Valószínűleg sokan nem veszik észre, de éppen most folyik az újkori magyar történelem egyik legizgalmasabb, legnagyobb szabású politikai kísérlete: a Fidesz, és Orbán Viktor kétharmad fölötti parlamenti részesedést igyekszik elérni.
Túl azon, hogy a kísérlet eleve győztes stratégia (aki kétharmadra ugrik, ritkán veri le a feles lécet…), a benne rejlő lehetőségek valóban szédítőek: a kétharmados többség a Fidesznek jogi legitimációt adna gyakorlatilag bármilyen változtatás végrehajtására, Orbánnak pedig soha nem látott személyes legitimációt adna a pártján belül, hogy bármit – szó szerint bármit! – megvalósíthasson.
Prezidenciális rendszer kialakítása? Kétkamarás Parlament? Kettős állampolgárság? Állami irányítású (köz)média? A lehetőségek valóban határtalanok – és mámorítóak, édesek, mint a méz.
I. A Stratégia
A kérdés tehát adott: mi szükséges ahhoz, hogy valóban meg lehessen szerezni a kétharmados többséget?
Egyetlen dolog, sok szavazó. Sok-sok szavazó. Még annál is több szavazó.
Hogyan lehet minél több szavazatot szerezni?
Bebizonyosodott: sem programmal, sem ideológiával, sem mozgalommal („mindenki hozzon még egy embert”) nem lehet.
Akkor mivel?
Úgy tűnik, Orbán Viktor végül megtalálta a választ: egyfelől az elégedetlenség maximalizálásával, másfelől pedig a személyes érdekeltség érzetének megteremtésével. E két lépésről szól ma a Fidesz kommunikációja. Egyik oldalról a Fidesz szisztematikusan dolgozik azért, nehogy a kormány, vagy a politikai ellenfelek bármilyen téren eredményt tudjanak elérni (ilyen volt pl. az egészségügyi reform megbuktatása, vagy a közigazgatási reform megakadályozása), vagy ha mégis van eredmény, azt sikeresen kommunikálhassák. Ma nem tud olyan történni az országban, amiről a Fidesz ne tudná azonnal bebizonyítani, hogy a kormány és az MSZP alkalmatlanságát, sőt gonoszságát mutatja. Ugyanez az oka annak, hogy a Fidesz következetesen megtagad mindennemű együttműködést, és párbeszédet mind a kormánnyal, mint politikai ellenfeleivel. A Fidesz tehát gőzerővel dolgozik azon, hogy az országban valóban „ebből elég!” hangulat uralkodjon, és hogy ezt a kormány és az MSZP nyakába varrja.
Sikeresen.
A másik oldalról a Fidesz azon dolgozik, hogy pozitív alternatívának mutassa magát – mindenki számára. Ehhez – a maga módján – zseniálisan kommunikál, hiszen úgy tud vonzó képet kialakítani magáról, hogy gyakorlatilag semmit nem mond.
A stratégia sikerének ez ugyanis alapvető feltétele: nem szabad semmi olyat mondani, ami irányt jelenthetne a jövőre, ez ugyanis megoszthatná a támogatókat. Gondolhattuk azt, hogy a Fidesznek azért nincs programja, mert fél annak társadalmi fogadtatásától. (Jobboldaliként, hülyeségig naivan) Gondolhattuk azt is, van programja, csak valóban titkolja, nehogy azzal a szocialistákat segítse.
A valóság sokkal egyszerűbb: a Fidesznek azért nincs programja, mert minden papírra vetett elképzelés, ötlet, irány az áhított kétharmados támogatást veszélyeztetné. (A programokkal ugyanis szükségszerűen megjelennek az érdekkülönbségek, ezek vetélkedése, s a támogatók az egymás közötti rivalizálásra fordítanák az energiáikat a győzelemért folytatott munka helyett.) Nincs tehát program, sem a páncélszekrényben, sem a vezérkar titkos noteszében, de még a fiókokban elbújtatva sem.
Mi van akkor helyette?
Ez sem nagy újdonság: pozíciók vannak. Miniszteri, államtitkári, főosztályvezetői helyek. Meg főigazgatói, igazgatói, felügyelő-bizottsági helyek, megyei elnöki, polgármesteri, képviselői, szakértői posztok, kinek-kinek érdemei és fontossága szerint. Csak ügyesség és odafigyelés kérdése, hogy mindenki megkaphassa a méltó jutalmát.
II. A győzelem után
A kirajzolódó kép félelmetes: reális a veszélye, hogy 2010-ben valóban kétharmados többséggel kerül hatalomra egy nyolc éve kiéhezett, revansra vágyó garnitúra, amelyik egyrészt hálából, másrészt elégtételként pincéig söpri ki az ország összes létező, és elérhető vezetői, valamit jól fizető helyét. S amikor ezzel végzett, akkor jön rá, hogy igazából elképzelése sincs, hogy valójában mit akar és mit tud csinálni.
Ebben az összefüggésben tárul csak föl igazán az a hihetetlen hatalom, ami a győztes vezér, Orbán Viktor kezében e szituációban valóban összpontosul. Soha nem látott legitimációval rendelkezik, miközben semmiféle épkézláb alternatíva nincs az ő elképzeléseivel szemben. A győztesek pedig önkéntelenül is hozzá fordulnak igazolásért, mondja meg ő, tulajdonképpen mit is akarnak kezdeni a győzelemmel.
És ő meg is fogja mondani.
Azt már most világosan lehet látni: a gazdasági válság nem fog elpárologni a Fidesz győzelmétől. A ma égető problémák többsége 2010 nyarától is égető probléma lesz. A gazdaság nem fog a lelkesedéstől felpörögni, a megélhetési problémák nem múlnak el az általános örömben, és a szerkezeti reformok sem valósulnak meg maguktól, hazafias felbuzdulásból. Az új Orbán-kormánynak tehát azonnal érdemi lépéseket kell tennie, amelyekről látatlanban meg lehet mondani, hogy sok embernek nem fognak tetszeni – már csak azért sem, mert (legalább részben) ellent fognak mondani a Fidesz mai, demagóg, szavazatvadász politikájának.
E probléma megoldására csak hosszú távú megoldást kínál az államszerkezet várható átalakítása. Szükséges lesz tehát egy „rövid távú” megoldás is: ez pedig a „rendpártiság” megerősítése. E fogalom alatt kétféle intézkedés is valószínűsíthető.
Egyfelől világossá kell tenni a korábbi szövetségeseknek (is): az utcai demonstrálások, megmozdulások, pláne randalírozások ideje végleg lejárt. A szélsőségesek nehéz döntés elé kerülnek: vagy igazodnak a sorhoz, vagy a mainál sokkal keményebb, egységesebb és következetesebb rendőri-ügyészi-bírósági eljárások során tapasztalják meg, mi is az a „rend”, amelyet olyan hangosan követeltek – másokkal szemben.
Másfelől alkalmazni kell a „panem et circenses” alapelvét: ha már a problémákat nem lehet azonnal orvosolni (ergo baj van a „panem” körül), fokozottabban van szükség a cirkuszra. Ennek pedig legnyilvánvalóbb és leglátványosabb módja a felelősségre vonás.
Van, aki úgy tartja, ennek „meglengetése” minden választás előtt szokás, mégsem lett belőle soha semmi, így most sem több üres blöffnél. Ennek a véleménynek a képviselői elfelejtik azonban, hogy korábban (pl. 2002-ben az akkori ellenzék részéről) minden esetben a büntetőjogi szempontból vitatható ügyek kivizsgálásáról (pl. közpénzek törvénytelen felhasználásáról, korrupcióról stb.) volt szó. A Keller-féle vizsgálatok is erre irányultak – nem véletlenül eredmény nélkül. Ezzel szemben ma a Fidesz (Kövér, sőt maga Orbán is) a politikai felelősség büntetőjogi felelősséggé alakításáról beszél. S ha valakit „nem győzne meg” a szó, „főpróbának” ott van már a Hunvald-ügy, amely során bizony politikai felelősség alapján vádoltak meg egész frakciókat… Ha mindehhez hozzátesszük a kétharmados többséget, könnyen feltételezhető, hogy e gyakorlat általánossá tételéhez igen gyorsan meglesz a szükséges törvényi háttér is.
Gondoljunk csak bele: mi lehetne jobb kedélynyugtató a társadalom számára, mint rabszíjon látni és börtönben tudni Gyurcsányt, Verest, Bajnait, Kókát? És persze a sor, a „felelősök számonkérése” a akár tovább is folytatható a „társadalmi igényeknek” megfelelően…
Ez a lehetőség egyáltalán nem irreális, ha azt is hozzátesszük, hogy a kétharmados többségnek köszönhetően gyakorlatilag kizárhatjuk, hogy valaha az életben fordított helyzet alakulhasson ki.
III. A kétharmad ellen
A fentiek alapján talán érthető, miért tartom igen jó döntésnek, hogy az MSZP és az SZDSZ végül megállapodott a miniszterelnök-cserében.
Még az érvelést is – Fodor Gábor mondta, az országnak nem érdeke a kétharmados Fidesz győzelem – elfogadom, bár ennek demokratikus tartalmát azért (önmagában) lehetne vitatni.
A kérdés azonban az: renden, hogy most meggátolták a Fidesz „túlnyerését”, de mit tesznek azért, hogy 2010 tavaszán ne ugyanezzel a problémával álljunk szemben?
Az MSZP lehetőségeivel e bejegyzés keretei között nem foglalkozom – sokkal jobban érdekel, mit tehet az SZDSZ.
1. Új választási stratégiára van szükség
Az eddig alkalmazott stratégiák az SZDSZ önállóságára és erejére építettek. Ez azonban sem a jelenlegi közvélemény-kutatási adatok tükrében, sem az SZDSZ jelenlegi politikai pozíciójából következően nem jelent garanciát még a Parlamentbe jutásra sem, nemhogy ennél jelentősebb sikerre. Márpedig az SZDSZ parlamentbe jutása is vereség, ha közben a Fidesz kétharmadot szerez.
Új stratégiára van tehát szükség, aminek alapját új választási szövetségnek kell jelentenie. E szövetséget a két „rendszerváltó párt”, az MDF és az SZDSZ kötné, méghozzá közös lista állításával. Ezzel ugyan a két párt közös, legalább 10%-os eredményét vállalja – de külön-külön is ezt szeretnék elérni, így ez nem extra kockázat. A 10%-nak azonban lélektani jelentőssége van: másként tekint a 10%-ért küzdő szereplőre a választó, mint a parlamenti küszöb eléréséért küzdőre. Az összefogás ismét egyértelműen „harmadik erővé” tenné a valódi alternatívát kínáló szövetséget – egyértelműen hátrébb sorolva a feltörekvő – és reális veszélyt jelentő – Jobbikot. A szövetség ráadásul további partnereket is bevonhatna: kereshetné a kapcsolatot a Centrummal, egy sor helyi kezdeményezéssel, vagy akár a romák politikai képviselőivel is. Felrajzolható lenne az a széles körű, a két „gigásztól” élesen elkülönülő társadalmi összefogás, ami esélyes, és eredménnyel szólíthatná meg a bizonytalanok széles rétegeit.
2. Koncentrálni kell az egyéni választókörzetekre
Egyetlen párt sem tud kétharmados győzelmet elérni csak a párt népszerűsége alapján. Ehhez szüksége van arra is, hogy az egyéni választókörzetek többségét is megszerezze. Nyilván erre a legnépszerűbb pártnak van a legnagyobb esélye, azonban az eredmények itt távolról sem csak ezen múlnak. Ilyen módon az egyéni jelöltek megfelelő megválasztásával, felépítésével és támogatásával bármilyen népszerűségi adatok mellett megakadályozható a kétharmados siker.
Ehhez azonban koncentrált és tervezett munkára van szükség:
- Minden körzetben EGY, valóban esélyes jelölt legyen, akit mindenki, aki a kétharmadban ellenérdekelt, támogat.
- Ezek mögött a jelöltek mögött a lehető legszélesebb összefogás jöjjön létre formálisan is.
- A jelöltek MINÉL HAMARABB legyenek kiválasztva, hogy azonnal munkába tudjanak állni – egy képviselő felépítése ugyanis nem két hónap, amíg a kampány tart (bizony, kedves liberális barátaim, ezzel csak bukni lehet!!!), hanem – ideális esetben – négy év…
- Helyi kampánystáb és kampánystratégia felépítése mihamarabb.
Az SZDSZ-nek azonnal el kellene kezdenie dolgozni az első lépésen: megtalálni azokat az embereket, akik győzhetnek, függetlenül attól, hogy melyik pártban (SZDSZ, MDF, MSZP, vagy más szervezet) találhatók, és tárgyalásokat kezdeni ezek helyzetbe hozásáról.
3. Pártépítés
Akik olvasnak, tudják, hogy ez az én vesszőparipám, bogaram, dilim…
Akkor is tény: ma Magyarországon egy liberális értékeket képviselő pártnak normális esetben a 15% elérése kellene, hogy az állandó kihívást jelentse, nem a küszöböt jelölő 5%. Amiért ez nem így van, az a téves stratégiai hangsúlyoknak köszönhető: az SZDSZ vezetői hosszú évek óta úgy gondolják, hogy „nagypolitikával” és média-kommunikációval sikeressé tehetnek egy pártot. Ez azonban tévedés. Számos politikai formáció esete bizonyítja, hogy „személyes kontaktus”, személyes tapasztalat nélkül megszűnik a támogatás.
Ahhoz tehát, hogy az SZDSZ ismét stabil támogatottságú párt legyen – ez meg ugye alapfeltétele lenne a nyilvánvalóan és kikezdhetetlenül elvi politizálásnak… - helyi jelenlétre: helyi szervezetekre, tagságra, „erős emberekre”, a helyi érdekek képviseletére, hús-vér jelenlétre van szükség.
Neki kell állni tehát, és településről településre haladva, szívós munkával újra fel kell építeni a pártot.
Hosszú távon nincs más út a sikerhez.
