az igazmondó, erkölcsileg feddhetetlen, morálisan magasabb rendű fél szerepében tetszelegni…

 

Hogyan lehet kitörni a hazugság csapdájából? Az öszödi beszéd, és annak fogadtatása világosan megmutatta, hogy egy lépésben, a nagypolitika szintjén sehogy. Az ellenérdekelt oldal gátlástalan hazudozói azonnal visszájára fordítanak minden őszinte mondatot, minden önkritikát. Ez nem járható út, ez a jelen körülmények között öngyilkosság.

 

Egy lehetőség marad: az őszinte beszédet vissza kell vinni a kis közösségekbe, a helyi szintre, az emberek közé. Neki kell állni újra beszélgetni a szomszéddal, meg az utcában lakóval. Nem politikáról, hiszen az élet döntően mégsem erről szól. Hanem a hétköznapok ügyeiről, amelyek valóban kitöltik az emberek életét. A napi problémákról, és azok megoldásáról. Megtalálni azokat a közös dolgokat, amelyek összekötnek minket, mert még mindig nem tudta megmérgezni őket a politika. E területeken lehet őszintén beszélni: véleményt alkotni és önkritikát gyakorolni, ha kell. Együttműködni, pártállástól függetlenül.

Az így kialakuló, politikamentes kapcsolatok, közösségek, hálózatok lesznek azok, amelyek képesek lesznek elhordani a nagyobb léptékű változásokat is.

 

Mindenesetre nem szabad elfelejteni: amennyiben valóban működő demokráciát akarunk, el kel jutnunk az igazságoz, és el kell tudnunk azt juttatni mindenkihez. Csak így szólhatnak a kérdések valóban reális problémákról, és csak így lehet eljutni a valóban jó megoldásokig.

 

2. Tisztelettel, elfogadással és segítő szándékkal fordulj másokhoz!

 

Ez az ajánlás gyakorlatilag szabállyá formálja azt a gondolatmenetet, amelyet a bevezetőben írtam. Nem tud egy demokrácia úgy működni, hogy nem fogadjuk el egymás különbözőségeit. Mindannyiunknak meg kell érteni: senki nem lesz jobb, vagy rosszabb attól, hogy ilyen, vagy olyan zenét hallgat, a sok húsra, vagy a zöldségre esküszik, hogy kinek drukkol, vagy mit dolgozik. Nem jelent minőségi különbséget az emberek között a végzettség, vagy a vagyon, és éppígy nem lehet megkülönböztetés, vagy kirekesztés alapja a nem, az életkor, a vallás, a bőrszín, a nemzetiség, a politikai, vagy éppen a szexuális orientáció sem. Amíg ezek megnyilvánulása nem sérti mások jogait, nincs más dolgunk velük, mint elfogadni azokat.

Alapvető félreértése korunknak: nem kell a másikkal mindenben egyetérteni ahhoz, hogy el tudjam fogadni. A politika egyik legnagyobb hazugsága, amikor azt sugallja, hogy egy adott tömeg, vagy réteg ugyanazt akarja. Ez nem igaz. Még egy kis, homogénnek tekinthető közösség tagjainál is megfigyelhető eltérés a személyes motivációkban. Nyilván fokozottabban jelennek meg a különbségek a nagyobb, és nem is homogén csoportoknál. (Többek között ez is hazugság volt a népszavazás kapcsán: az ellenzék gátlástalanul elmagyarázta, hogy az a hárommillió szavazó mi mindent akart – így egységesen…)

A szabályban azonban nem álltam meg az egyszerű elfogadásnál. Önmagában ugyanis nem elegendő a demokrácia működtetéséhez, hogy nem verjük agyon a másképp gondolkodókat. Szükséges a mások tisztelete, mi több, szükség esetén a segítése is. Csak ez garantálhatja az elképzelések, gondolkodásmódok, életmódok, ismeretek kellő sokszínűségének fennmaradását. És csak ez a hozzáállás garantálhatja, hogy az „elfogadás” nem fordul át „eltűrés”-be, majd „eltűröm, mert nem tehetek ellene” állapotba, végül mégiscsak kirekesztésbe.

 

3. Vállald a felelősségedet a közösségért!

 

A harmadik szabályt liberális körökben kevésbé szokás emlegetni – talán azért, mert az egyén közösségért való felelőssége olyan, mintha ütné az individuum szabadságát. Nyilvánvaló pedig, hogy nincs demokrácia az egyének részvétele, önként vállalt felelőssége nélkül: nincs választás jelöltek és szavazók nélkül, nincs önkormányzat vállalkozó polgármester és képviselők nélkül, nincs közösség aktív tagok nélkül.

Mindegy, milyen szintű közösségről beszélünk, családról, baráti társaságról, osztályról, munkahelyről, lakóközösségről, politikai csoportosulásról, vagy éppen az egész nemzetről: minden liberális alapvető és elháríthatatlan kötelessége, hogy e közösségek életében aktívan, és a képességei szerint a legjobbat nyújtva részt vegyen.

Csak a részvétel jogosítja fel az embert arra, hogy az adott közösséget kritikával illethesse. S ki más tehetné megfelelő szellemiségűvé, nyitottá és befogadóvá, valóban jól működővé a közösségeket, ha nem a liberálisok?

 

 

Úgy gondolom tehát, a „csendes többség” számára ez az a liberalizmus, ami mindenki számára nemcsak érthető és elfogadható, de szükséges is. Ez az a liberális tartalom, amelyet egy igazi liberális pártnak a társadalom, és a kisebb közösségek számára folyamatosan közvetítenie kell. Ez az a „Hétköznapi Liberalizmus” (a liberális minimum), ami ma fájdalmasan hiányzik a mindennapjainkból, s ami miatt a demokráciánk sem működik megfelelően.

Aki demokratikus deficitről beszél, annak igaza van. Amiben most élünk, csak formáját és szervezeteit tekintve nevezhető demokráciának. Az országban uralkodó gondolkodásmód és közhangulat továbbra is a sötét feudalizmust idézi.

Van tehát feladat a liberálisok előtt – és van fogadókészség, nyitottság a társadalom részéről is. Ez az az irány, amelyen elindulva akár az SZDSZ is stabil növekedést, biztos és maradandó 10-15%-os támogatottságot lenne képes elérni.

 

Végezetül egy gondolat erejéig térjünk vissza a nyitó sorokhoz! Természetesen fontos cél, hogy Magyarországon megszűnjön végre a melegeket sújtó diszkrimináció. Természetesen nagyon fontos, hogy legyen működő válasza a társadalomnak a kisebbségeket érintő problémákra. És természetesen fontos, hogy a drogkérdést is megfelelő szakmai alapon, ugyanakkor megfelelő emberi hozzáállással lehessen kezelni. Ezek azonban – véleményem szerint – csak következményei, hozadékai egy valóban megalapozott, a teljes társadalomhoz szóló liberális politikának. Ma még Magyarország nincs abban az állapotban, hogy megengedhető legyen az a luxus, hogy a liberálisok csak a klasszikus, „nyugati” témáikat vigyék, és ne szóljanak a társadalom többségéhez.

A liberális minimum még nem létezik.

De igény volna rá.