A népszavazás sokkal jobban megrendítette a kormányt, mint az várható volt, Bár a miniszterelnök első indulatból még úgy nyilatkozott, „a költségvetésnek nincs lehetősége, a kormánynak pedig szándéka a vizitdíj kompenzálására”, és ezzel a felhatalmazással küldte tárgyalni az egészségügyi miniszterét is, az MSZP stratégái hamar felismerték, hogy a reformok útján képtelenek (vagy nem mernek) továbbmenni. Ez azonban szükségszerűen a koalíció felbomlását jelentette, hiszen a partner SZDSZ a „reformok motorja” szerepet vette magára, a reformok leállításához semmiképp sem tudta a nevét adni.
Az is világos volt, hogy a szakításnak az egyetlen valóban elindult reform, az egészségügy lehet csak az ürügye – még akkor is, ha a mélyben azért ennél sokkal összetettebb volt is a kép.
Így a bűnbak szerepe Horváth Ágnesre jutott – függetlenül az érdemeitől és a lojalitásától. Bár a politikai helyzet érthetővé tette a menesztését, annak körülményei mégis méltánytalanok voltak.
A szakítással azonban a kormány feladta az egyetlen olyan területet, amelynek eredményei voltak, s amelynek kommunikálásával sikert tudott volna felmutatni: az MSZP szakpolitikusai ugyanis nem, vagy csak igen mérsékelten védték/védik meg a reform eredményeit, az SZDSZ pedig, teljesen érthetetlen módon, teljesen feladta a területet, szinte egyáltalán nem kommunikál róla. (Molnár Lajos, bár az SZDSZ frakció tagja, lemondása óta nem nyilatkozik egészségügyről, Horváth Ágnes pedig leváltása óta gyakorlatilag eltűnt a politikából – ez egyébként világosan mutatja, mennyire is volt „pártember”.)
Az egészségügy terén – különösen a 2006-2008. időszakról – tehát egyetlen intenzív és rendszert alkotó kommunikáció működik: a Fideszé. Ez pedig azt jelenti, hiába sikerült sok dolgot megváltoztatni, hiába indult meg az átalakulás folyamata, hiába vannak egyértelmű eredmények, a lakosság számára a reform mégiscsak azt jelenti, amit a Fidesz állít róla: jobb esetben esztelen ámokfutást, rosszabban népirtást, és szabad rablást. Lehet választani…
Az új miniszter Székely Tamás, az OEP addigi főigazgatója lett: keresve sem lehetett volna nála jobb személyt találni, hiszen felkészültsége még ellenzéki körökben is elismert, kapcsolatrendszere pedig szerteágazó és kiegyensúlyozott, így várható volt, hogy sikerül vele a tárca „szakmai jellegét” megerősíteni. Ugyanezt a célt szolgálta a rendelkezésére bocsátott forrás is, amivel mégiscsak kompenzálta a háziorvosok kieső vizitdíját. (A vizitdíj gazdasági jelentőségét jól mutatja egyébként az a soha nem hangsúlyozott tény, hogy a kompenzáció kiharcolása óta a háziorvosok egyáltalán nem panaszkodnak a finanszírozásukra. A vizitdíj tehát valóban stabil pénzügyi alapokat jelentett volna a háziorvosok számára.)
Az új vezetés hármas célkitűzéssel kezdte meg a munkát: helyreállítani az egészségügyben a szakmai együttműködést a minisztérium és a szakma között, elvégezni a rendszer finomhangolását az új szabályozások folyamatos kontrolljával, újraindítani a korábban elhanyagolt népegészségügyi programot.
A nyár végére elkészült a tárca Biztonság és Partnerség programja, ami öt pontba foglalta össze a célkitűzéseket. Nézzük sorra, mi valósult meg belőlük!
1. A népegészségügyi program folytatása
Ez a célkitűzés nagyon fontos és üdvözlendő is – lenne, ha e területen bármiféle érdemi lépés történt volna. Ezzel szemben a helyzet az, hogy a minisztériumon belül a Népegészségügyi Főosztály létrehozása is fél évbe tartott, a főosztályvezető pedig máig nincs kinevezve. Ugyanakkor továbbra is a tárcánál – de nem a főosztály keretein belül… – dolgozik a népegészségügyi miniszteri megbízott, akiről két év után sem lehet pontosan tudni, valójában mit is csinál.
A program maga is meglehetősen általánosan fogalmaz, kerüli a pontos feladat-meghatározást. Konkrét utalás csak a szűrések hatékonyságnak növelése terén van (ezt ugye az ÁSZ jelentés is kifogásolta), de e téren sem történt semmi. Nincs megfelelő adatbázis, nincs hatékonyság-mérés, nincsenek új protokollok, nincs semmi, ami előrelépést mutatna.
A szűrések népszerűsítése kapcsán 2009. márciusában a tárca saját felügyelete alatt újraindította a SZ.É.P. (Szűréssel az Életért Program) akciót, aminek keretében 44 kistelepülésekre viszik el az egészég megőrzését szolgáló szűréseket, 20 településre pedig a nőgyógyászati rákszűréseket is. Nem kell azonban közgazdaságtudományi zseninek lenni ahhoz, hogy belássuk: egy ilyen akciónak olyan kicsi a hatásfoka (max. 44 ezer embert tudnak egyetlen alkalommal szűrni), hogy ez inkább pénzkidobásnak számít, mint érdemi lépésnek. Leginkább az az üzenete, hogy a tárcának fogalma sincs, mit kéne a népegészségügy terén csinálnia.
(Felmerült a 16 évesek általános szűrése is, erről azonban – bár az elképzelések szerint ősztől indulna – továbbra sincsenek pontos részletek: ki, kiket, mire mérne, mit csinálna az adatokkal, az eljárás kötelező, vagy önkéntes stb. Jellemző, hogy sokak számára még az sem világos, hogy az „egészség-érettséginek” nevezett lépés tulajdonképpen egy vizsgálat, és nem egy vizsga…)
2. A Nemzeti Szakmai Programok folytatása
A népegészségügyi programot négy szakmai program egészíti ki: A „Közös kincsünk a gyermek”, a Nemzeti Rákellenes Program, a Sürgősségi ellátás Nemzeti Programja és a Szív- és Érrendszeri Betegségek Megelőzésének és Gyógyításának Nemzeti Programja.
A szövegből jól látható: ezek kapcsán a tárca elsősorban az Európai Unió fejlesztési forrásaira számít.
A „Közös kincsünk a gyermek” program kapcsán egyetlen konkrét célkitűzést sem említ – ugyanakkor e program keretébe sorolták be a – még a liberális tárcavezetés által megszervezett – Pneumococcus elleni ingyenes védőoltás bevezetését.
A Nemzeti Rákellenes Program megvalósításához a tárca a TIOP 2.2.5 program megindítását várja. Jelenleg az NFÜ honlapja szerint áprilisra várható a kiírás 7 milliárd forint értékben (a tárca programjában a két évi teljes összeg, 14 milliárd forint van feltüntetve).
A sürgősségi ellátás fejlesztése terén folytatódott a már korábban megkezdett mentőállomás felújítás/építés program, és átadásra került a szentesi (utolsó) légibázis is.
A mentésirányítás fejlesztésére kiírt TIOP 2.3.4 pályázat visszavonásra került, a TIOP 2.2.1-nek nyoma sincs. A szintén említett KMOP 4.3.3 pályázatból októberben az ÁEK nyert 300 millió forintot. A sürgősségi osztályok fejlesztésére kiírt TIOP 2.2.2 pályázat elbírálás alatt van.
A negyedik szakmai program, a szív- és érrendszeri betegségek megelőzésének programja nincs külön nevesítve az anyagban, forrás sincs hozzá rendelve. Talán érdekes, hogy a szív- és érrendszeri betegségek okozzák a magyarországi halálozások felét…
3. Az ellátórendszer folyamatos fejlesztése
Ide tartozna a háziorvosi ellátás megerősítése, erről azonban nincsenek konkrétumok. A vizitdíj visszapótlásával azonban e téren sikerült viszonylagos stabilitást elérni.
A járóbeteg szakellátás fejlesztése ismét csak EU forrásokra épül: a TIOP 2.1.2 és a TIOP 2.1.3 kiírásra került, ennek eredményeképpen 16 új járóbeteg rendelő épül és 7 kórház alakul át emelt szintű járóbeteg ellátó központtá. Miután a pályázatok során több (8+2) indulót is el kellett utasítani, s így jelentős források maradtak, a pályázatok jelenleg újra kiírás alatt állnak.
A fekvőbeteg ellátás fejlesztésének két kulcsszava a progresszivitás és a rehabilitáció – de végül itt is az uniós pénzekhez lyukadunk ki: a TIOP 2.2.7 program 8 egészségpólus kialakítását teszi lehetővé (itt volt probléma a székesfehérvári pályázat elutasításából), a TIOP 2.2.4 program a struktúraátalakítást segítené, várhatóan 2009. júniustól.
A program ezek után a finanszírozási rendszer átalakításának szükségességéről beszél: mind a biztosítási rendszert, mind a TVK alapú elszámolást felülvizsgálná. Az alapelveken azonban nem megy túl.
4. Az egészségbiztosítás fejlesztése
Azóta a biztosítási rendszer gyakorlatilag átalakult: a központi OEP mellett 7 regionális pénztár jött létre, amelyeket települési kirendeltségek segítenek.
A három meghatározott cél közül az első (a jogviszony-ellenőrzés javítása) az év elején látványos pofont kapott az OEP rendszerének összeomlásával.
A második feladat, az OEP szolgáltatásvásárlói és ezzel együtt ellenőrzési szerepkörének erősítése a szabályozás szintjén megvalósult: az OEP (illetve a pénztárak) elvben szélesebb szerződéskötési jogosítványokat kaptak – ebből azonban egyelőre semmi sem látszik, mert az intézmények ellenőrzését és minősítését lehetővé tevő, új minimumfeltétel-rendszer még nem készült el.
A harmadik cél az ügyfélszolgálati fejlesztéseket takarja, egyelőre ebből sem látszik semmi.
5. Emberi erőforrás-kérdések az egészségügyben
Ez a terület valóban az egészségügyi ellátás egyik legfontosabb (és egyre súlyosabb) kérdése. A program azonban erre – az ötletelésen kívül – semmiféle megoldást nem tartalmaz. Kulcskérdés lenne a bérezés rendezése (ez lenne a pályára lépés, pályán tartás, vagyis a létszámhiány megszüntetésének egyik kulcsa), erre azonban a tárcának nincsenek megoldási javaslatai.
A program kidolgozása után „békés nyugalom” köszöntött a minisztériumra.
Az indulatok jól látható elcsendesítésén és a hosszas egyeztetéseken túl, valójában nem történt semmi az egészségügyben.
Ősszel – az előzetes terveknek megfelelően – bevezették a két éves kor alatt ingyenes Pneumococcus védőoltást, készült egy újabb „saláta-törvény”, ami apróbb korrekciókat hozott a rendszer működésében (illetve, és ez jelentős lépés, átalakította az OEP-et regionális szervezetté), januárban átadták a szentesi légibázist. Folyamatosan adták át az ÚMFT keretében megvalósult/felújított intézményeket, év végén, a kassza maradványából szétosztottak több mint 20 milliárd forintot a kórházaknak.
A szakmai munka – és a szakmai koncepció – ennyi…
A válság azonban az egészségügyet sem hagyja érintetlenül: nyilvánvaló, hogy a költségvetési egyensúly megtartása érdekében a költségek leszorítására van szükség. Ennek érdekében készült el a tárca 30 milliárd forintos megszorító csomagja. Ennek fele az ellátások finanszírozási rendjének átalakításából származna, vagyis a tárca megszüntetné a TVK-t: az intézmények a korábbi év teljesítményének 70%-át bázisfinanszírozásként megkapnák, a maradék 30% pedig egy „lebegőkasszát” alkotna, amelyből az intézmények teljesítmény-arányosan részesülnének. Mindehhez a tárca az alapdíjat 146.000 forintról 150.000 forintra emelné (járóbeteg ellátásban még jelentősebben, 1,46 forintról 1,60 forintra). Mindezek a változások sem tudják azonban elfedni azt a tényt, hogy az ellátás finanszírozására az előzetesen kalkuláltnál 15 milliárd forinttal kevesebb jut, azaz az intézményeknek mindenképp kevesebből kell gazdálkodniuk, függetlenül az elosztás módjától. Nem véletlen, hogy a kórházak képviselői az alapdíj minimumának meghatározásával (100.000 forint) gyakorlatilag a kassza ismételt kinyitását szeretnék elérni.
Az elvonás másik területe a gyógyszerkassza, amelyből szintén 15 milliárd forint kerülne kivonásra. Ennek az összegnek egy része valóban megtakarítás, másik részét a támogatások csökkenése, vagyis a lakossági terhek növekedése jelenti.
Az időszak kétségtelen pozitívuma a terület konszolidációja, a politika visszaszorulása (bár a kivonulás elmaradt, és a védekezés módjai sem lettek kidolgozva, így a tárca - és a kormány - továbbra is kiszolgáltatott a Fidesz-kommunikációnak), ugyanakkor nagy negatívuma, hogy a reform terén több visszalépés is történt. A vizitdíjat és a kórházi napidíjat kénytelen volt a kormány eltörölni, ugyanakkor a biztosítási törvény visszavonása távolról sem volt olyan szükségszerű, mint azt sokan hiszik. A "korbácsrendelet" gyakorlatilag nem került bevezetésre (a kötelező képzés inkább bosszantó és gyermeteg, mint valóban visszatartó), a gyógyszertámogatások csökkentése éppen a gyógyszerárcsökkenés hatását használja ki - és teszi tönkre. A kórházi struktúra átalakítása gyakorlatilag leállt. A legfontosabb változás azonban a rendszer szemléletében történt: a liberális tárca minden törekvése arra irányult, hogy valóban egy független szolgáltatói alrendszer, egy önálló társadalombiztosítási rendszer jöjjön létre, ami technikailag független a költségvetéstől. (Önálló, meghatározott forrásai vannak, amelyekkel előre számolhat, és amelyek felhasználásáról maga dönt.) Ezzel szemben az új vezetés a rendszerre ismét a költségvetés egy alfejezeteként tekint, amelynek forrásait szabadon változtathatja a pénzügyminiszter szándékai szerint: ha épp arra van szükség, bátran kivehet belőle, ha viszont a kényszer úgy hozza, akkor a költségvetés egyéb forrásaiból is kipótolható.
