A választások közeledtével egyre több felől hallom – talán némi beletörődéssel – még liberális barátaimtól is, hogy tulajdonképpen nem olyan nagy baj, ha a Fidesz kétharmados többséget szerez. „Legalább tényleg lehetőségük lesz egy sor kérdést rendbe tenni” – leginkább ezt a magyarázatot szokták még hozzáfűzni.
Nos, én ezzel egyáltalán nem értek egyet. Nem azért, mintha azt gondolnám, hogy a Fidesz „létéből fakadóan” rossz, vagy, mert azt feltételezném, hogy „sötét dolgokra” használná fel a hatalmát. E téren egyetértek Kuncze Gábor a napokban elhangzott megjegyzésével:
„Nem félek a Fidesz kétharmados többségétől, csak nem szeretném kipróbálni.”
Az én ellenérzésem sokkal inkább elvi eredetű: a kétharmados többséggel a demokratikus berendezkedés egy újabb eleme veszti el eredeti értelmét és kezd el a jogalkotók eredeti szándékától eltérően működni.
A kétharmados határ lényege ugyanis nem a 67%, hanem a kompromisszumkényszer. Azért vannak kétharmados törvények, azért védünk bizonyos területeket kétharmados szabályokkal, hogy azokban a politikai elit különböző érdekeket képviselő, reprezentatív csoportjainak – vagyis a parlamenti pártoknak – muszáj legyen tárgyalni és muszáj legyen egyezségre jutnia.
Ez a kényszer garantálta – volna – hogy a tárgyalásra késztetett felek ne a saját politikai érdekeik mentén, hanem elvi alapon, így a másik fél számára is értelmezhető, tárgyalásra alapot adó módon vegyenek részt az egyeztetésben. A közösen kiérlelt kompromisszum lenne a garancia arra, hogy nem pártos, hanem valóban széles körben elfogadható, elvi szabályozások születnek.
Az elmúlt négy évben ennek a gondolatnak már a formai összetevője is megbukott: a Parlament két legerősebb pártja gyakorlatilag egyetlen kérdésben sem volt hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni. Nemhogy elvi szintű, de semmilyen együttműködés nem történt.
Ahol mégis megvalósult valamiféle megállapodás, ott sem a szabályozás alapvető logikája, az elvi kompromisszumok megtalálása valósult meg, sokkal inkább alkuk köttettek: egy jelölt neked, egy poszt nekem. Egy rádió ide, egy meg oda.
A Fidesz kétharmados többsége formailag ugyan helyreállítaná a szabályozás rendjét, ugyanakkor éppen szellemében tenné azt tönkre: úgy kormányozhatnának, hogy semmiféle kompromisszumra nem lennének rákényszerítve, semmiféle gátja nem lenne az akár szélsőségesen pártos megoldások megvalósításának, és semmiféle oka nem lenne az elvi megoldások keresésének.
A Fidesz kétharmada így szükségszerűen az erőpolitika diadala lenne, ami alapvetően változtatná meg a magyar demokrácia működésének alapvetéseit – és ez szinte független attól, hogy a Fidesz visszaélne-e a megszerzett hatalmával, vagy valóban bölcsen élne vele.
Az elvi problémák mellett látnunk kell egy súlyos strukturális problémát is.
A jelenlegi demokratikus rendszer működésének lényegét alapvetően a hatalmi ágak szétválasztása, és a köztük kialakított egyensúlyi rendszer jelenti. Ez a rendszer a garanciája annak, hogy senki nem kerül túlzott hatalmi pozícióba, vagyis nem alakul ki egy lényegét tekintve diktatórikus rendszer. A hivatalos tankönyvek ezt a következőképp fogalmazzák meg:
„A hatalmi ágak megosztásának rendszerében az egyes feladatok megvalósítására létrehozott szervek az Alkotmányban meghatározott hatásköreiket gyakorolják, s egymás hatásköreit nem vonhatják el. Közöttük a fékek és ellensúlyok elvének alkalmazásával egyensúly jön létre, nincsenek egymással alá-fölérendeltségi kapcsolatban, csupán kontrollálják egymás tevékenységét.”
A kétharmados többség viszont éppen azt jelenti, hogy az új törvényhozó hatalom (vagy az őt mozgató végrehajtó hatalom) kiszabadul a fékek és ellensúlyok rendszeréből. Ha szándéka van rá, átírja az Alkotmányt, maga alá rendeli az ügyészséget, de akár a többi ellenőrző szervet is, átalakítja a választási és a közigazgatási rendszert és saját támogatóival tölt fel minden olyan posztot, ami elvben az ő ellenőrzésére, túlhatalmának korlátozására lett létrehozva.
A kétharmados többséggel megszűnik az fékként és ellensúlyként működő szervek érinthetetlensége, s ezáltal bizony a funkcióik is.
A kétharmados többség tehát alapvetően veszélyezteti azt a rendszert, amit liberális demokráciának nevezünk.
