HTML

freagle blogja

Ez egy liberális blog, többnyire közéleti témákkal. Azért hoztam létre, hogy - számomra - fontos témákról véleményt tudjak formálni, és megteremtsem a lehetőségét ezek kritikájának, más véleményekkel való ütköztetésénak. Tehát... Ha véleményed van, szólj hozzá! Ha tetszik, add tovább! Ha privátban reagálnál: a freagle@freemail.hu címet használd! Barátsággal freagle

Friss topikok

  • 1third: Haragszom rád (na jó, nem). Mert sajnos mindenben, de mindenben igazad lett (a többi posztot is cs... (2012.01.22. 03:18) Fékek és ellensúlyok
  • Revolutionist: A hazugság kora azóta tart, amióta lejöttünk a fáról. Egyetlen korban élt még csak az emberi lény.... (2011.11.09. 15:23) Hazugságok kora III. - A Rendszerhiba
  • R_John: Tardos Marcival voltam még együtt kirándulni. Akkor derült ki a betegsége. Persze én akkor még gim... (2010.04.18. 18:52) Halottak napja
  • freagle: Javítottam 2010. március 26-án. (2010.03.26. 14:27) Jelölnek, vagy csalnak?
  • Janovszki Zsolt: Pontosítok: Az Új Generáció elnöksége lemondott, a tisztújítást előkészítő választmányi ülés 13-án... (2009.07.06. 23:01) Indul a végjáték... (?)

Linkblog

Hazugságok kora III. - A Rendszerhiba

2009.09.01. 18:00 freagle

Régóta terveztem már, hogy a mai magyar politikai rendszer legnagyobb hazugságáról hosszabban írok. Talán most eljött ennek az ideje.

 
Ez a hazugság a következő: a politika a hatalomról, annak megszerzéséről és megtartásáról szól.
 
Elsőre ez a mondat sokak számára triviális összefüggésnek, vagy legalábbis ártatlan kijelentésnek látszik – a következményei miatt azonban egyáltalán nem az. Ez a kiindulási pont az, ami a magyar demokrácia alapvető betegségének oka és gyógyulásának gátja. Ettől nem tud beérni a magyarországi demokrácia, ettől nem erősödik az európai, toleráns szellemiség, sőt, ez nyit utat a kirekesztő, szélsőséges indulatoknak.
 
Annakidején talán senki nem vette észre, s ma is csak kevesen gondolunk rá, hogy ez a felfogás a Fideszben 1994-98 között lezajlott irányváltással indult.
Talán emlékszünk még a Rendszerváltás időszakára, amikor sorra alakultak (újra) a pártok: akkor még valóban ideológiai alapon, meggyőződésből lett a KDNP kereszténydemokrata, az FKGP jobbközép parasztpárt, az MSZP értelemszerűen baloldali („szocialista”), az MDF pedig jobboldali. Az SZDSZ hosszas vita után határozta meg magát liberálisnak, elvetve a baloldali, szociáldemokrata irányt. (Bár ma visszanézve, stratégiailag – a hatalom szempontjából, ugye – a szocdem irány lehet, hogy sikeresebb lett volna.) A Fidesznél nem volt ilyen vita: a feltörekvő fiatalok, akik szoros kapcsolatot tartottak a szabad demokratákkal, természetesen választották a vegytiszta liberális irányt. Nem azért, mert ettől remélték a sikert, hanem azért, mert gondolkodásukban valóban liberálisok voltak.
 
Néhány évnek kellett azonban csak eltelnie, hogy az új politikai formációk „beleszokjanak a jóba”, megszokják az új társadalmi-politikai berendezkedést, és elkezdjenek azon belül helyezkedni. Az MDF még az első ciklusban megvívta a maga belső „élet-halál” harcát, aminek következtében az akkori kormánypárt darabokra szakadt. Belőlük fakadtak az újkori magyar demokrácia első szélsőjobboldali képződményei a MIÉP-től a Magyar Érdek Pártjáig, Csurkától Maczó Ágnesig, Király B. Izabelláig, sőt, Potyka bácsiig, s az ekkor megjelenő és megerősödő skinhead csoportokig. A „nemzeti liberális” csoportosulás valójában soha nem volt igazán erős, az MDF-ből kikerülve (MDNP néven) soha nem volt képes valóban megteremteni a túlélése esélyeit. A „maradék” MDF a ’94-es vereség, illetve a pártszakadás után olyan mértékben összezuhant, hogy a továbbiakban méreténél fogva alkalmatlanná vált a valóban elvi alapú politizálásra. (Ezt bizonyítja egyértelműen a ’98-as „siker”, amit a Fidesszel kötött szövetségének köszönhetett, majd négy évre rá a következő, amit meg a „balos?” Tisztelet Társaságának. Most meg egyre nyilvánvalóbban liberális szeleket kezdenek fújni, ld. Bokros leigazolása, vagy a határozott kiállás a Melegfelvonulás mellett.)
A KDNP „elvi alapon” hullott ki a Parlamentből 1994-ben. A „feltámadásához” a Fideszre volt szükség: a Fidesz kommunikációs stratégiájához volt szükség a két párt összefogására, a KDNP társadalmi támogatottsága ma is közel 0.
 
A Fidesz ’94-ben (illetve már korábban is) helyesen ismerte fel, hogy az MDF bukásával a jobb oldalon politikai vákuum keletkezik, amelynek betöltésére nincs alkalmas jobboldali párt. Az elmozdulása tehát ebben az irányban politikailag briliáns, és hosszú távon nagyon is kifizetődő lépés volt. Látnunk kell azonban, hogy ez volt az első olyan politikai lépés, amit nem az elvek, jövőképek, konkrét elképzelések maximális érvényesítése érdekében tett meg egy párt, hanem egyértelműen a hatalom megszerzése érdekében.
Míg az első ciklusban a politika működésére az volt a jellemző, hogy annak elsődleges színtere a Parlament volt, ’94-től, a Parlament központi szerepe folyamatosan csökkenni kezdett. Az első ciklusban a Parlamentben „vérre menő” ideológiai viták voltak az egyes kérdések körül, és minden parlamenti párt kötelességének érezte, hogy a maga lehetőségeihez mérten minden kérdésről önálló alternatívát dolgozzon ki. Az első ciklusban, éppen ezért bizony voltak szakmai viták, mi több, a törvények alakultak is a parlamenti viták során.
A második ciklus (MSZP-SZDSZ) kormánya többnyire kerülte az ideológiai kérdéseket, és erőfeszítéseit a szakmai kérdések megoldására koncentrálta. Ha ehhez hozzátesszük, hogy az ellenzék gyakorlatilag súlytalan volt a Parlamentben, érthetővé válik, hogy a Parlament szerepe miért csökkent jelentősen. Ezt fokozta még az ellenzéken belüli átalakulási folyamat (az MDF szétesése, illetve a Fidesz átpozícionálása). Talán ezért nem volt feltűnő, hogy a politikai közbeszédben is alapvető változás állt be: a szakmai vetélkedés, az alternatívák versenye helyett megjelent a kizárólag a választóknak szóló kommunikáció. A ’98-as kampánnyal indult el hódító útjára az, amit úgy hívhatunk, médiapolitizálás.
 
’98-ra az ország túl volt a Bokros-csomag megrázkódtatásain. A gazdasági mutatók olyan mértékben javultak, hogy a nemzetközi szakmai közvélemény „magyar csodáról” beszélt. A kormány azzal a tudattal vágott bele a választási kampányba, hogy egy nyilvánvalóan sikeres ciklust tudhat maga mögött. Nem voltak kirívóan komoly társadalmi feszültségek. A szakértők is unalmas kampányt és sima MSZP győzelmet vártak.
A Fidesz azonban kitűnően ragadta meg a Bokros-csomagban rejlő lehetőséget. Kihasználva, hogy a pozitív hatások még nem egyértelműen érzékelhetőek az emberek hétköznapi életében, a Bokros-csomagot értelmetlen népnyúzásnak állította be, az ország állapotát pedig a Mohács utáni időszakhoz hasonlította. A Fidesz által festett kép olyan mértékben eltért a valóságtól (mondhatni köszönő viszonyban sem volt a tényekkel), hogy az MSZP nem tartotta szükségesnek érdemben reagálni rá. (Más kérdés, hogy ez még a Tocsik-üggyel és a feltámadó antikommunista retorikával, valamint a később „csodálatos módon” elmaradó robbantás-sorozattal sem volt elég a győzelemhez: az MSZP az első fordulót valóban simán nyerte. A sikerhez kellett az SZDSZ váratlan bukása is, ennek okairól talán majd máskor beszélünk.) Az emlékezetes Horn-Orbán vitán Orbán még azt is megengedte magának, hogy egy évvel korábbi statisztikai adatokkal próbálja zavarba hozni a miniszterelnököt. (Magyarul: hogy szemrebbenés nélkül több millió választó szemébe hazudjon, ráadásul előre eltervezett módon.)
 
A harmadik figyelmeztető jel a ’98-as kormányalakítás lehetett volna. Ehhez ugyanis a Fidesznek koalíciót kellett kötnie a Kisgazda Párttal, azzal a párttal, amelynek programja és ideológiája – na meg vezetője – elvi alapon elfogadhatatlan volt minden demokratikusan gondolkodó politikai tényezőnek. A Fidesz a kampányban még ki is zárta a lehetőséget, később azonban – a választói akaratra hivatkozva – habozás nélkül koalíciót kötött. A két párt választási célkitűzéseit ismerve világos volt, ez nem elvi alapon, vagy közös programok alapján kötött koalíció. Ez a koalíció a hatalom megragadásáért, a kormányzás megszerzéséért köttetett. (Az igazsághoz tartozik, hogy másik alternatíva a nagykoalíció lehetett volna, egyéb variáció matematikailag nem volt. Ha mondjuk az SZDSZ 10 fővel jobban szerepelt volna…)
 
A Fidesz kormányzati tevékenységét egy alapvető kettősség jellemezte: egyfelől világosan érzékelhető egyfajta bizonyítási szándék, a Fidesz valóban eredményes ciklust akart csinálni, valóban meg akarta volna mutatni, hogyan kell jól kormányozni. Elképzelésekben, tervekben – akkor még – nem volt hiány: a megvalósításra azonban nem jutott elég erő, figyelem, energia, elszántság és legfőképpen idő.
Másfelől a Fidesz az első perctől kezdve úgy alakította a kommunikációját, hogy azzal a lehető legteljesebb mértékben képes legyen manipulálni a választókat. (Emlékezzünk csak a ’98-as választások idején feltűnt technikára,a „papagáj-kommandóra”!)
A Fidesz azóta is tartó (sőt, egyre nyomasztóbb) kommunikációs fölénye erre a tudatosságra vezethető vissza. ’98 óta egyértelműen a Fidesz tematizálja a közbeszédet, a Fidesz határozza meg, hogy miről, és gyakran azt is, milyen kontextusban beszélünk.
A Fidesz ezt kitűnően használta arra is, miről NE essen szó: a parlamenti munka átszervezése, az ellenzék megszólalásainak radikális csökkentése (ennek eszköze volt az „öninterpellációk” bevezetése is, amit aztán, sajnálatos módon a másik oldal is átvett), az ellenzék folyamatos támadása (pl. kik „keltik rossz hírét” az országnak) mind alkalmas volt arra, hogy csökkentse a lehetőségét is annak, hogy más próbálja meg a közbeszédet irányítani.
A Fidesz-kormány bukását valószínűleg éppen ez a kettősség okozta. A ciklus nem volt sikertelen, de igazából sikeres sem, hiszen érdemi lépések nem történtek. Folyt azonban a „kommunikáció hátterének megteremtése”: szervezési szinten megindult a „saját média” kiépítése, és az „ellenséges média” visszaszorítása, megindult a „szervezési források” kiépítése (Hepiend, Ezüsthajó, autópálya építések stb.), illetve 2000-től megindult, és egyre jelentősebb lett az osztogatás (ld. Széchenyi-terv). Hasonlóképpen szerepet játszhatott az is, hogy a közbeszéd tematizálásával szükségszerűen a Fideszre ragadt az „agresszív, arrogáns” jelző, ami az ideológiai konfliktusok felerősödésével, illetve erőltetésével ellenszenvessé, illetve félelmetessé tette a pártot. Erre jött még rá az akkori ellenzék kampánya, ami egyfelől a visszásságok feltárásával és figyelembe állításával, másfelől az egyre vadabb ígérgetéssel – ismét csak a várakozásokkal ellentétben – meg tudta fordítani a választói döntést.
 
A 2002-es választási vereség megerősítette a Fidesz vezetőit abban, hogy a siker (a választási győzelem) szempontjából nincs jelentősége sem az eredményeknek, sem az érdemi mondanivalónak (pl. programnak). 2002-től megindult tehát a saját kommunikációs rendszer erőltetett léptékű kiépítése: saját sajtó, saját rádiók, saját televíziók, saját rendezvények, belterjes közösségek felállítása és működtetése kezdődött. Ennek célja az volt, hogy mind több szavazót sikerüljön kontrollált kommunikációs térbe terelni: mára sikerült elérni, hogy jó 1,5-2 millió embert a kormányoldal gyakorlatilag képtelen elérni, ők kizárólag a Fidesz által kontrollált (illetve irányított) médián keresztül tájékozódnak.
A tökéletes elszigeteltségen egy komoly rés van, ami valószínűleg sokáig fejtörést okozott a kommunikációs stratégáknak: a kereskedelmi televíziók (és rádiók) éppen azért, mert szórakoztatnak, és lényegük a nagy (politikailag semleges) nézettség megszerzése, eljutnak az „akol” lakóihoz is. A legfanatikusabb híveket el lehet tiltani a tévézéstől, a nagy tömegeket azonban nem. Ennek ellensúlyozására terjedt el a mítosz, hogy a kereskedelmi tévék „baloldaliak”, sőt, a „lakájmédia” részei, hajmeresztőbb magyarázatok szerint „zsidó befolyás alatt állnak”. A lényeg az, hogy ha már kiiktatni nem lehet őket, a hitelüket mindenképp le kellett rombolni.
A zárt és kontrollált választói kör megszervezésével a Fidesz még egy elképesztően hatékony kommunikációs csatornát nyert, amelynek jelentőségét sokan (pl. az SZDSZ) a mai napig nem ismerte fel. A suttogó-propaganda, illetve az emberről emberre terjedő kommunikáció mindenhova eljut, és sokszor hitelesebbnek tűnik, mint a „hivatalos” tájékoztatás. Elkötelezett aktivistákban pedig nincs hiány, sokan éveken keresztül készenlétben álltak/állnak, hogy ott legyenek, amikor „mozdulni kell”.
Radikális változás állt be témaválasztásban is, aminek első jeleit már 2006-ban, a kampány során jól láthattuk, igazán azonban 2006-után vált nyilvánvalóvá. A változás lényege az, hogy a Fidesz.-kommunikáció nem a tényekről, eseményekről, vagy tervekről szól, hanem mindig valamilyen hátsó szándékot szolgál.
Jól mutatta ezt, hogy 2006-ban a Fidesz képes volt előjönni a „Rosszabbul élünk, mint négy éve” kampánnyal, ami, bár köszönő viszonyban sem volt az emberek hétköznapi tapasztalataival, mégis a fél országot meggyőzte. Hasonlóképpen jó bizonyíték az a tény is, hogy a Fidesz szemrebbenés nélkül képes volt két, egymásnak homlokegyenest ellentmondó kampányt folytatni az első és a második forduló előtt.
A Fidesz-kampány kudarcát valójában egy teljesen más kommunikációs megoldás, egy teljesen új, váratlan faktor okozta: a baloldalon feltűnt egy vezető, aki a kampány során a vezetők minden pozitív tulajdonságát képes volt felmutatni. Határozott volt, jól kommunikált, világos, lelkesítő jövőképpel rendelkezett, képes volt elhitetni milliókkal, hogy büszkék lehetnek magukra és képesek tenni a saját jövőjükért. Ez az érzés, ez az azonosulás volt az, amivel az MSZP le tudta győzni a Fidesz demagógiáját, és ígéret-zuhatagát.
 
A Fidesz a 2006-os vereségből is tanult: a ciklus elejétől totális kommunikációs offenzívába kezdett, aminek a célja a miniszterelnök és a kormány inkompetens voltának bemutatása volt. A Fidesz el akarta kerülni, hogy 2010-ben ismét vezetők vetélkedése alakulhasson ki, mert Orbán vezetői hatása már két ízben is kevésnek bizonyult a győzelemhez.
A cél tehát a potenciális ellenfél (Gyurcsány) hitelének teljes lerombolása volt, ehhez pedig a kormány munkájának maximális akadályozására, illetve az eredmények tagadására/bagatellizálására, a problémák, konfliktusok felnagyítására volt szükség.
Ennek a folyamatnak volt a csúcspontja 2008. március 9. a „szociális” népszavazás, amikor a Fidesz formálisan is döntő csapást mért Gyurcsányra és a kormányára.
A folyamat azóta is tart, csak a szereplők változtak némiképp: Bajnai miniszterelnöki kinevezésével egy csapásra megszűnt Gyurcsány érdemi támadása, viszont automatikusan (a jelölésének pillanatától) megindult Bajnai „amortizálása”.
 
A stratégia a várakozások szerint példátlan sikert fog hozni: egy évvel a választások előtt nem az a kérdés, ki lesz a győztes, hanem az, sikerül-e elérni a kétharmados többséget.
 
A „történelmi áttekintés” után emeljünk ki néhány fontos jellemzőt, ami miatt a médiapolitizálás árt az országnak!
1. Miután a médiapolitizálás központi gondolata a szavazatmaximálás, nem fér bele semmi olyan, ami bármelyik választói csoportnak az érdekeit sérti. A médiapolitizálás tehát szükségszerűen a status quo fenntartása, a változatlanság politikája, aminek jó kiegészítője az ígérgetés és az osztogatás. A médiapolitizálás akadályozta meg Gyurcsányt, hogy felvállalja azokat a megszorító intézkedéseket, amelyek a válságkezeléshez kellettek. De ez akadályozta meg abban is, hogy Orbán kiszivárgó beszéde után rákontrázzon annak tartalmára: bár világos volt, és akár győzelemként is el lehetett volna könyvelni, hogy zárt körben Orbán beismerte a megszorítások fontosságát, pl. a nyugdíjakon spórolt volna, Gyurcsány nem azt választotta, hogy Orbánra hivatkozva szorgalmazza a megszorítást (amire szükség lett volna), hanem azt, hogy a médiapolitika szabályai szerint „megvédje” a nyugdíjasokat az „ellenségtől”. A gazdasági racionalitással szemben, szavazatokért.
2. A médiapolitizálás akkor tud hatékony lenni, ha az üzenetek közérthetőek. A közérthetőség pedig azt hozza magával, hogy egyszerűvé és sematikussá kell tenni, még akkor is, ha ettől az üzenetek elvesztik a valóság tartalmukat. Ez azt jelenti, hogy nem lehet belemenni szakmai vitákba és nem lehet szakmai alapon érvelni, mert azt a választók jelentős része nem akarja, vagy nem tudja megérteni. A szakmai viták híján maradnak a tőmondatos kijelentések, ezek alátámasztására pedig a szimbolikus cselekedetek. (Ilyen szimbolikus cselekedet volt például a folyamatos kivonulás a parlamenti ülésről, a népszavazás, mint több éves program, a kordonbontás, vagy a közös ünneplések, fellépések szisztematikus megtagadása.) Az egyszerűsítés működését jól mutatja a népszavazás: egyszerű, mindenki számára érthető, és egyértelmű kérdéseket kellett felrakni, és egyszerű, egyértelmű válaszokat kellett rá adni, függetlenül attól, hogy a válasznak mennyi az igazságtartalma. Az eredményt aztán szabadon lehetett értelmezni, függetlenül annak valódi jelentésétől.
3. A médiapolitikában elválik egymástól a kommunikáció célja és üzenete. A jelenleg is futó ciklusban világosan felismerhető, hogy a Fidesz-kommunikációnak határozott célja van: a kormány és a kormányfő kommunikációs megsemmisítése. Annak az üzenetnek az átvitele, hogy „ez az ember és ez a kormány alkalmatlan mindenre”. Ennek a célnak alárendelve történik meg a témaválasztás: olyan kérdéseket kell megragadni, ami sok ember érdeksérelméhez köthető, és erre a sérelemre kell rájátszani. Ezzel minden kommunikáció szakmai jelleget tud ölteni, függetlenül attól, hogy mennyi szakmai tartalom van mögötte, és mindegyik el tud vezetni oda, hogy „Gyurcsány a hibás”.
Tipikus példája volt ennek a kommunikációnak a kórházbezárások kérdése, illetve a vasúti szárnyvonalak tervezett leépítése elleni tiltakozás. Szakmailag mindkettő hosszú ideje indokolt, sőt kívánatos lenne – szükséges ahhoz, hogy az adott rendszer, az egészségügyi ellátás, illetve a vasúti közlekedés végre gazdaságosan működhessen és valóban fejlődésnek indulhasson. A változás azonban nyilvánvalóan egyéni érdekeket sért – ezekre építve már fel lehet építeni egy összehangolt kommunikációt a „szétvert egészségügyről”, „reformkáoszról”, illetve a „vidék tudatos leépítéséről”. A vége tehát minden esetben az, hogy „ezek” alkalmatlanok – rosszabb esetben (és a végén egyre inkább ezzel találkozunk) gonoszak, károsak, „kiirtandók”.
4. A médiapolitika tehát személyekre, csoportokra, vagyis ellenségekre koncentrál. A fő mozgató ereje talán éppen ebben van: „ezek”, vagy mi? Nyoma sincs benne a demokráciára jellemző, egészséges versenynek – háború van benne, élet-halál harc, amelyet a gonosz „ezek” ellen a túlélésért kell vívni. A médiapolitika szabályai szerint tehát elképzelhetetlen, hogy „ezek” közül bárki is jó tulajdonsággal rendelkezzen, vagy esetleg jót csináljon. Az elmúlt négy évben ez nem is fordult elő – a Fidesz szerint.
5. Miután a médiapolitika személyekre irányul, és kizárja a szakmai megközelítést, szükségszerűen érzelmi alapú. A médiapolitikában nincsenek érvek: kiválasztott szlogenek vannak, és ezekre felépített, ezek alapján folyamatosan erősített indulatok. Az indulati kommunikáció több előnnyel is rendelkezik. Egyrészt nem kell hozzá különösebb felkészülés, elég egy tehetséges színész, vagy újságíró, aki meg tudja érinteni az emberek érzelmeit. Másrészt nem lehet vele szemben érvelni, így az ellenkező oldalnak („ezeknek”, az ellenségnek) esélye sincs arra, hogy érdemben változtatni tudjon. A fölhergelt tömeg ritkán kíváncsi a tényszerű magyarázatokra, vagy a cizellált érvekre. Sok kérdésben a kormány akkor is bukott volna, ha történetesen legalább képes lett volna eljutni az emberekhez. Az érvei úgyis süket fülekre találtak volna – egyszerűen leperegtek volna a felkorbácsolt indulat faláról.
6. A médiapolitika fideszes alkalmazása sajnos a többi pártot is arra késztette, hogy hasonló politikát folytasson. Médiapolitika, amikor az MDF „leszerződteti” Bokros Lajost, médiapolitika, amikor Fodor Gábor sorra tárgyalóasztalhoz ül a pártelnökökkel, médiapolitika, amikor Gyurcsány antifasiszta megmozdulást szervez. Médiapolitika, amikor nem lehet egy költségvetésről érdemben beszélni, mert „mit szólnak hozzá a választók”. Amikor nem lehet megnevezni a fölösleges kórházakat, a fenntarthatatlan vasúti vonalakat, vagy amikor nem lehet törvényt alkotni a Közigazgatási Hivatalokról. Médiapolitika, hogy a Köztársasági Elnök mikor szólal meg, hova megy – hova nem – kivel fog kezet és kivel nem. Médiapolitika, hogy az öszödi beszéd morális válságot okoz, miközben a fideszes szerverfeltörés – az újkori magyar történelem legnagyobb választási bűncselekménye, minő meglepetés, felelősök nélkül – nem okoz morális válságot. Médiapolitika minden előre lejátszott elnökválasztás gyakorlatilag az összes pártban, miközben a pártfinanszírozásról, képviselők díjazásáról, közpénzek tisztaságáról nem sikerül megállapodni – vagyis nagyon is sikerül, csak nem úgy, ahogy a közvélemény várná.
 
Összefoglalva tehát a médiapolitika gyakorlatilag lehetetlenné tette a valódi, érdemi politizálást, hogy a politika szereplői valóban az ország számára lényeges kérdésekről, valóban érdemi válaszokat keressenek. Lehetetlenné tette a szakmai vitát, annak a lehetőségét, hogy szakmailag korrekt, és lehetőleg a legjobb megoldások szülessenek meg.
Megszüntette az egészséges versenyt a pártok és politikusok között, hiszen nincsenek alternatívák, és nincs döntési lehetőség sem.
De sajnos ennél károsabb hatásai is vannak: a médiapolitika megszüntette a társadalmi elfogadás, a demokratikus együttéléshez szükséges tolerancia minimumát is. Ma „ezekkel” szemben (mindegy, hogy „ezeket” most komcsinak, cigánynak, zsidónak, vagy a másik oldalról éppen nácinak nevezzük) bármit lehet – lehet szabadon gyűlölni, szabadon leszólni, alázni, szabadon kirekeszteni, és sokak szerint szabadon bántalmazni, sőt ölni is. Ez is a médiapolitika, az érzelmi alapú megközelítés, a megosztás, az „élet-halál harc” eredménye.
A médiapolitika következtében egy beteg társadalmat egy gúzsba kötött politikai rendszernek kellene vezetnie. Erre nincs semmi esély.
 
A médiapolitizálással szemben az elmúlt évtizedben egyetlen ember és egyetlen jelentős alkalommal vette fel a küzdelmet: ez volt Gyurcsány Ferenc és az öszödi beszéd. Ezért kellett Gyurcsánynak mindenképpen buknia, és ezért nem volt mögötte még a saját oldaláról sem elegendő, és pláne elég szilárd támogatás.
 
Ha azonban valaha még élhető országot, és valódi demokráciát szeretnénk, érdemben politizáló, érdemben kommunikáló politikusokkal, ha befogadó közösségeket szeretnénk, valódi társadalmi szolidaritást, előbb-utóbb kénytelenek leszünk elindulni a „gyurcsányi úton”, az öszödi beszéd nyomában.
 
Valakinek neki kell állnia, és vissza kell adnia a társadalomnak a liberalizmus, a demokrácia értékeit. A politikában éppúgy, mint az egyszerű hétköznapokban.
 
Ki másra várhatna ez a feladat, mint éppen a hazai liberálisokra?
 
 

4 komment

Címkék: kampány politika választás mszp orbán fidesz gyurcsány szdsz kormány program parlament fodor liberalizmus demokrácia népszavazás miniszterelnök költségvetés liberális megújulás megosztottság

A bejegyzés trackback címe:

https://freagle.blog.hu/api/trackback/id/tr261353432

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2009.09.17. 23:01:20

Remek írás. Nagyon fognak téged utálni miatta.

shua55 2010.10.21. 12:27:30

Ostoba, csúsztatásokkal teli, forrásmegjelölést minden részében nélkülöző kinyilatkoztatás...

freagle 2010.10.21. 14:50:14

@shua55: Hát... velem lehet vitatkozni! :-)
Mondj EGY konkrétumot, ami nem igazolható!

Revolutionist 2011.11.09. 15:23:55

A hazugság kora azóta tart, amióta lejöttünk a fáról. Egyetlen korban élt még csak az emberi lény. A hazugság korában. 10 000 év után végre időszerű lenne az első korszakváltás. A másik választásunk a kipusztulás. Ugyanis egy gondolkodó lény, mely képtelen másképp élni, mint hazugságban, az életképtelen, evolúciós zsákutca, értelemszerűen előbb-utóbb kipusztul, kipusztítja önmagát...
süti beállítások módosítása