A hétvégén a szabad demokraták új elnököt választanak. Korábban írtam már, a párt az EP-választás kudarcával igen nehéz helyzetbe került, ami nyilvánvalóvá tette, hogy radikális változásra van szükség.
Sajnálatos módon azonban az elmúlt időszak történései az „A-verziót”, a „hagyományos csodavárást” valószínűsítik inkább. A jelek meglehetősen riasztóak: a korábbi „nagy öregek” – igen helyesen – a háttérbe húzódtak, s így bizony elég világosan kiderült: az SZDSZ-ben nincs alkalmas jelölt a megújulás levezénylésére.
A felmerült három induló közül Badacsonyi Szabolcsról tényszerűen tudjuk, hogy többször, konzekvensen és nyíltan szembefordult az SZDSZ által irányított egészségügyi reformmal. A rossz nyelvek szerint azért, mert Molnár Lajos nem választotta maga mellé államtitkárnak. Ezt ugyan semmiképp sem gondolnám, de a tényt, hogy az akkori egészségügyi miniszter, bár tárgyalt Badacsonyival, mégsem tartotta alkalmasnak a második ember feladataira, mindenképpen súlyos figyelmeztetésnek tartom.
A másik jelölt Weinek Leonárd, Zugló polgármestere. Debreceni zászlóbontásán meglehetősen érdekes, ámde konkrét tartalom nélküli beszédet mondott. A „nemzeti liberális” jelző remekül hangzik – legutóbb például a Fidesz definiálta így magát a nagy „jobbra át!” előtt. Még szebb a „szociálisan érzékenyebb, a konzervatív értékek iránt sokkal nyitottabb” megfogalmazás, ami számomra igazából azt a kérdést veti fel, a jelölt egyáltalán tisztában van-e a liberalizmus fogalmával?...
A harmadik jelölt Retkes Attila, aki szinte a „semmiből robbant be” az esélyes indulók közé. Első pillantásra éppen ezért ideális választásnak tűnt: eddig nem fordult meg a nagypolitikában, így bátran beszélhet a múlt hibáiról, nem „klasszikus nagy ember”, tehát a párton belüli szerepe is teljesen más lehet, mint a korábbi vezetőké. A képet némiképp sötétítette a szóbeszéd, hogy „Demszky embere”, vagyis egy „nagy ember” már beállt mögé. Ez általában nem szokott nagyon jót jelenteni. Az igazi kiábrándulást azonban a HVG-nek adott interjúja hozta. Ebben „magyar liberalizmusról” beszél – némiképp hajolva a „nemzeti liberalizmus” ideája felé, de ami igazán ütött, az a következő: „Szakítanunk kell az SZDSZ-re eddig jellemző neoliberalizmussal, amely rengeteg negatív következménnyel járt”.
Hogy mi van? „Nincs semmi bajunk a multinacionális cégekkel” – te jó Isten, itt tartunk?!? „…a méltányos gazdaságpolitikának patriótának kell lennie” – egy liberális párt szerint?!? Úristen, mióta?!? Ez az ember lenne az SZDSZ, és a hazai liberalizmus nagy reménysége?
Emberek, ez már a vég!
Közben azt hallom, hogy kiújul a szekértáborok harca: a Kóka-Fodor kiszorítósdi tovább folyik. Ennek eredményeképpen a Parlamentben sikerül végképp leírni a pártot: az szdsz-es képviselők képtelenek tartani magukat a frakció fegyelemhez – ezzel formálisan nem, de gyakorlati szempontból megszűnt az SZDSZ parlamenti frakciója. A frakcióvezető be is jelenti: nem tudja garantálni a frakciótagok szavazatait. Kóka közben a kormány és az MSZP felé közeledne, Magyar az MDF felé nyitna. Az Új Generáció kollektíven megtagadja a pártot és új formáció létrehozását fontolgatja.
Mindezekkel a háttérben mindenki a július 12-i küldöttgyűlésre vár: elvégre ott elnökválasztás lesz – eljön tehát a Messiás, akinek munkaköri kötelessége megmenteni a pártot. A megválasztásával megtettünk mindent, ami a mi dolgunk, utána szabadon folytatódhat az egyéni szervezkedés, a széthúzás, az ad hoc ötletelés és egymás fúrása.
Tökéletesen megvalósított „A-verzió”.
Nem remélem, hogy bárhol is foganatja lesz, de azért még egyszer leírom: az SZDSZ kudarcáért nem kizárólag a párt egymást követő vezetői a hibásak. Ahhoz, hogy esély legyen a megújulásra, mindenkinek magának kell önvizsgálatot tartani, mikor, mivel járult hozzá a kudarchoz – akár hibás döntésekkel, akár elmaradt munkával.
Csak a helyi szervezetek megújításával, a párton belüli demokrácia megerősítésével és irgalmatlanul sok munkával lehet megmenteni az SZDSZ-t. Ehhez azonban nem Messiás kell (ez kényelmes megoldás lenne, de nem fog beválni), hanem egy művezető, valaki, aki maga is hajlandó megragadni a lapátnyelet, és leizzadni az ásásban, amíg elkészül a csatorna, ami elvezeti rólunk a szennyvizet. Valaki, aki hajlandó nekiindulni, és összeszedni azokat az építő elemeket, amiből egy építmény felhúzható – ezek többsége ugyanis ma nincs a birtokunkban. S amikor ez megvan, képes a csapatot úgy vezényelni, hogy abból rendezett, hasznos csapatmunka alakuljon ki. Nem „nyilatkozó-emberre” van szükség, vagy „hivatásos szimpatikusra”, hanem vezetőre.
És nem néhány ezer kritikusra, vagy tagra, küldöttre, hanem aktív, együttműködő, dolgozó tagságra. Nem csodavárókra, hanem csodát tevőkre – a szónak abban az értelmében, hogy képesek a senki által nem feltételezett összefogásra, megújulásra és kemény munkára.
Az SZDSZ jövője nem a három jelölt felelőssége, hanem mindannyiunké, minden hazai liberálisé. A mi felelősségünk, hogy a július 12-i Küldöttgyűlés a felelős, közös munka, az őszinte szembenézés kezdete legyen, és ne egy önjelölt, vagy odarugdosott (ál)Messiás eljövetele – a végjáték kezdete.
